Sokan teszik fel maguknak a napokban a címben szereplő kérdést Michael Jackson rajongói közül. Talán Jackson volt az utolsó megkérdőjelezhetetlen popsztár, akinek lénye és zenéje egy teljes korszakot meghatározott. Viszont a Leaving Neverland című dokumentumfilm szerint beteges pedofil gyerekmolesztáló is volt ezzel együtt. Át lehet-e vészelni maradandó lélektani károk nélkül, ha bebizonyosodik, hogy egy szörny volt az idol, akit imádtunk?
A brit Channel 4 székháza előtt alsó középosztálybeli anyukák gyülekeznek, kezükben Michael Jackson fekete-fehér fotójával. A popsztár száját sárga, ragasztószalagként is értelmezhető csík takarja el, rajta a felirat: ártatlan. A tüntetést, amelyet a Michael Jackson's Children United Worldwide – Hospital Fund nevű Facebook-csoport szervezett, egy hosszas tiltakozássorozat kezdő állomásaként hirdették meg. Célja pedig az, hogy az HBO és a Channel 4 koprodukciójában készített Leaving Neverland című dokumentumfilmet betiltsák, annak pedofíliáról, gyerekek hosszú évekig tartó szexuális bántalmazásáról szóló állításai ne kerülhessenek az emberek elé.
Természetesen a dokumentumfilmet ettől függetlenül bemutatta a Channel 4, és legalább kétmillióan látták. Hasonló, Jacksont védő reklámkampánnyal találkozhattak a londoniak emeletes buszok oldalán is, a közösségi finanszírozásból összejött hirdetések azt hangoztatják, hogy a tények nem hazudnak, de az emberek (értsd: a Michael Jacksont pedofíliával vádolók) igen. A kampány nem abból a szempontból érdekes, hogy bármilyen módon képes lenne megkérdőjelezni, pláne cáfolni a dokumentumfilm állításait, hanem arra világít rá, hogy mennyire elvakultak tudnak lenni a rajongók.
A reakciók alapján tiltakozásuk a céljaikkal ellentétes hatást váltott ki. Ahelyett, hogy a közbeszédben a Jackson ártatlanságát hangoztató vélemények kerekedtek volna felül, inkább maguk a rajongók, az ő naivitásuk és fanatizmusuk került terítékre. A velük foglalkozó cikkek többé-kevésbé nyíltan arra a kérdésre keresik a választ, hogy ezek az emberek normálisnak tekinthetők-e, hiszen arcukat, sőt nevüket vállalva állnak ki az utcára tüntetni egy vélhetően beteg és bűnös ember védelmében.
Pedig a viselkedésükben semmi meglepő nincs: ők nem Michael Jacksont védik, hanem saját falsnak bizonyult ideáljaikat. Egy meghasonlott Jacko-rajongó így vallott a Wiredben:
Ő a miénk volt. És mivel ő a miénk volt, nem akartam megnézni [a Leaving Neverland filmet]. Azt gondoltam, van bennem valahol mélyen egy kamra, túl az észszerűségen és a logikán, és abban őrzöm Michael Jacksont. Meg akartam védeni ezt a helyiséget, ezt az oltárt. Meg kellett védenem. Magam miatt. Hiszen ezt tesszük azokkal, akiket szeretünk, nem? Mellettük állunk, istenítjük őket, ígéretünkhöz híven mindentől megóvjuk őket.
Amikor a rajongó mégis megnézte a filmet, és küldött erről egy üzenetet egy szintén rajongó ismerősének, az illető inkább a teljes tagadást és az elzárkózást választotta: „Nem érdekel. Hagyják békén Michaelt. Már meghalt, vége” – válaszolta, és nem volt hajlandó többet ezzel foglalkozni. Valószínűleg már hozzá lehetett szokva ahhoz, hogy a Jacksont ért pedofilvádak ellen védje meg bálványát, hiszen azok 1993-tól kezdve újra és újra felbukkannak, legerősebben legutóbb 2005-ben. A legelvakultabb rajongók vélhetően azzal biztatják magukat, hogy korábban is elült a botrány, most is el fog.
A rajongó lelkében dühöngő csatát talán az jellemzi a legjobban, hogy elsőként nem a Jackson szexuális ragadozó mivoltát célzó vádakkal foglalkozik, hanem tudatosan vagy tudat alatt mindenekelőtt a varázslatos tehetségét tartja fontosnak kihangsúlyozni. A szemében Jackson a nyolcvanas években, karrierje csúcspontján maga volt az isten. Mágnesező jelenség volt, akinek hipnotikus képességei a halálával csak megsokszorozódtak. Olyan, nemzedékenként csak egyszer születő tehetséget láttak benne, aki a szeretetet sugározta, a rajongói nem egyszerűen a közelében akartak lenni, hanem minden tekintetben eggyé akartak olvadni vele. Mint írja, ő volt „a zenei zsenialitás és nagylelkűség zavarba ejtő és megrészegítő elixírje.”
