Nem várunk könyöradományt a természettől! Feladatunk elvenni azt, amit akarunk! - talán ezzel a tételmondattal lehet összefoglalni a kommunista hatalomátvétel utáni években íródott földrajzkönyvek narratíváját. Ahogy minden más tantárgy esetében, a hatalom a geográfiaoktatásban is az agitáció lehetőségét látta. A tárgy kiemelt feladata a jó esetben soha meg nem valósult, rosszabb esetben ökológiai katasztrófát okozott szovjet természetátalakító fantazmagóriák népszerűsítése volt.
Szilassi Péter, a Szegedi Tudományegyetem természeti földrajzi és geoinformatikai tanszékének docense már jó ideje kutatja a földrajzoktatás történetét. A földrajztudományt népszerűsítő Pangea blogra írt minapi bejegyzésében a kommunista korszak első évtizedében írott földrajzkönyvek szemléletét mutatja be, amely - nem meglepő módon - a háború után egyik évről a másikra állt a feje tetejére.
Míg korábban a Trianon előtti határok visszaállításának szükségessége, a szerződés igazságtalanságának bemutatása, és az elcsatolt országrészek természeti csodáinak megismertetése volt a prioritás, 1946-tól kezdve arra oktatták a diákokat, hogy ezzel ne törődjenek, inkább serényen dolgozzanak a békéért. Hamarosan pedig már az új nagy testvér, a Szovjetunió és az ő bölcs vezérének grandiózus, egész országrészek földrajzi, ökológiai vonásait alapjaiban megváltoztatni akaró elképzelései vették át a szenzációs olvasnivalók szerepét.
Hamis az a felfogás, amelyre a felszabadulás előtt tanították a tanulókat az iskolában, hogy minél nagyobb az ország területe, annál erősebb és boldogabb a nemzet... Nem a terület nagyságától függ a nemzet sorsa.
„A földrajzkönyvek pontos keresztmetszetet adnak a korról, amelyben íródtak. Nemcsak a geográfiai viszonyokról, de a kor uralkodó világnézetéről és a földrajzi gondolkodás fókuszpontjairól is. Ezért gyűjtöm a régi földrajzkönyveket, és most ajándékba kaptam az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeumtól egy tucatnyi negyvenes-ötvenes évekbeli tankönyvet, amelyeket leselejteztek” - mondja Szilassi Péter.
A földrajzoktatás sem vonhatta ki magát az emberek gondolkodását visszájára fordítani igyekvő állami propaganda gyámkodása alól. A régi korok tankönyveiben szokás volt az egyes népek vélt nemzeti karakterét is bemutatni a tanulóknak (akik legtöbbje életében soha nem hagyta el az ország határait, így nem volt módja személyesen megtapasztalni a külföldi emberek mentalitását). Már rögtön a háború utáni években megjelentek a németek jellemzésében a kollektív bűnösségüket alátámasztó, általános összeférhetetlenségüket hangoztató szólamok a tankönyvekben:
A német népet szorgalom és kitartás jellemzi, de indokolatlan gőg és önhittség is. A szomszédos népek feletti uralomvágyából számos háború keletkezett.
Ezt még akár a háború borzalmainak friss emlékei számlájára is írhatjuk, bár nem nehéz belelátni a kitelepítések ideológiai indoklását sem. A földrajztudomány története szempontjából azonban sokkal fontosabbak voltak azok a szövegrészek, amelyek arról oktatták a gyerekeket, hogy a környezet az ember ellensége.
Az ember állandóan harcban áll a természettel, a szocialista ember legyőzi a természetet.
De nem kellett aggódniuk a diákoknak, hiszen csapataink harcban álltak a természettel szemben, és egy hatalmas baráti ország vezetői már kidolgozták a haditervet.
A földrajzi környezetünknek a tanulmányozása azért fontos, hogy ezt a környezetet törvényszerűségeinek alapos megismerésével majd meg is tudjuk változtatni. I. V. Sztálin mutatott rá elsőnek, hogy a földrajzi környezet a társadalom fejlődésének egyik állandó és szükségszerű feltétele, amely sietteti vagy gátolja annak fejlődését. A társadalom fejlődésében azonban nem a földrajzi környezet változása és fejlődése a döntő.
A természet átalakításának első hatalmas tervét a Szovjetunió bölcs vezére, Sztálin dolgozta ki.
„A földrajzi gondolkodás filozófiai hátterét alapvetően három iskola jellemzi. Az első az ókori görögöktől származtatható, de egyes elemeiben még a II. világháború előtt is jellemző úgynevezett determinista földrajz. Eszerint a földrajzi tényezők meghatározó jelentőséggel bírnak az országok társadalmi-gazdasági viszonyaiban. Sőt, ezek a népek lelki alkatára is hatást gyakorolnak, a forró nyár miatt tartották lustának például a Mediterráneumban élő népeket. A másik szélsőséges nézet a nihilizmus, amely azt állította, hogy a természeti tényezőknek nincs semmilyen befolyásuk az emberre."
