Egyedül vagy, magányosnak érzed magad, szeretetre vágysz, és rád mosolyog a szerencse: találkozol egy csodálatos emberrel. Rád szakad a boldogság és az elégedettség; úgy érzed, hogy végre sikerült elérned a természetes létállapotodat.

Aztán néhány hónappal később a partnered megölel, és azt mondja, hogy szeret – téged pedig megmagyarázhatatlan idegesség fog el, és arra gondolsz, valami szörnyűség fog történni. Hiába próbálsz boldognak tűnni, és hiába tudod, hogy semmi okod a szorongásra; egyre nehezebb elrejtened az idegességedet, sőt, megmagyarázni sem tudod. Oda a kiegyensúlyozottságod. A következő hetekben egyre nyugtalanabb leszel; az ösztöneid azt súgják, hogy baj lesz; valami történni fog; valami, amit egész életedben megpróbáltál elkerülni.

Aztán a betonstabilnak hitt kapcsolatban repedések mutatkoznak, és üvölteni szeretnél, de nem találod a szavakat; mert szenvedsz, de nem érted, hogy miért. Hogy is értenéd? Az érzéseink ritkán racionálisak. Megmagyarázhatók, de kevés közük van a tudatos gondolkodáshoz – csak annyi, hogy ugyanazokon az agyi áramkörökön fut mindkettő, és ez jó nagy zűrzavart okoz.

A fentebb vázolt esetben az történik, hogy öntudatlanul működésbe lép a szervezet ösztönös védekező mechanizmusa. A személyiségünknek ez a része próbál megvédeni minket a ránk váró szörnyűségektől. De ennek semmi köze a racionalitáshoz: ezek az ingerek az úgynevezett érzelemközpontban, más néven a limbikus rendszerben alakulnak ki. Evolúciós szempontból ez az agy legöregebb része; nem hűvös számításokkal, hanem forró érzelmekkel dolgozik. Ezt az agyterületet a környezeti jelek ingerlik, megkerülve a racionális döntéshozatalért felelős agyi áramköröket. Hiába tudjuk ésszel, hogy szükségünk van másokra és mások szeretetére;

A jelenség mozgatórugóit egy brit pszichoanalitikus, John Bowlby (1907-1990) írta le. Mielőtt rátérnénk a mechanizmus ismertetésére, érdemes pár szót mondani Bowlbyról is. Felső-középosztálybeli brit családba született, vagyis nem kellett nélkülöznie – legalábbis anyagi értelemben. Csakhogy a korabeli nevelési elvek úgy tartották, hogy a túlzott figyelem elkényezteti a gyereket. Bowlby naponta egy órát találkozott az anyjával, teaidőben, és négyéves koráig dajka nevelte. Később bentlakásos iskolába került, ami komolyan megviselte, és nem érezte jól magát. Nem csoda, hogy pszichológiai tanulmányai után egy beilleszkedési nehézségekkel küszködő gyerekekkel foglalkozó iskolában kötött ki. Az itt szerzett tapasztalatai ösztönözték arra, hogy vizsgálni kezdje, hogyan hatnak a gyermekkorban szerzett tapasztalatok a személyiség fejlődésére; ebből nőtte ki magát az, amit ma kötődéselmélet (attachment theory) néven ismerünk.

Bár Bowlby elsősorban a gyermekek lelki kötődésével foglalkozott, a megfigyelései felnőttekre is alkalmazhatók – sőt, ott teljesednek ki igazán. Bowlby megfigyelte, hogy a gyerekek milyen szélsőségesen reagálnak arra, ha elszakítják őket a szüleiktől: sírnak, kapaszkodnak beléjük, vagy kétségbeesetten keresik őket. Mindent megtesznek, hogy elkerüljék az elszakadást és helyreállítsák a kapcsolatot. A korabeli pszichoanalitikusok ezeket gyerekes védekező mechanizmusnak tartották, amik az érzelmi megrázkódtatást kompenzálják. Bowlby viszont észrevette, hogy ez nemcsak az emberekre, hanem más emlősökre is jellemző; ezért gondolkodott el rajta, hogy a kötődésnek evolúciós okai lehetnek. 