Neki és sok ezer vagy akár millió társának azzal kellett szembesülnie a dokumentumfilm láttán, hogy Michael Jackson maga volt a megátalkodott gonosz. Nem mindenkinek sikerül feldolgoznia a traumát. A Twittert azon nyomban elárasztották az #MJInnocent hashtagek, a rajongók közösségi médiabeli felháborodását pedig a Jackson-örökséget kezelő Jackson Estate – nyilvánvaló üzleti megfontolások miatt – csak tovább tüzelte. Mindez a semleges szemlélő számára jogosan lehet megdöbbentő. A többség számára a vádak – főként, hogy már nem él – nem rengették meg a róla kialakult, később pedig leomlott képet. Így a film számukra Jackson személyétől függetlenül letaglózó, hiszen bemutatja, hogy a rajongók hogyan képesek
minden racionális gyanakvásukat félredobva hinni egy bálványnak, és behálózó aurájának engedve első szavára rábízzák gyermekeiket is.
Nekik, a rajongók számára azonban a film maga lehet a végső csalódás, önnön naivitásuk felismerésének elodázhatatlan pillanata. Talán ezekben a napokban maguktól is azt kérdezik újra és újra, hogy hogyan voltak képesek vakon hinni egy csupán videókon vagy koncerteken látott sztár őszinteségében, az elmúlt évtizedekben egyre csak sokasodó bizonyítékok ellenére.
Valójában ebben a jelenségben semmi különös nincs, hiszen az emberi természet kitörölhetetlen velejárója, hogy bármilyen racionálisnak és tudatosnak is képzeljük magunkat, képesek vagyunk az észszerűséget félredobva rajongani szinte bármiért, legyen az egy sportklub, színész vagy énekes. A rajongás pszichénk legelemibb igényeit szolgálja ki.
Az emberi közösségek létrejötte óta mindig is létrehoztak maguknak ideálképeket az emberek. Ezek megtestesítették számukra azt az életstílust, azt a világot, illetve az énjük olyan ideális változatát, amelyre vágytak. Mert a rajongás a társas élmény mellett az egyéni vágyakról szól leginkább. A legfőbb hajtóereje pedig a magányosság leküzdése
– válaszolta kérdésünkre Koltói Lilla, a Károli Gáspár Református Egyetem Szociálpszichológiai és Interkulturális Pszichológiai Tanszékének adjunktusa, aki hallgatóival kutatásokat végez a rajongás pszichológiai mechanizmusairól.
Nemcsak a fiatalok, de akár a nyugdíjasok is képesek rajongani valami iránt, amely társas kapcsolatokat biztosít számukra. A rajongás tárgya megtestesíti mindazokat a vágyott értékeket, az ideális énjüket, amely a rajongóból az önértékelése alapján hiányzik. A hírességek könnyen lettek sikeresek, sokan beszélnek róluk, híresek és elismertek, és a rajongók ugyanezt képzelik el a saját főszereplésükkel.
Koltói Lilla elmondta, hogy azok, akiknek nagyon alacsony az önértékelésük, sokkal könnyebben a csillogás bűvöletébe kerülhetnek. Szinte mindenki „ki akar tűnni a tánckarból”, és ezzel hozzájutni ahhoz az életstílushoz, azokhoz az anyagi körülményekhez, státuszhoz, amelyet a sztárság megtestesít – a sztár személyiségén és művészi tehetségén felül.
A rajongás legfőképpen a közösséghez tartozás érzését nyújtja.
A popsztárok bálványozása a legtöbb embernél tizenéves korban kezdődik. Ez az időszak egybeesik a pubertással, illetve azon közösségek keresésével, amelyekhez a közös érdeklődés és a hasonló gondolkodásmód köt minket. E funkciót maradéktalanul betölti a rajongás, hiszen egy sztár köré szerveződő közösség tagjaként az ember megkapja mindazt, amit hiányolhat az életben: a kötődést, mások elismerését és egy vágyott, jobb élet apró részleteit (amely ugyan nem a sajátja, hanem a sztáré, de azáltal, hogy a rajongó foglalkozik vele, úgy érezheti, hogy ő is részese).
Nem szabad azt hinnünk, hogy a rajongás (ha nem lép át egy nehezen definiálható küszöböt) egyértelműen rossz lenne a rajongó számára. Táptalaja lehet például a kreativitásnak. A legtöbb esetben a rajongó nem készen kapja azt a világot, amelyben kiteljesedhet az idoljai iránti odaadása, hanem azt önmagának kell lépésről lépésre felépítenie. Eközben alkotó tevékenységet végez, még ha ezt a társadalom és talán még ő maga sem veszi észre. A rajongás egyes elméletek szerint hatásos ellenszere lehet a hangulati zavaroknak és a magány érzésének is, hiszen célt kínál a rajongó számára (legyen e cél bármilyen értelmetlen is a rajongói körön kívül lévők számára). Végül pedig a valós emberi kapcsolatokat is elősegítheti. Noha az elszabadult rajongás végső esetben már árthat az illető személyes kapcsolatainak, elszigetelődhet ismerőseitől, akik nem osztoznak elhivatottságában, sokan rajongói összejöveteleken ismerkednek hasonló érdeklődésű emberekkel.
