A kobalt gyakorlatilag minden akkumulátor táplálta modern elektronikai eszközben megtalálható a mobiltelefonoktól az elektromos autókig. Miközben a kobalt iránti igény megállíthatatlanul nő, több mint kétharmada Kongóból származik, ahol borzalmas körülmények között, gyakorlatilag rabszolgasorban tartott felnőttek és gyerekek bányásszák, miközben ezzel saját környezetüket és egészségüket rombolják. Egy startup azonban gépi tanulással próbál új kobaltkészleteket feltárni kevésbé problémás országokban.
A kobalt nevét teljesen jogosan képezték a kobold szóból. Annak idején nem ezt az átmeneti fémet akarták bányászni, hanem a kobaltot is tartalmazó ásványokból szerettek volna rezet, ónt, ezüstöt és más korábban is hasznosítható fémeket kinyerni. Ez a törekvés azonban az esetek nagy részében nem járt sikerrel, sőt az ércet olvasztva mérgező gázok képződtek. A bányászok ezért a mesebeli gonosz manóról nevezték el ezeket a kőzeteket, majd magát az elemet is.
A fémet ragyogó kék színe miatt az ókor óta használják festékként, illetve ékszerek, művészi alkotások díszítésére. Miközben e felhasználása sosem szűnt meg teljesen, a manapság meredeken emelkedő keresletet az elektronikai ipar okozza, bár alig lehet olyan modern ipari területet említeni, amely ne használna kobaltötvözeteket.
Önmagában az elektromos járművek elterjedése meg fogja háromszorozni a kobalt iránti keresletet a következő évtized végére.
A kobaltot leggyakrabban ötvözetek formájában alkalmazzák, amelyek mágneses tulajdonságai és remek ellenálló képessége gyakorlatilag megkerülhetetlenné tette a fémet a legkeményebb igénybevételt elviselni kénytelen alkatrészek (például sugárhajtóművek) gyártásakor, a katalizátorok és az akkumulátorok előállításakor. Éppen az ez utóbbiak iránti, újabb és újabb rekordokat döntő igény okozza a legtöbb problémát.
Merthogy a kobalttal rengeteg a probléma. Ez azért is ironikus, mert minimális mennyiségben fontos szerepet játszik a szervezetben, mert egyes enzimek alkotóeleme, így minden állat egészségéhez elengedhetetlen a fém felvétele a B-12 vitamin formájában. Ugyanakkor a szükségesnél több kobalt a természetben (amely még mindig mikroszkopikus mennyiséget jelent) már súlyos környezeti és egészségi károkat okoz. A gőzei, illetve a szálló porban lévő kobaltvegyületek légzési bajokat okozhatnak, érintése allergiás reakciókat válthat ki a bőrön, a lenyelt kobalt pedig izomsorvadást okozhat.
A hatvanas években Kanadában kobaltot adtak a sörhöz, hogy tartósabb legyen a habja. Ez rossz ötlet volt, a fogyasztók tömegesen szenvedtek izomsorvadásban. El is nevezték a jelenséget a sörivók izomsorvadásának. Az oldott kobaltsók úgynevezett LD-50-es értéke mindössze 150-500 milligramm testsúly-kilogrammonként. Ez azt jelenti, hogy ha egy 70 kilós ember 10-35 grammot eszik belőle, akkor 50 százalék az esélye arra, hogy meghal. Szerencsére a nyugati civilizációban élő ember gyakorlatilag sosincs kitéve súlyos betegségeket, esetleg halált okozni képes mennyiségű kobaltnak. Nem úgy azok, akik a világon felhasznált mennyiség nagy részét bányásszák. És ez jelenti a kobalttal kapcsolatos aggodalmak fő forrását. A világ kobalttermelésének 68 százalékát adó Kongói Demokratikus Köztársaságban
kobaltárvák bányásszák a fémet, miközben nem tudnak úgy lépni, inni, levegőt venni, hogy ne kobalttal súlyosan szennyezett közeggel találkozzanak.
