A városi wifis lefedettség témája olyan régi, mint maga a wifi. Most Budapeseten is szóba került egy ilyen elképzelés, amely a FINA-világbajnokságára kiépített infrastruktúrát – 800 wifi hotspotot – hasznosítaná újra turisztikai céllal. Birtokunkba került egy nyomtatott, aláírásra előkészített tervezet az Antenna Hungáriától, amelyből kiderül, hogy a rendszer leszerelése nagyjából 50 millió forintba kerülne, a működtetése viszont évente 450 millióba, és erre közpénzt szeretnének felhasználni.
Megkérdeztünk a szerződésben nem érintett informatikai szakértőket arról, hogy reális-e ennyit kérni a hotspotokért, és arra mutattak rá, hogy ilyen esetben a netszolgáltatás díjában van a legnagyobb mozgástér, gyakorlatilag annyit kérhetnek el érte, amennyit akarnak. És valóban, a szerződés legnagyobb költségtétele maga a nethozzáférés lenne, évi több mint negyedmilliárd forintért. Ezen kívül a terv szerint jelentősebb, több tízmilliós bérleti díj menne el azokra a helyszínekre (például az oszlopokra), amelyekre a hotspotokat felszerelik. Az eszközök üzemeltetése a teljes összeg legfeljebb 10-15 százaléka.
Az árazás helyett más irányból érdemes megközelíteni ezt a tervet, mert sokkal izgalmasabb kérdés, hogy a lehetséges felhasználók, a turisták miként viszonyulnának egy ilyen szolgáltatáshoz.
Hogyan térülhet meg ez a kiadás?
Az elképzelés hasonló a reptéri wifik működéséhez, vagyis az ingyenes internetért cserébe el lehet kérni az e-mail-címet (nyilván a GDPR-nek megfelelően), és reklámokat tudnak elhelyezni a belépőoldalon. Az éppen itt járó vendég szempontjából az email kevésbé hatékony, mert ki tudja, mikor nézi meg a levelezését nyaralás vagy legénybúcsúzás közben. Marad tehát az a pillanat, amikor az illető belép a wifire, és rövid ideig lát egy belépőoldalt.
A szolgáltatás költsége alapján ennek a hirdetési csatornának naponta több mint egymillió forint hasznot kell hoznia, hogy legalább nullszaldós legyen a rendszer.
Feltételezzük, hogy a fővárosba érkező közel 4 millió külföldinek elég kis része jött az EU-n kívülről (vagy még sohasem hallott az ingyenes uniós adatroamingról). Tegyük fel azt is, hogy nincs a kezükben útikönyv, sohasem hallottak a Tripadvisor és Yelp appokról, de még a Google Térképen sem fedezték fel a felhasználói ajánlásokat.
Még ebben az esetben is igaz, hogy a marketinges e-maileket és a reklámot olyan gyorsan ugorja át az internetező, amilyen gyorsan csak lehet, elvégre valamilyen konkrét céllal kezd el netezni, nem pusztán azért, mert észrevette, hogy van rá ingyenes lehetőség.
Itt még az sem igaz, ami a reptéri wifire igen, hogy nagyon ráér az ember hirdetéseket nézegetni, hiszen nem órákon át várakozik a következő járatára, hanem sétál, várost néz – és egyszer csak kiér a wifivel lefedett zónából. Aztán bosszankodva megállapítja, hogy be kéne ülni az első Starbucksba vagy egy aránylag normális gyorsétterembe, ahol ugyanezt a netet megkapja (meg még egy nagy pohár hűsítőt is a kezébe).
Maga a wifi hordozhat veszélyeket, és a mobilok egy része figyelmezteti is a felhasználót, hogy ne csatlakozzon jelszó nélküli hálózatra, mert az nem biztonságos. Az ingyenes turisztikai wifihálózat mindig jelszó nélküli, szóval meg kell győzni a turistát, hogy melyik azonosítóra csatlakozhat bátran. Ez a kiadási oldalt növeli, fel kell tenni tájékoztató táblákat vagy plakátokat, és 800 hotspotnál ennek a sokszorosával számolhatunk, hiszen több irányból érkezhet vendég. Honnan tudná, hogy érdemes wifin netezni, ha az adott helyen senki sem hívja fel rá a figyelmet?
Tételezzük fel, hogy kiberbűnözők sem fogják a free wifi név különböző változataival lefedni a környéket, begyűjteni személyes adatokat, és lehúzós bárokba irányítani a turistákat. Pedig ehhez elég lenne pár ideiglenesen bekapcsolt mobil hotspot.
Szerte a világban kipróbáltam ingyenes hotspotokat, és mindig az lett a vége, hogy a láthatatlan lefedettségi zónahatáron átlépve egyszer csak megszakadt a kapcsolat. Aztán csatlakozott a telefon a Starbucksra. Aztán megszakadt. Aztán csatlakozott a Telekomra. Aztán az is megszakadt, mert továbbment a busz. Egyetlen hálózati megoldás működött megbízhatóan, a reptéren vagy helyi üzletben megvett, kimondottan turistáknak szánt mobilnetes SIM-kártya, ami nem túl drágán egy vagy több hétre kínál teljesen korlátlan netet. Csak előre kell gondolni rá, hogy ilyen is van, hogy legyen nálunk szolgáltatófüggetlen mobilnetes készülék.
A reklámhoz kötött net rögtön bekapcsolja a vészvillogót: valamit nagyon el akarnak adni, talán mert máshogyan nem tudják eladni. Soha nem is kattintottam rá semmi ilyesmire, mert épeszű ember nem ül be úgy egy reklámozott étterembe, hogy ne nézné meg előbb a felhasználói ajánlásokat, szavazatokat, beleértve az árakat és az adott időszakra jellemző vendégforgalmat, hogy legyen szabad asztal. Ebben viszont a Google Térkép és a többi app a döntő, nem az, hogy milyen üzenetet kívánt eljuttatni nekünk a turisztikai ipar.
A stabil és tartós netkapcsolat valódi élmény, Tajpej vagy Moszkva központjából élő videós csevegést lehet bonyolítani a családdal, és közben sohasem szakad meg a kapcsolat. Európában a roaming bőségesen elég az Instagramra vagy Youtube-ra szánt képek és videók feltöltésére. De ha drága a mobilnet, akkor is ott van még a a szinte minden szálláshelyen elérhető wifi, amelyen biztosan befejeződik minden feltöltés, nem fogunk egyszer csak kikerülni a lefedettség alól, és van legalább egy recepciós, aki válaszolni tud a kérdéseinkre.
Hogy mindennek tükrében miért érné meg félmilliárdért turistawifivel betelepíteni Budapest egy részét, arra egyelőre nem adott jó magyarázatot a tervezet.
(Borítókép: Külföldi fiatalokból álló turistacsoport bérelt kerékpárral járja be a magyar fővárost. Fotó: Jászai Csaba / MTI)