Ritkán van alkalmuk a víz alatti régészeknek magashegységi környezetben dolgozni, de ez alkalommal a 21. századi dél-amerikai archeológia egyik legjelentősebb leletegyüttesére bukkantak a Bolívia és Peru határán fekvő Titicaca-tóban, 3800 méterrel a tengerszint fölött. A feltárt lelőhely ceremoniális célokat szolgálhatott, az úgynevezett Tiwanaku-periódusban élt papok e helyen áldoztak állatokat az isteneknek. A helyszínen aranyat és drágaköveket is találtak, amelyek ugyancsak áldozatként szolgáltak a miniatűr szobrokon ábrázolt istenek számára.
A Tiwanaku birodalom a Kolumbusz előtti Dél-Amerika egyik legjelentősebb civilizációja volt. A Titicaca-tó medencéjében virágzott az i. sz. 5-12. századig, prosperitását nagyban segítette a törésvonal mentén létrejött Titicaca-medence, amely valóságos beltengernek adott otthont, dacára az Andok tornyosuló csúcsainak. A kedvező környezet hatására
a spanyol hódítás idején nagyjából egymillió ember élhetett a térségben.
Az ásatást (bár víz alatti lelőhely lévén ez a kifejezés kissé furcsán hat) a Titcaca-tó közepén lévő Nap-szigettől (Isla del Sol) északra lévő Khoa-zátony közelében végezték. A zátony környékén nagyjából öt méter mély a víz, így amatőr búvárok is gyakran merülnek arrafelé, és ők találtak rá az első leletekre - ez keltette fel a hivatásos régészek érdeklődését.
A leletegyüttes rendkívüli gazdagsággal bír. Felhoztak egy lapis lazuliból (lazuritból) készült pumaszobrocskát, más állatokat ábrázoló faragványokat, kerámia mécseseket, aranytárgyakat, amelyek egy részén szép vésetek láthatók, egy medált, és egy egyelőre ismeretlen rendeltetésű, L-alakú tárgyat, amit puma és kondorkeselyű vésetek díszítenek. Emellett feltártak bőrfoszlányokhoz erősített aranydíszítéseket is, illetve olyan dísztárgyakat, amelyekkel talán az áldozatként használt fiatal lámákat cicomázták föl.
Összességében a leletek arról árulkodnak, hogy a kor szertartásain az elérhető legértékesebb vagyontárgyakat és állatokat áldozták fel az isteneknek. Olyan osztrigahéjakat is találtak, amelyek nem a Titicaca-tóból, hanem a kétezer kilométerre található óceánból származnak, így
csak távolsági kereskedelem révén juthattak a szárazföld belsejébe.
E műtárgyak legnagyszerűbb jellegzetessége szépségükön és az előállítás minőségén túl az, hogy érintetlenül kerültek elő. Ez a nagy előnye a víz alatti leleteknek: a Titicaca-tó megóvta a tárgyi kultúrát az idők viszontagságaitól és az embertől. Soha korábban nem fedeztek fel ennyi műtárgyat ilyen jó minőségben
- nyilatkozta a Guardiannek Christophe Delaere, az Oxfordi Egyetem víz alatti régésze. A szertartáshoz használt eszközök mellett megtalálták a feláldozott lámák csontjait, illetve az elégetett halak maradványait is. A felfedezésről írott tanulmányban arról számolnak be, hogy a szénizotópos kormeghatározás tanúsága szerint a leletek a 8-10. századból valók.
A leletek annak megértéséhez is közelebb vihetik a kutatókat, hogy a Tiwanaku birodalom hogyan tudott ilyen sikeres lenni az első évezredben. Úgy gondolják, hogy a gyors benépesüléshez hozzájárulhattak a szertartásos helyszínekre érkező zarándokok tömegei is. Az isteni hatalom megerősítésével a birodalom megszilárdíthatta az alattvalók együttműködését, és eltántoríthatta a szabályok ellen vétőket.
Így a zarándoklatok fontos részét képezték az államszervezet működésének.