Az állatvilágban a kötődés a túlélés záloga volt. Hasonlóan az újszülött gyerekekhez, sok kisállat sem tud gondoskodni magáról; az idősebb és tapasztaltabb szülők védelmére szorulnak. Azokban az állatokban, akikben a legerősebb volt a kötődés – vagyis a szüleik közelében maradtak –, jóval nagyobb eséllyel érték meg a felnőttkort.

Ezt nevezte Bowlby kötődési viselkedési rendszernek (attachment behavioral system). A rendszert a természetes kiválasztódás szabályozta: akikben gyengébb volt a kötődés, hamarabb elhullottak, míg a ragaszkodóbbak elérték az ivarérettséget, és tovább örökítették a génjeiket.

Bowlby szerint a kötődési rendszer alapkérdése az, hogy a személy, akihez kötődünk, a közelben van-e, elérhető-e, és figyelmet fordít-e ránk. Ha a gyermek úgy érzi, hogy ezek a feltételek teljesülnek, boldog, és biztonságban érzi magát; neki ez a szeretet megnyilvánulása. Ha ez az érzés megvan, jóval bátrabban deríti fel a környezetét, hamarabb kezdeményez kapcsolatot másokkal. Ha viszont nem érzi, hogy mindezt megkapná, szorongást érez, és kétségbeesetten keresni kezdi a biztonságot nyújtó figurát.

A pszichikai és fizikai kötődés meglététől függően a gyermek kialakíthat egy bizonyos fokú elégedettséget – vagy épp ellenkezőleg, stresszesen reagál. A gyerekeknek a szülők istenfigurák, akiktől az életben maradásuk függ. El lehet képzelni, mit élnek át, ha azt látják, hogy ez az istenfigura maga is kétségbeesett; ha rájuk kiabálnak, amikor a közelségére vágynak; vagy nem biztonságot kapnak tőlük, csak lelki vagy fizikai erőszakot. Vagyis

Egy kétségbeesett szülő nem tud megnyugtatni egy rémült gyereket. Ilyen helyzetekben a kötődési rendszer nem tudja ellátni a funkcióját, így a gyerek nem menekülhet el a szorongást keltő környezet elől, és a szülőhöz sem fordulhat segítségért. Legrosszabb esetben épp a szülő viselkedése fokozhatja a gyerek szorongását, és késztetheti arra, hogy elkerülje a szorongás forrását – vagyis azt a személyt, akihez a legjobban kötődne.

De mi köze ennek a felnőttkori párkapcsolatokhoz? Az, hogy az ilyen környezetben nevelkedett gyerekek hiperérzékenyek lesznek a fenyegető, szorongást kiváltó környezeti visszajelzésekre, és

A fejlődéspszichológus Mary Ainsworth laborkörülmények között is vizsgálta ezt a jelenséget az 1970-es években. A kísérletsorozatot ma különöshelyzet-paradigmaként (strange situation paradigm) említi a szakirodalom. Eszerint háromféle kötődési stílust különíthetünk el: biztonságos kötődés (secure attachment), bizonytalan kötődés (insecure attachment) és dezorganizált kötődés (disorganized attachment). A biztonságos kötődésű gyerekek az anyjuk mellett biztonságban érzik magukat, de ha a szülő eltávolodik, akkor megijednek, sírnak, és megpróbálnak újra kapcsolatba kerülni vele.