A Guardian riportjában például bemutatják a 15 éves Elodie-t, akinek mindkét szülője kobaltmérgezésben halt meg. Ő mégis kobaltot bányászva túrja a földet, miközben két hónapos fia a hátára van kötve. A kitermelt ércet a közeli tó vizébe kell áztatnia, mielőtt átadja a kínai kereskedőknek, akik egynapi munkájáért kevesebb mint 200 forintnak megfelelő összeget fizetnek neki. Más pénzkereseti lehetőség azonban nincs a környéken.
A polgárháborúktól, törzsi erőszaktól és hadurak kegyetlenkedésitől sorozatosan sújtott közép-afrikai ország délkeleti részén, az úgynevezett rézövezetben bányásszák a kobalt nagy részét. A termelés 20 százalékát a franciául creuseurs-nek (kotróknak) hívott, kilátástalan helyzetben lévő „egyéni vállalkozók” adják, míg a fennmaradó négyötödért a multinacionális (de főleg kínai) cégek birtokában lévő nagyüzemi bányák a felelősek.
A kitermelt kobaltásványokat még Kongóban kobalt-hidroxiddá finomítják, majd ebben a formában szállítják a tengeri kikötőkbe, ahonnan hajón viszik tovább főként Kínába (hiszen ott állítják elő a világ elektronikai termékeinek jó részét, így a kobaltigény is náluk jelentkezik legfokozottabban). Az egyéni kotróktól is kínai felvásárlók veszik át az ércet, eközben pedig az Amnesty International szerint semmit sem tesznek a nők és a gyerekek kényszermunkája, a bányászok szörnyű egészségügyi körülményei, illetve a bányászat közben teljesen általános súlyos sérülések és halálesetek ellen. Az Amnesty munkatársa szerint
Kongóban 255 ezer kotró bányászik kobaltot, közöttük 35 ezer gyerek, akik sok esetben csupán hatévesek.
A Berkeley-i Kaliforniai Egyetem kutatóinak tanulmánya szerint a kongói rézövezet 2500 felmért háztartásában lakó bányászok 90 százaléka kotróként, tehát nem egy nagy vállalat valamiféle védelmet azért mégiscsak élvező hivatalos alkalmazottjaként bányászik. A 18 éven aluli gyerekek 12 százaléka a kobaltbányákban dolgozik, méghozzá általában a mélységi tárnákban, amelyek járatai gyakran túl szűkek ahhoz, hogy egy felnőtt elférjen bennük. Amikor az efféle hevenyészett bányajáratok rendszeresen beomlanak, maguk alá temetve az összes, lent tartózkodó embert, nekik még annyi esélyük sincs az életben maradásra, mint más bányászoknak. Hiszen az egész tevékenység illegális, így a katasztrófát általában nem is jelentik a hatóságoknak.
Kongó tehát monopolhelyzetet élvez az új iparágak egyik nélkülözhetetlen alapanyagának bányászata terén. Ez elméletileg azt kellene, hogy jelentse, hogy az ebből származó bevételek az összes kongói nyomorúságos helyzetén javíthatnak, de persze senki sem lepődik meg azon, hogy a valóság távolabb nem is állhatna ettől. A felmérések szerint 2013 és 2015 között 570 millió dollárnyi (160 milliárd forintnyi) kobaltkitermelésből származó adóbefizetés tűnt el a korrupt kongói tisztviselők zsebében. És ez még csak a legális, leadózott termelés.