„A rajongás bizonyos elemei megegyeznek az emberek közötti tényleges szerelem és a társas kapcsolatok jellegzetességeivel, más összetevői azonban gyökeresen eltérnek attól – érvel Koltói Lilla. – A kapcsolat átélésének észlelési folyamatai teljesen megegyeznek azzal, mint amit a szerelemben tapasztalunk. Ugyanakkor az egész illúzió, mesterséges, amit paraszociális kapcsolatnak nevezünk. A kapcsolat ugyanis egyoldalú, a sztár részéről nincs semmiféle viszonzása, gyakorlatilag biztos, hogy a rajongás tárgya nem is tud a rajongó létezéséről. A rajongó mégis úgy éli meg a sztár cselekedeteit, mintha az felé irányulna. A Twitter-bejegyzések szerinte személyesen neki szólnak, a sztár reagál a kívánságaira, a lelki társaként viselkedik.”
Azt hihetnénk, hogy amikor egy ennyire elhivatott rajongó arról értesül, hogy bálványa egy szörnyeteg, összeomlik a világa. Az esetek nagyon nagy részében azonban erről szó sincs. A pszichológus szerint a lelepleződésnek nagyon gyakran visszacsapó hatása van, vagyis a rajongó hárítja a tényeket, alternatív magyarázatokat talál az ellentmondásos jelenségekre, és mindettől még jobban kezd rajongani a sztár iránt, mint annak előtte. Úgy érzi, meg kell védenie kedvencét a támadásoktól. Michael Jackson lemezeladásai a Billboard szerint 10 százalékot emelkedtek a Leaving Neverland bemutatása után.
A jelenség hasonló dinamikát követ, mint amikor a szerelmesnek elmondják, hogy a párja megcsalja.
„Ez az információ lerántaná a leplet a kapcsolatról, de az illető ezt gyakran nem hiszi el, és inkább azok ellen fordul, akik felhívják a figyelmét arra, hogy illúzióban ringatja magát – tartja Koltói Lilla. – Nagyon erősen tudunk ragaszkodni az ideálképeinkhez, az igazán elvakult rajongók nem fognak elfordulni Michael Jacksontól a film miatt.”
Ki kell-e törölnünk a múltból egy énekes munkásságát azért, mert kiderült róla, hogy magánéletében kifejezetten visszataszító dolgokat művelt? El lehet-e választani a művet és alkotója személyiségét? Ezekben a napokban a világ számos rádióállomása (például a BBC Radio 2), illetve a szórakoztatóipar megannyi más szereplője (így a Simpson család rajzfilm alkotói vagy a Los Angeles Lakers kosárcsapat) határolódik el Jacksontól, és fogadkoznak, hogy soha nem fogják többet játszani dalait, illetve bármit, amihez köze volt. Mások megkockáztatják a kérdést, hogy indokolt-e ez – de persze csak óvatosan, hiszen mindenki tart attól, hogy rásütik a pedofília támogatójának bélyegét. Ha kissé elvonatkoztatunk Michael Jacksontól,
nem nehéz olyan művészeket sorolni, akiknek magánélete ugyancsak elítélendő volt,
és talán még művészetük legnagyobb rajongói sem állítanák őket erkölcsi példaképként gyermekeik elé. Ennek ellenére azok, akiknek alkotásait a személyüket érintő botrány kipattanása előtt is a legnagyobbak között tartották számon, a felhördülés elmúltával szinte kivétel nélkül visszakerültek a művészet-, zene- vagy irodalomtörténet megbecsült pozícióiba. E tekintetben a rajongók és a semleges szemlélők viselkedése gyökeresen eltérő lehet, de pont ellentétes módon, mint ahogy azt legtöbben sejtenénk. A rajongó nem képes elválasztani a mű kvalitásait a szerző személyiségétől. Az objektív művészetkedvelő ezzel szemben sokkal kevésbé érdeklődik a művész megkérdőjelezhető erkölcsei, nagy társadalmi kérdésekben vallott esetlegesen kifogásolható véleménye iránt, és a művet önmagát értékeli.
Az emberiség történetét szemlélve megállapíthatjuk, hogy legtöbbször a mű nem választható el a művész személyiségétől az emberek többsége számára. A rajongók pedig kifejezetten nemcsak az életművet nézik, hanem a művész teljes személyiségét fogadják be. Számukra a sztárok nemcsak a teljesítményükkel vannak jelen, de modellt nyújtanak arra, hogy hogyan kellene élniük a rajongóknak is.
Természetesen ez nem azt jelenti, hogy Michael Jackson példáját követve bárki is pedofillá válik,
de az igazán elhivatott rajongó sohasem tudja elválasztani gondolkodásában az alkotást és a művészt. Most egy darabig nyilván összekapcsolja majd az összes semleges ember Jackson slágereit a pedofíliával. De ahogy telnek az évek, felnő majd az a generáció, akinek fogalma sem lesz arról, hogy ki volt Jackson, számukra csak egy hang lesz a nosztalgia-rádióadókról, és aszerint fogják megítélni, hogy a számai egyeznek-e az ízlésükkel, vagy sem – tartja Koltói Lilla.
(Borítókép: Michael Jackson 1993-ban. Fotó: Str / AFP)