A bizonytalan kötődésnek több árnyalata is van: az egyik ilyen az elkerülő (avoidant), a másik a félelemteli (fearful) kötődés. Az elkerülő kötődésű babák általában nem kötődnek túlságosan a szüleikhez, és idegenekkel is nagyjából ugyanolyan barátságosak, és ha valami baj történik velük, nem futnak oda a szüleikhez, inkább elkerülik őket. A félelemteli kötődés általában ijedtséggel társítja az intim közelséget. (A dezorganizált kötődés külön fejezet; ez egy szélsőséget ír le, ami többnyire bántalmazott gyerekeknél fordul elő.)

A kísérletben részt vevő gyerekeknél megfigyelték, hogy néha megközelítik a szüleiket, de egy pillanat múlva lefagynak és visszahúzódnak; mások viszont csak céltalanul tébláboltak. Egyesek a szüleikkel bensőséges viszonyt ápoltak, de idegenekkel szemben sokkal tartózkodóbbak voltak. Ugyanezeket a jelenségeket felnőtteknél is megfigyelhetjük, akik egyszerre vágynak az intimitásra, és fogja el őket kényelmetlen szorongás, ha megkapják azt. Vagyis

Az érintettek sokszor nem is értik, hogy miért viselkednek így, de a személyes, szakmai és romantikus kapcsolataikat egyaránt megkeseríti, hogy mindenki félreérti a viselkedésüket. Fogalmuk sincs róla, hogy ők maguk tartanak távolságot és utasítják el a másikat. Ami egykor evolúciós előnyt jelentett, és a túlélés garanciája volt, felnőttkorban megbosszulja magát.

A gyermekkori sokk lehetett fizikai bántalmazás vagy ijesztő szülői viselkedés. Az utóbbi nem mindig szándékos: egy depressziós vagy mentálisan sérült szülő önmagában elég ijesztő lehet a gyereknek, mert rájön, hogy nem számíthat tőle védelemre vagy biztonságra. Ha a szülő nem ad érzelmi reakciót a gyermek kötődési igényeire, és nem validálja a gyermek érzelmi igényeit, az az egész életére kihathat. A gyerek felnőttkorában nem tudja azonosítani és kordában tartani az érzelmeket, így nehezére eshet az egészséges, kölcsönösségen alapuló kapcsolatok fenntartása.

Ez ellen csak akkor lehet valamit tenni, ha az érintett felismeri, hogy min megy keresztül. De hogyan lehet felülkerekedni mindezen?