Hiszen ő képes arra, hogy leigázza a környezetet.
„Ez a nézet vált uralkodóvá a sztálini korszakban, ezáltal pedig ez lett a kor kommunista földrajzkönyveinek egyik fontos üzenete is. A természetvédelem vagy környezetvédelem kifejezések még nyomokban sem bukkannak fel, azt gondolták, hogy bármit meg lehet csinálni a természettel” - folytatja Szilassi Péter. A harmadik elméleti irányzat az első kettő közé tehető a tekintetben, hogy az embert mennyire tartja alkalmasnak a természet ellenében való cselekvésre. Ez a posszibilizmus, mely szerint időben és térben is változó az, hogy a földrajzi adottságok mennyiben határozzák meg az ember lehetőségeit.
A nihilista földrajzfelfogás (sajnos) korántsem csak az oktatásban jelent meg, de a Szovjetunióban újra és újra nekifutottak a már első blikkre is idióta tervek megvalósításának (spoiler: nem sikerült). Az alávetett országok földrajztankönyvírói pedig nyilvánvalóan vért izzadtak, hogy a sok butaságból, illetve egyszerű hazugságból valami fogyasztható tananyagot kerekítsenek.
A földrajztudomány új öntözött területek és erdőzónák kijelölésével nagy léptékkel viszi előre a természet megváltoztatásának, átalakításának munkáját. A népi demokráciák a Szovjetunió példájára ugyancsak megkezdték a természet tudatos átformálását.
A legelborultabb projekt az úgynevezett Davidov-terv volt, amely a Jeges-tengerbe ömlő dél-északi folyásirányú folyókat (például az Obot és a Jenyiszejt) akarta megfordítani, hogy vizüket az Aral-tavon át a Kaszpi-tóba vezessék. Ezáltal az értékes édesvizüket nem a tengerbe öntötték volna, hanem a száraz, szélsőségesen kontinentális klímájú belső területekre képzelt mezőgazdasági területek öntözését fedezték volna belőle.
Itt vették először igénybe az atomerőt a természet átalakításáért vívott harcban
- számol be diadalittasan a korszak egyik földrajzkönyve arra utalva, hogy Davidov atombombákkal gondolta eltörölni az útból a Turgáj-kapu nevezetű vízválasztó hátságot. A terv megvalósításához elengedhetetlen földmunkák volumenét illetően a földrajzkönyvek versengve szállítják az elszáltabbnál elszálltabb becsléseket. Egyikük csak a Panama-csatorna építésénél háromszor nagyobbra, a másik viszont százszor nagyobbra tartja a megmozgatandó talaj mennyiségét. Szerencsére ez azonban egyszerű hazugság volt, hiszen a tervet végül Sztálin halála után levették a napirendről, így a Turgáj-kapu is megmaradhatott, nem robbantottak ott atombombát. Ez azonban nem változtat azon, hogy a táplálni kívánt nagy tavak ettől függetlenül is haláltusájukat vívják.
A korszak két meghatározó agronómus „tudósa”, Liszenkó és Micsurin az evolúciót és a genetikát tagadó elméleteikkel konkrétan is emberek tömegeinek éhhalálát okozták, amikor országrészek élelmiszertermelését nullázták le, nem törődve a biológiai és földrajzi realitásokkal. A tankönyvekben a sorozatos kudarcaik ellenére természetesen csak dicsőséges sikerekről lehetett beszámolni:
A micsurini biológia alkalmazásával [a búza termőterületét] az európai részen 3-400, az ázsiain több mint ezer kilométerrel tolták északabbra. A hideg elleni vívott harc teremtette meg az arktikus (sarki) mezőgazdaságot a tundravidéken.
Ebből persze egy szó sem volt igaz, ahogy az állításokat illusztráló térkép is hazugságon alapult (vegyük észre, hogy az Északi-sarkkörön túli tundrán is búzamezőket képzeltek!). De a térképek az esetek többségében torzítottak voltak, hiszen fals információkat kellett alátámasztaniuk. Ukrajnába például az egész országot behálózó (a valóságban nem létező) erdősávokat képzeltek.
Az erdősávok szerepe a helyi, rendkívül termékeny csernozjom talaj széleróziótól való megóvásán kívül az lett volna, hogy megváltoztassák a terület éghajlatát. Ma már tudjuk, hogy a klimatikus folyamatok összehasonlíthatatlanul nagyobb léptékűek annál, mintsem hogy fák ültetésével befolyásolni lehessen őket. Az erdősítés nem okoz csapadéknövekedést.
A cikkben szereplő idézetek az alábbi könyvekből valók: