Az először 1934-ben kiadott, hithű náci orvosnő által írt csecsemőápolási szakkönyv (A német anya első gyermeke) 1,2 millió példányban kelt el, ennek felét a háború után adták el. A könyv arra utasítja az anyákat, hogy minden „szükségtelen” köteléket szakítsanak meg gyermekükkel, mert csak akkor lesznek életerős katonák, ha már újszülött korukban sem pátyolgatják őket. A könyv évtizedekre meghatározta a német csecsemőgondozási elveket, és a pszichológusok szerint káros hatásai még ma is érződnek.
A német pszichoterapeuták már-már unalomig ismerik a történetet: a hatvanas éveiben járó, súlyos depresszióval küzdő páciens arról számol be, hogy hangulatzavarát az okozza, hogy úgy érzi, nem képes eléggé szeretni gyermekeit és unokáit. A beszélgetések során aztán feltárul, hogy a beteget mai szemmel meglehetősen kegyetlennek tűnő elvek szerint nevelték szülei. Nem egyedül voltak ilyen szívtelenek, hiszen a háború előtti évtized, illetve a háború utáni időszak szinte összes német kisgyermekes házaspárja ugyanazokat az elveket követte.
Ezeket a szabályokat (vagy inkább törvényeket) Johanna Haarer orvos fektette le a náci korszaktól kezdve szinte csecsemőápolási Bibliaként kezelt A német anya és első gyermeke című munkájában. Ha felületes párhuzamot szeretnénk vonni, akkor e könyv nagyjából olyan státuszt élvezett Németországban, mint a Dr. Spock csecsemő- és gyermekgondozása Amerikában (igaz, Benjamin Spock elvei minden elemükben ellentmondanak Haarer agymenéseinek).
Vannak lelki sérültek, akik azt is fel tudják idézni, hogy szüleiknek megvolt otthon Haarer könyve.
Hiába íródott a könyv a háború előtti évek náci ideológiájának szellemében, azt a világháború lezárását követően is nagy meggyőződéssel forgatták a friss szülők. És nemcsak a korábbról megmaradt példányokat, hanem az újabb és újabb kiadások köteteit is (amelyekben legfeljebb a legnyilvánvalóbb hitleri szóhasználatot finomították). Az egészet átható, érthetetlen szemlélet, miszerint az anya legfőbb kötelessége, hogy bármi áron ignorálja a gyermek érzelmi szükségleteit és kötődési segélykiáltásait, érintetlenül fennmaradt évtizedekig.
Az anya-gyermek kötődést kutató modern német pszichológusok legtöbbje meg van győződve arról, hogy ezek az elvek máig éreztetik hatásukat, noha a könyv már rég kiment a divatból (viszont egészen a nyolcvanas évekig újra és újra kiadták). A feltételezések szerint azok, akik a negyvenes évek táján születtek, és ezen elvek szerint bántak velük szüleik, a hozzáállást oly mélyen tették magukévá, hogy minden tudatos törekvésük ellenére sem voltak képesek levetkőzni, amikor a saját gyermekeikről kellett gondoskodni. Az érzelmi kötődés elfojtása pedig nemzedékeken keresztül továbböröklődhet a családokban.
Persze régen nem volt különleges – gondolhatnánk –, hogy a szülőktől nagyobb szigort várt el a társadalom a gyermekeik irányában, így nem feltétlenül indokolt, hogy a könyvet hibáztatják minden lelki baj miatt Németországban. Ez védhető álláspont, ugyanakkor ha megismerkedünk néhány idézettel a könyvből, könnyen beláthatjuk, hogy ha az abban megkövetelt látásmódot valóban milliók tették magukévá, az könnyen
maradandó lelki sérüléseket okozhatott rengeteg gyermeknél.
Haarer maga pulmonológus, vagyis tüdőgyógyász volt, nem gyermekorvos vagy védőnő, a nácik mégis megkérdőjelezhetetlen gyermeknevelési orákulumot faragtak belőle. Könyvének alapkoncepcióira építették a Harmadik Birodalom anyaképzési programját, amelyben 1943-ig legalább 3 millió német nő vett részt. A bölcsődékben és óvodákban elképzelhetetlen volt, hogy eltérjenek a könyv utasításaitól. Haarerben minden megvolt, ami sikeressé tehette az embert a náci Németországban. A könyv bevezetőjében így ír a nők feladatáról:
A ránk, nőkre váró legsürgetőbb feladat az, hogy gyerekeket adjunk a családunknak, a népünknek és a fajunknak.