A nagy elektronikai cégek – a kobalt legnagyobb felhasználói – a legutóbbi időkig mosták kezeiket, mondván, ők legális forrásból szerzik a kobaltot, arról pedig nem tehetnek, hogy a kereskedők, akikkel kapcsolatban állnak, honnan veszik a fémet. A legtöbb cégnek gyakorlatilag fogalma sincs, hogy a mobiltelefonjaiba, elektromos autóiba épített kobalt honnan származik. Az egyre fokozódó sajtónyomás hatására aztán az utóbbi években több cég is olyan szövetségeket (például a Responsible Cobalt Initiative-ot) hozott létre, amelyek – legalábbis a szólamok szintjén – biztosítják, hogy az általuk használt kobalt csak etikus forrásból származhasson. Emellett folyamatosan próbálnak alternatívát találni a kobaltra, illetve mérsékelni felhasználását,
de a fém még legalább egy évtizedig az elektronikai cikkek elengedhetetlen alkotóeleme marad.
Eddig nem nagyon fedeztek fel olyan forrást, amely akár csak részben is helyettesíthetné a kongói kitermelést, és olyan országban található, ahol kizárható a gyerekmunka és a környezetvédelmi szempontok teljes figyelmen kívül hagyása. A Citygroup előrejelzése szerint a kereslet 2023-ra fogja meghaladni a globális kínálatot, és bár vannak tervek a Csendes-óceán aljzatában lévő kobaltkészletek kiaknázására, a gazdaságosan kitermelhető mennyiség már jó ideje nem növekedett jelentősen. E problémára igyekszik megoldást találni egy kaliforniai startup, amit Koboldnak neveztek el (így, németes írásmóddal).
A Kobold mindössze a 12. cég, amely elnyerte a Bill Gates, Michael Bloomberg, Jack Ma és még jó pár hasonlóan jó nevű milliárdos nevével fémjelzett Breakthrough Energy Ventures nevű pénzalap befektetését. A Kobold azt ígéri, hogy mesterséges intelligencián, gépi tanuláson és különféle big data módszereken alapuló algoritmusaik a bányászati cégek kutatásai során létrejött hatalmas geokémiai adatsorokon fogják átrágni magukat, hogy megtalálják a kobaltot.
Noha a bányászati társaságok már maguk is alkalmaznak adatbányász számítási megoldásokat, ezek inkább a kitermelés hatékonyabbá tételét célozzák, kevésbé az új készletek feltárását. Viszont az egyéb céllal (például kőolajat vagy földgázt keresve) készített elemzések során rendszeresen bukkannak kobalt nyomaira is, ami akkor inkább szennyezés a szemükben, mint kincs. Viszont a Kobold algoritmusai e nyomokat összevetve, elemezve rátalálhatnak azokra a kobaltforrásokra, amelyek csökkenthetik a kongói gyerekmunka jövedelmezőségét – és persze mellesleg gazdaggá tehetik magát a startupot is. A cég ugyanis felvásárolja az algoritmus által legjövedelmezőbbnek talált lelőhelyek bányászati licenceit, majd klasszikus geológiai módszerekkel megkutatva a mélyben remélt kobaltot, a kitermelési jogokat jókora haszonnal továbbértékesíti.
Ameddig az ehhez hasonló, alternatív forrásokat kereső erőfeszítések nem vezetnek eredményre, a kongói kobaltbányászat és az ennek hasznából részesedő kevesek gazdagsága megállíthatatlanul nőhet tovább. 2016-ban már 93 ezer tonna kobaltot bányásztak, amelynek 60 százaléka akkumulátorgyártásra ment el. Egyetlen Tesla-akkuhoz 4,8 kilogramm kobalt kell. Nagyrészt a kobalt és más megkerülhetetlen alapanyagok minden szempontból káros bányászata teszi részben indokolttá az elektromosautó-ipart érő legsúlyosabb kritikát. Az iparág szkeptikusai szerint miközben az elektromos autókat a környezetszennyezés nélküli közlekedés bajnokaként ünneplik, nincs másról szó, mint hogy
a gazdag országok általuk kiszervezhetik a környezetszennyezésüket a sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben lévő harmadik világba.
(Borítókép: „ Bányászlakás" egy kongói kobaltbánya mellett. Fotó: Michael Robinson Chavez / The Washington Post / Getty Images Hungary)