Ha valaki követi a fejhallgatók piacát, annak nyilván szemet szúrt már, hogy az elmúlt pár év két legnagyobb őrülete az aktív zajszűrés és a vezeték nélküli megoldások voltak: mások mellett a Bose, a Sennheiser, a Bowers&Wilkins, a Sony és a Bang&Olufsen is felültek erre a vonatra, ami elég jól mutatja, hogy mennyire népszerűek ezek a cuccok manapság.
Pont emiatt az elmúlt időszakban rohamosan fejlődött a bluetoothos hangátvitel – elég csak a Sony által kifejlesztett, a hagyományos bluetooth-nál háromszor gyorsabb LDAC technológiára gondolni –, de egyelőre az audiofilek még nem tépték le őrültként a vezetékeiket. Az átlagfelhasználó számára persze a kinézet, a kényelem, az üzemidő és az extra funkciók legalább ugyanolyan fontosak, mint a hangminőség, így a gyártóknak érdemes úgy zsonglőrködniük, hogy legalább valamennyire mindenki megtalálhassa a számításait.
Ezt a jelek szerint jól tudták a dán Bang & Olufsen szakemberei is, amikor két éve eldöntötték, hogy felturbózzák a 2016-ban kiadott Beoplay H9-et: a végeredmény egy minden szempontból prémium fejhallgató, a Beoplay H9i lett, de ezért az élményért prémium árat is kell fizetni.
Ha valaki egy hónapja elém tette volna a H9-et és a H9i-t, valószínűleg azonnal azt mondtam volna, hogy az égvilágon semmi különbség nincs a két modell között, és nem is tévedtem volna nagyot, mert külsőre ez tényleg így van. A tavalyi nagytesót lényegében csak az buktatja le, hogy a dánok kukázták a micro USB-t, és USB-C-re váltottak, ezen kívül minden maradt ugyanolyan, mint az előző változatnál.
Változtatni mondjuk nem is nagyon lett volna értelme a formulán:
összességéből egy olyan fejhallgató képe rajzolódik ki, ami után kis túlzással az utcán is megfordulnak az emberek. A H9i ráadásul nemcsak jól néz ki, hanem marha kényelmes is, több órányi zenehallgatás után nemhogy nem nyomta a fejem, de sokszor azt is elfelejtettem, hogy rajtam van.
A doboza is hasonlóan elegáns, de kicsit puritán, a tartozékoktól pedig senki nem fog hanyatt esni: a doboz aljára bepasszírozott három kartondobozban egy dupla csatlakozós repülőgépes adapter, egy USB-C-s töltőkábel, egy jack kábel meg egy plüss tartószütyő lapul. Utóbbi volt a legkiábrándítóbb, főleg, mert létezik amúgy a H9i-hez méltó cipzáros bőrtok is, csak azért további súlyos tízezreket kell kipengetni.
A cserélhető jack mondjuk hasznos – annak fényében különösen értékeltem, hogy minden fülhallgatóm kábele egy év alatt tönkremegy, pedig esküszöm, nagyon vigyázok rájuk –, de hát mégiscsak egy bluetoothos fejhallgatóról van szó, úgyhogy külön dicséretet ezért talán nem érdemel. Ennél sokkal fontosabb, hogy a bal kagyló aljába bepakolt aksit is könnyedén ki lehet szedni, szóval nem kell szervizbe rohangálni, ha netán megadná magát.
Ennél a modellnél egyébként egy 770 mAh-s egység felel a működésért, ami papíron 18 órát bír, ha vezeték nélkül, bekapcsolt zajszűréssel fárasztjuk a fejhallgatót, négy órával többet, mint az előző modell. A saját tapasztalataim alapján nem is hazudnak a dánok, egy hét alatt sem merült le a fejhallgató, pedig majdnem minden nap használtam.
A fejhallgató beüzemelése nem túl bonyolult, a jobb kagylón található csúszkával lehet bekapcsolni, a csúszkát továbbhúzva pedig a bluetoothos csatlakozási folyamatot megkezdeni. Eleinte nem nagyon akarta felismerni a telefonomat, de miután végre sikerült összepárosítani vele, semmi probléma nem volt vele, egy pöcköléssel azonnal csatlakozott, és már hallgathattam is a zenét.
Ezt követően aztán nagyjából elő sem kell venni a telefont, mert a jobb kagyló érintéses megoldásával nagyjából bármit lehet csinálni, amit szeretnénk, a számok léptetésétől kezdve az aktív zajszűrés ki-be kapcsolásáig. Ez elsőre elég furcsa, mert gyakorlatilag egy alumíniumtárcsát simogat az ember – és valószínűleg kívülről is elég hülyén néz ki, mikor valaki a mutatóujjával köröz a fejhallgatón, hogy felhangosítsa –, de annak ellenére meg lehet szokni, hogy nem tökéletes, és a vezeték nélküli élményhez mindenképpen hozzáad.