A mű mondanivalója az anya és gyermeke közötti kötődés teljes elutasításáról és agresszív leépítéséről szól. Az anyának még azt is előírták, hogy amikor kénytelen felvenni a gyermekét, akkor is úgy tartsa a kicsit, hogy az még véletlenül se tudjon hozzásimulni, és olyan interakcióba lépni vele, ami esetleg csökkentené frusztrációját. A teljes könyvet átható szemlélet szerint a gyermek léte kellemetlenség a felnőttek számára, így elsődleges érdekük, hogy az akaratát, igényeit a minimális szintre csökkentsék.
A gyermeket etetni, fürdetni kell, és meg kell szárítani. Ezeken kívül hagyjuk magára
– javasolja. A születés utáni első 24 órában nem szabad kapcsolatba lépni vele, és utána is, ahelyett, hogy gügyögnénk neki, „érthető német szavakkal” kell hozzá beszélni. Ha pedig sír, akkor természetesen hagyni kell, hadd sírjon.
Haarer szerint az anyák ellágyulása szempontjából az éjszaka a nap legveszélyesebb időszaka, így ekkor kell a legkeményebbnek lenni a gyerekkel. Ha csak lehetséges, külön szobában kell aludnia, ahol egyedül lehet. Amikor pedig felsír, a legjobb, ha tudomást sem veszünk róla, csak azt ne adjuk meg neki, amit valójában akar:
Bármit is csinálunk, soha ne vegyük fel a gyermeket az ágyból. Ne hordozzuk, ne ringassuk, ne simogassuk, ne tartsuk az ölünkben, és ne szoptassuk. Mert különben a gyermek hamar rájön arra, hogy mindössze sírnia kell ahhoz, hogy magához vonzzon egy szimpátiával teli lelket, aki majd babusgatja. Rövid időn belül már úgy követeli e szolgáltatást, mintha joga lenne ehhez, és nem hagyja békén az anyát, míg fel nem veszik újra. Így pedig egy apró, de kielégíthetetlen házi zsarnokká alakul.
A hasonló szemléletű idézeteket hosszasan lehet folytatni:
Az nem az anyai szeretet jele, ha valaki megállás nélkül simogatja a gyerekét, különösen mások előtt, és habozás nélkül megad neki mindent, amire kedve szottyan. Ez a majomszeretet elkényezteti a gyereket, és nem szolgálja a nevelését.
Soha ne adjunk a gyereknek olyan ételt, amit szeret, ha nem ette meg, amit elé tettünk.
Időnként hagyni kell a gyermeket bömbölni, attól erősödik a tüdeje.
Ne adjuk neki mindig oda a mellet (szopáshoz), mert akkor nem alakul ki a napirendje.
A háború után a náci múlttól egyébként a legtöbb területen megszabaduló NSZK-ban A német anya és első gyermeke továbbra is a csecsemőgondozás megkerülhetetlen irányadója maradt még vagy negyven évig (közben az NDK-ban betiltották), csak a német jelzőt törölték a címéből. Azt azonban, hogy a könyv utasításai milyen hatást gyakoroltak a felnövekvő nemzedékek lelki egészségére, nehéz pontosan meghatározni. A pszichológusok és a pszichiáterek feltételezik, hogy az anya-gyermek kötődés deficitjei a lelki egészség megannyi területén éreztetik káros hatásukat, ez pedig, több áttételen keresztül, kihat a társadalmi problémákra is. Vannak, akik közvetetten Haarer bűnének is tartják az alacsony születésszámot, a depressziót, a kiégést, a magányosságot, noha természetesen millió más faktor is lehet, és biztosan van is e bajok hátterében.
Klaus Grossmann, a Regensburgi Egyetem anya-gyermek kötődést vizsgáló pszichológusa arról számolt be a Scientific Americannek, hogy praxisa során rengetegszer tapasztalta, hogy az ágyban síró gyermekhez rohan az anyukája, azonban, miután néhány lépés távolságból meggyőződik arról, hogy a gyereknek nincs különösebb baja, „csak” sír, megáll, és eszébe sem jut felvenni. Amikor megkérdezték ezeket az anyákat arról, hogy miért nem nyúltak a kicsihez, kivétel nélkül azt válaszolták, hogy nem akarják elkényeztetni. A szakemberek szerint ez a szemlélet egyértelműen Haarer munkásságának lenyomata. Egy-egy mentális zavar okát ugyan nehéz egyértelműen azonosítani, az ma már tudományosan bizonyítottnak tekinthető, hogy a síró, kontaktust kereső gyermek ignorálása valóban traumatizáló hatású lehet.
Kimutatták, hogy azokat a háború idején felcseperedő gyerekeket, akik egészségesen kötődtek szüleikhez, sokkal kevésbé viselték meg a harcok, a bombázások és az idegen megszállás élménye, mint azokat, akikkel szüleik tudatosan távolságtartóan bántak. A számos emberrel készített interjúkból a Frankfurti Alkalmazott Tudományi Egyetemen dolgozó Ilka Quindeau által vezetett kutatócsoport azt a következtetést vonta le, hogy a háborús nemzedéket ért traumák nem magyarázhatók csupán a háborúval magával.
