Egyfajta referenciaként emlegeti a szaksajtó a Sony AF9 tévét, az oled panellel felszerelt csúcskategóriás szórakoztatóközpontot, amit mérettől függően egymillióért,vagy annál is egy kicsit többért lehet hazavinni. Mivel oledről van szó, az 55 colos méret a legkisebb, és emellett van még egy 65 colos változat.

Szokatlan módon érkezett meg hozzám a tesztpéldány, a futár úgy elszaladt, hogy a lába sem érte a földet, és sok sikert kívánt a kicsomagoláshoz. Elmondta még, hogy ő bizony hozzá sem érhet a tévéhez, amit egyébként egy másik újságnál csomagolás közben megtörtek, és ki kellett fizetni.

Úgyhogy három napig nézegettem a potenciális egymillió forintos kár tévé méretes dobozát, amíg nem sikerült még két erős kezet találni a berendezés helyre emeléséhez. A Sony mérnökeinek sikerült olyan formatervet összehozni, hogy a készülék magán az oled panelen álljon, és viszonylag nehéz úgy megfogni, hogy ne érjünk hozzá. Eközben rohadtul nehéz is, és a hátsó támasztéka miatt éppen csak elfér a normál méretű svéd tévészekrényen. 

Habár a borzasztóan sérülékeny oled panel lábként való használatára nincs mentség, a méretes és súlyos hátsó támasztéknak jó oka van. A Sony ugyanis két mélynyomót épített bele, és ezek sztereóban, oldalirányban sugározzák a hangot, nem a falra nyomják rá. A hangrendszer másik különlegessége, hogy a magasabb tartományokat a kijelző rezgetésével bocsátja ki a tévé, így az előlapon nem kellett helyet hagyni hagyományos hangszóróknak, csak a panel van a szemeink előtt. Az oled panelt rezgető aktuátorokból ráadásul már hármat beszereltek, a jobb- és a baloldali mellé bekerült egy középső sugárzó is.

Ezért is érdemli meg az AF9, hogy szórakoztatóközpontnak nevezzük, ne egyszerűen csak tévének. A zenék is remekül szólalnak meg rajta, nagyobb hangerőnél is kiegyensúlyozottak rajta a mély, közepes és magas hangok, nem éreztem fontosnak, hogy házimozi-erősítőre kössem. Egészen más a helyzet, ha valaki él-hal a térhatású hangért, ahhoz kell külső eszköz, de a hagyományos sztereóval jól elboldogul a Sony. 

Az AF9 megjelenítőjét a szakmai megmérettetéseken az idei év koronázatlan királyaként emlegetik, noha az LG gyártja magát a panelt. A Sony elektronikája azonban többet kihoz belőle, ha van időnk és kedvünk szöszmötölni a beállításokkal, attól függően, hogy éppen normál minőségű tévéadást vagy szuperdinamikus kontrasztú filmeket nézünk.

Bár van a tévén élénk megjelenítési mód, ezt inkább kerültük, az átlagos méretű nappaliban ez már bántja a szemet. A normál és a mozi mód teljesített a legjobban, bár néha még így is szükség volt némi finomhangolásra: más beállítás jó a lassú utazós- és természetfilmekhez, mint a gyors akcióhoz. Az UHD felbontású természetfilmeknél időnként zavaró volt, hogy a rikító színű részletek szinte kisütik a retinánkat, ezért a színkiemelést alacsonyabbra vettük, hogy természetesebb maradjon a látványvilág. A sötétebb jelenetekben így is bőven találunk jól kivehető részleteket. A dinamikus és ütős színeket inkább megtartottuk az akciófilmekhez.

Egészen jól viszi a játékokat is, a válaszideje elég jó ahhoz, hogy ne rontsa el a mókát, de azért a kisebb méretű monitorok közt találunk jóval gyorsabb reakcióidejűeket.

Az Android TV rendszer aktuális 8.0-s verziója fut az AF9-en, és ez egész jól használható, de a hagyományos infravörös távirányító messze nem olyan kifinomult, mint az LG Magic Remote vagy a Samsung egyszerű távirányítója. Működik, azzal nincs gond, de túl sokat kell nyomkodni, hogy a menüben eljussunk a keresett apphoz, és oda kell pillantani, hogy a több tucat gomb közt megtaláljuk, amire szükségünk van. Kivéve persze akkor, ha szinte csak a Netflixen mozizunk, mert a streamingszolgáltatásnak saját gombja van, így egy pillanat alatt elérjük. Érdemes is használni a Netflixet,  a Sony AF9 ugyanis nemcsak a csúcstévéken sztenderdnek mondható HDR10 és HLG (Hybrid Log-Gamma) megjelenítési szabványokat támogatja, hanem a Dolby Vision HDR formátumot is, amihez legkönnyebben a Netflixen találunk kompatibilis tartalmakat.

Ezeknél a tévéknél egyre fontosabb, hogy milyen appokat találunk meg gyárilag telepítve, mert a legtöbben ma már nem szórakoznak lemezvásárlással, hanem azt nézik, ami online elérhető. Arról nem is beszélve, hogy amit rácsatlakoztatunk a tévére, legyen az bluray-lejátszó vagy másfajta set top box, azzal előfordulhatnak gondok, egy nem megfelelő hdmi-kábel vagy más kompatibilitási probléma keresztülhúzhatja a terveinket. Nem is igazán használtuk ki a teszt során a négy hdmi-portot, sokkal többet dolgoztattuk az Ethernet-aljzatot, hálózati lejátszóról lejátszva a nagy felbontású filmeket. Az AF9 egyébként usb-n, kábelen, két műholdról tud tartalmakat fogadni, a házimozi-erősítőt optikán tudjuk rákötni, és fejhallgató is csatlakoztatható.

Mesterien összerakott tévé a Sony AF9, a lehető legtöbbet hozza ki a 4K és full HD felbontású tartalmakból, és ezek alapján megfelel a hétköznapi tévézők elvárásainak. De akkor máris áttérhetünk a legfőbb ellenérvre, az árára, ami bődületesen magas ahhoz képest, hogy mennyiért lehet megközelítőleg hasonló minőségű tévéket venni más gyártóktól. Az alapján pedig, hogy néha kézzel érdemes belenyúlni a beállításokba, és hogy milyen rendkívül mélyen bele tudunk piszkálni a megjelenítés részleteibe, kicsit azt érezzük, hogy a Sony valójában nem  az átlagos tévézőket célozta meg, hanem azokat a profikat, akik tudatosan és lelkesen bíbelődnek a  konfigurálással, hogy a kiválasztott filmet a legjobb minőségben nézzék.