A felhasználói élményt az ingyenes Beoplay alkalmazás hivatott megkönnyíteni, de őszintén szólva nem sok értelmét láttam az egésznek azon kívül, hogy a fejhallgató firmware-jét itt lehet frissíteni. A frissítés mondjuk a fórumok alapján sajnos fontos funkció, mert a fejhallgató néha hajlamos furcsa dolgokat produkálni, én például többször belefutottam abba, hogy egyszer csak minden ok nélkül magától leállt a zene. Van benne amúgy EQ is, de nem túl szofisztikált – az egyes frekvenciákat nem lehet módosítani, helyette van egy négyféle preset által alkotott koordinátarendszer, ahol el lehet helyezni egy pontot –, úgyhogy jobban jár az ember, ha ezt inkább hagyja a fenébe.
Ez már csak azért is ajánlott, mert teljesen felesleges belenyúlni a H9i hangzásába, remekül szól anélkül is. A hangszerek annyi irányból rohamozzák az ember fülét, hogy hamar úgy érzi magát, mintha egy koncertterembe került volna:
Még az olyan dalok sem okoznak túl nagy kihívást a H9i-nek, mint a Paradox az August Burns Redtől, de itt már egyértelműen érezhető a különbség a bluetoothos és a vezetékes mód között: vezeték nélkül magasabb hangerőn kicsit összemosódik az egész. Ez főleg azért baj, mert vezeték nélkül jóval halkabban szól a fejhallgató, mint vezetékkel, nekem a lehető legmagasabb hangerő is épphogy elég volt – bár lehet, hogy én süketülök meg lassan –, ez pedig látszólag feloldhatatlan ellentétet szül. Elviselhetetlennek persze nem nevezném, de néha azért zavaró tud lenni.
Kábellel egyébként érezhetően jobban szól a fejhallgató, a zenék mellett pedig a filmeknél sem hasal el. Itt is tudja kamatoztatni a részletességét, a mélyekről meg csak annyit, hogy a Love, Death & Robots nézése közben helyenként olyan dübörgő basszussal támogatta meg az élményt, hogy tényleg éreztem a fülhallgató rezgését.
Én világéletemben fülmonitorokat (vagyis agybadugós fülhallgatókat, ha úgy jobban tetszik) használtam, amik amellett, hogy kényelmesek, remekül kiszűrik a környezeti zajokat, főleg akkor, ha az ember hajlandó habszivacs harangokat venni hozzájuk. Pont emiatt elég szkeptikus voltam az aktív zajszűréssel szemben, mert hát hogy szűrhetné már ki jobban bármi a zajokat annál, mint hogy
konkrétan be van dugva a fülem.
A Beoplay H9i aztán hamar rám cáfolt, az aktív zajszűréssel való első találkozás kb. olyan élmény, mintha lenyomnának a víz alá/vödröt tennének a fejemre/füldugót tennék a fülembe/ezek tetszőleges kombinációja. Még egy hét után is reflexből elkezdtem krákogni, mikor feltettem a fejemre, mert annyira furcsa érzés hallani a saját hangom úgy, hogy a fejhallgató közben megpróbálja aktívan kiszűrni azt.
A technológia persze nemcsak erre jó, a tömegközlekedés zaját is remekül kizárja, és az irodában ülve sem nagyon hallja a kollégák gépelését, meg beszélgetését az ember, ha zenét hallgat. Ezt azért kell kiemelni, mert zene nélkül elég gyakran produkál nagyon magas frekvenciájú sípolásokat, amitől percek alatt megfájdul az ember feje, úgyhogy csak a csöndet nem nagyon lehet élvezni vele.
Ezen kívül az egésznek talán az az egyetlen hátránya, hogy egyértelműen érezni a zenén, hogy mikor van bekapcsolva a zajszűrés, sokkal hangsúlyosabb a basszus és kicsit zártabbnak is hat a hangzás. Engem nem annyira zavart, de el tudom képzelni, hogy van, akinek nem jön be.
Emellett két érdekes dolog kapott még helyet a H9i-ben:
Ezek persze csak extrák, amiket egyáltalán nem kell használnia az embernek, ha nem akarja, összességében pedig egyértelmű, hogy egy remek fejhallgatót kalapáltak össze a Bang & Olufsen gyárában. A H9i-nek ennek ellenére nincs könnyű dolga, főleg azért, mert közel 160 ezer forintot kérnek el érte, amivel gyakorlatilag minden versenytársánál drágább.
Ennyi pénzért már elég komoly vezetékes audiofil fejhallgatót is vehet az ember, ami talán nem néz ki ennyire jól, de az biztos, hogy jobb hangzást produkál. Ha valaki mindenképpen bluetoothos fejhallgatóra vágyik, és nem sajnálja rá a pénzt, akkor több mint valószínű, hogy elégedett lesz vele, de legyen akármilyen jó a H9i, ennyi pénzért inkább státuszszimbólum, mint a minőség tudatos hajszolása.