Abban nagy szerepük volt a gyakori kötődési zavaroknak is.
Természetesen minden kétséget kizáróan nem lehet kijelenteni, hogy e zavarokat Johanna Haarer tanításai okozzák, hiszen etikai megfontolások alapján nem lehet kísérleteket végezni csecsemőkön, akiknek egy részét a náci, más részüket az ezekkel ellentétes elvek szerint neveljük (túl nagy lenne a károkozás veszélye). Ugyanakkor a pszichológusok szerint a közvetett bizonyítékok magukért beszélnek:
„Minden rendelkezésünkre álló adat azt mondatja velünk, hogy ha megtagadjuk a gyermektől a bensőséges gondoskodást az első egy-két életévében, akkor érzelmi képességei korlátozottá fejlődhetnek” – érvel a már korábban is idézett Klaus Grossmann. Ha a gyermek azt tapasztalja, hogy félelmi kommunikációs kísérleteire senki sem válaszol, arra a következtetésre juthat, hogy nincs senki, akitől segítséget remélhet. Ez pedig rányomja a bélyegét személyes kapcsolataira az egész élete során. Mindez a szemlélet nem a nemzetiszocializmussal kezdődött, a Poroszország befolyása alatt lévő északi országrészekben már jóval korábban is tapasztalható volt. Még a hetvenes években végzett pszichológiai vizsgálatok is kimutatták, hogy északon, a volt porosz területeken a gyerekek fele bizonytalanul kötődött anyjához, míg délen, messze Poroszországtól, csak a harmaduk esett ebbe a kategóriába.
Egy romániai árvákon végzett hosszú távú vizsgálat azt is bebizonyította, hogy az első években a gyerekek felé mutatott bensőséges szeretet hogyan hat később a felülről jövő utasítások gondolkodás nélküli teljesítésére. Számos gyerek életét követték éveken keresztül, akik egy részét örökbe fogadták, más részük árvaházban nevelkedett. Kontrollcsoportként nem árvákkal hasonlították össze a viselkedésüket. Egy tesztben, amikor egy idegen felnőtt ment be hozzájuk, és mindenféle magyarázat nélkül azt mondta nekik, hogy kövessék őt, a nem árváknak mindössze 3,5 százaléka engedelmeskedett, viszont a nevelőszülőknél lakók 24, míg az árvaházban nevelkedők 25 százaléka követte az ismeretlent szó nélkül. Ezt a jelenséget akár úgyis értelmezhetjük, hogy az érzelmes szülői kötődés hiánya irányíthatóbbá teszi a gyerekeket – és mi másra vágyhat egy totalitárius rezsim.
Nem lehet azt állítani, hogy minden anya egyetértett Haarer szabályaival (amelyek nagyrészt ellentmondanak a józan ész alapján elvárható reakcióknak), és nem mindenki követte őket. Két csoportban hagyott ugyanakkor rendkívül erős lenyomatot e felfogás: értelemszerűen a hithű náci családokban, illetve azoknál a fiatal nőknél, akik maguk is érzelmileg sérült családokból származtak. Az ő életüket minden tekintetben meghatározta a háború: családjuk tragédiáit az első világháborúra vezették vissza, férjük rendszerint a második világháború frontján harcolt. Így ők egyedül maradtak otthon a gyerekkel, tapasztalatlanul,
így jobb híján a szakértőnek látszó Haarer utasításait követték.
Haarer A német anya és első gyermeke kiadása mellett is írogatott a gyermeknevelésről, munkássága pedig nem korlátozódott a pelenkázás mikéntjéről és a síró gyerekek ignorálásáról alkotott elméleteinek terjesztésére. Egyik könyve, az Anya, mesélj nekem Adolf Hitlerről! tündérmesékbe illő stílusban szól a gyerekekhez, és mesél nekik a zsidók és a kommunisták rémtetteiről. A mű mondanivalóját jól összefoglalja e néhány mondat:
Ma már itt van nekünk a Führerünk. Ő nem kíván tőlünk semmilyen áldozatot, amit ő maga nem hozna meg bármelyik pillanatban. Már csak a Führerre és azokra szabad hallgatnunk, akik régóta hűségesek hozzá. Bízni akarunk benne, hinni akarunk neki, és követni akarjuk, bárhova is vezessen minket. Most és mindörökké, ezt sose felejtsétek el.
A nőt 1945-ben rövid időre bebörtönözték, és kirúgták az orvosi kamarából, de máskülönben boldogan élt még negyven évig a német jóléti állam áldásait élvezve.
1988-as haláláig meggyőződéses náci maradt.
(Borítókép: a saarbrueckeni Hitler-Jugend tagjai 1935-ben. Fotó: Imagno / Getty Images Hungary.)