• Az érzelmi iránytű újrakalibrálása. Ismerd fel, hogy az érzéseid nem mindig adnak pontos visszajelzést arról, ami a kapcsolatodban történik. Lehet, hogy a szorongásnak, amit érzel, semmi köze a másikhoz, csak a viselkedésével rossz emlékeket idézett föl. A jelenség némileg hasonlít a poszttraumás stresszhez: ott is a valóságtól függetlenül alakulhatnak ki szélsőséges érzelmi reakciók.
• Keress egy terapeutát. Fontos, hogy találj valakit, akivel őszintén beszélhetsz az érzéseidről és a benyomásaidról egy biztonságos helyen. Ilyenkor semleges terepre van szükség, hogy újrakalibrálhasd az érzelmi reakcióidat és a viselkedésedet. A félelemteli kötődésű személyek gyakran nem tudják, hogyan kéne reagálniuk érzelmileg túlfűtött helyzetekben.
• Először gondolkozz. Ne reagálj idegből: szánj rá akár több napot is, mielőtt az érzelmeidre hallgatva cselekednél. Vedd figyelembe az összes tényt, mielőtt döntést hoznál.
• Állíts fel magadnak korlátokat – de a saját egészséged érdekében! A kötődési zavarok gyakran annak a számlájára írhatók, hogy gyerekkorban nem sikerült megfelelően kialakítani a saját határaidat – emiatt felnőttkorban kell dolgozni rajta. Gondold át nyugodt körülmények között, hogy mire van szükséged egy kapcsolatban, mit vársz a partnereidtől, és milyen viselkedést vagy hajlandó elfogadni tőlük; ha megvagy, tudasd ezt a másikkal, de ne támadó stílusban.
• Ne hárítsd másra a felelősséget. Nem egy másik ember feladata, hogy garantálja a belső békédet, ezt magadnak kell megoldanod. Nem könnyű, dolgozni kell rajta, de ha megvan, utána nem is veheti el tőled senki.
• Győződj meg róla, hogy megbízható személlyel osztod meg a tapasztalataidat – és a megfelelő tempóban. A gyermekkori traumák és a kellemetlen emlékek felelevenítése ritkán stresszmentes folyamat. Ha túl gyorsan és túl sokat akarsz ezekből elmesélni, az önmagában is felzaklató lehet. Egy szakképzett terapeuta magától is figyelmeztet rá, ha úgy érzi, hogy túl sok féltett titkodat osztanád meg vele túl hirtelen; bármilyen megbízható is az illető, jobb, ha erre magadtól jössz rá, és nem előlegezed meg a bizalmat.
• Próbálj nem elmenekülni a kapcsolatokból. A félelemteli kötődéstől szenvedőket a terapeuták gyakran arról ismerik föl, hogy a bizalom kialakulásával párhuzamosan egyre idegesebbek lesznek a terápia gondolatától, és azon kezdenek töprengeni, hogy kimaradnak. Ez a romantikus partnerekre és a barátokra is érvényes: ne a menekülés legyen az első reakciód, ha az ösztöneid azt súgják. (Bántalmazó kapcsolatokkal persze más a helyzet: olyankor a menekülési ösztön és a valóság egy irányba mutatnak.)
• Éld át a kapcsolatok lezárását! Hogy egy kapcsolat nem tart örökké – legyen szó párkapcsolatról vagy barátságról –, az nem tragédia, hanem a dolgok természetes rendje. Csak fel kell ismerni, hogy mikor nem érdemes folytatni: ilyenkor megbeszélhetitek és elengedhetitek egymást.

A kötődési problémákkal való szembenézést megnehezítheti, hogy az irracionalitása miatt sokan hülyének, kívülállónak, ufónak érzik magukat tőle. Pedig ez egyáltalán nem ritka: becslések szerint csak az Egyesült Államokban 47 millió embert érint az ebből fakadó szorongás. Viszont nehéz felismerni, ha valakinek ilyen problémája van, mivel ezek a jelek gyakran csak akkor mutatkoznak meg, ha jobban megismerjük a másikat. Alighanem megdöbbentően magas a kisebb-nagyobb kötődési nehézségekkel küszködők száma.

Mielőtt elkezdenénk azokra irigykedni, akiknek boldog gyermekkoruk volt, tele szülői szeretettel, ami miatt biztonságosan tudnak kötődni másokhoz, nem árt tudni, hogy ez sem garancia semmire. Akikben nem alakul ki ideges szorongás a környezeti tényezők miatt, azokat váratlan sokként érheti egy komoly betegség, vagy a munkájuk elvesztése. És még a biztonságos kötődésből is könnyen félelemteli lehet, ha a biztonságot jelentő szülő váratlanul meghal.

A kötődési nehézségekkel küszködő ismerőseinknek nagy segítség lehet, ha támaszkodhatnak ránk, amíg tisztába kerülnek magukkal és a lelki tusakodásaik valódi természetével. Előfordulhat, hogy a félelemteli kötődésű barátaink szélsőségesen reagálnak, ha úgy érzik, megbántottuk őket, de nem tehetnek róla: ezek csak a rossz tapasztalatokban gyökerező reflexek. Tartsuk észben, hogy a bántó viselkedésük nem szándékos, és ne vegyük személyeskedésnek; talán ez a megértés segíthet a legtöbbet abban, hogy biztonságos kötődéseket alakíthassanak ki.

(Psychology Today | Very Well Mind | Illinois University | The Conversation)

(Címlap és borítókép illusztráció: szarvas / Index)