Jövő héten tartja közgyűlését Párizsban az ENSZ biodiverzitással és ökoszisztéma-szolgáltatásokkal foglalkozó kormányközi platformja (IPBES), amelyben számos magyar kutató dolgozik. Noha a testület elé tárandó jelentéstervezet még nem nyilvános, az egyik résztvevő magyar kutató, Molnár Zsolt szerint az IPBES újra leteszi a névjegyét amellett, hogy a földi élet sokféleségének megőrzése csak a teljes emberiség - így a tudományos közösségen kívül álló hagyományos gazdálkodást folytató emberek - tudása által lehetséges. A magyar etnoökológus szerint a pásztorok közreműködése nélkül nehezebb megvédeni a sok hazai gyepterület életközösségét.
A megközelítés, miszerint a tudományos körökön kívül működő emberek ismeretei is fontosak lehetnek bizonyos tudományosnak tekintett problémák megoldásában, ma még nem számít általánosan elfogadott nézetnek az akadémiai szférában. A szembenállást Molnár Zsolt, a Magyar Tudományos Akadémia Ökológiai Kutatóközpont tudományos tanácsadója a felvilágosodás korára vezeti vissza. A felvilágosodás újradefiniálta a tudomány fogalmát, egyetemes tudásnak onnantól kezdve a tudósok által létrehozott ismeretanyagot tekintjük. Ezzel párhuzamosan a közemberek, a pásztorok, a halászok tudása leértékelődött, illegitimmé vált.
Ezen ismeretek ettől kezdve elmaradottnak tűntek, hiszen az új tudás értékelődött mind fölé.
Az etnoökológus érvelése szerint a hivatalos tudománnyal szemben a közemberek által létrehozott úgynevezett lassú tudás eredményei csak azután terjedtek el a világban, hogy azokat egy kisebb közösség már tesztelte, és az megbízhatónak bizonyult. Erre példa a búza elterjedése Európában. Amikor e gabona termesztése elterjedt térségünkben, arról a kis-ázsiai tapasztalatok alapján már tudni lehetett, hogy alkalmas az emberek élelmezésére.
A természetvédelemben már kiderült, hogy a tudomány és a technológia létrehozott gyors tudás nem mindig válik be a természetben. A kilencvenes évek elejétől ezért elkezdett terjedni az a nézet, miszerint a természetbe beleszülető ember ismeretei újat, mást képesek hozzátenni az ökológiai tudásunkhoz. A kutatók feltették maguknak a kérdést, hogy például a pásztorok miben ismerik másként a világunkat, ők hogyan voltak képesek fenntartani a biológiai sokféleséget évszázadokon át. Nyilvánvaló, hogy sok dolog, amit mi most védünk, az az ő munkájuk révén maradt fenn
- fogalmaz Molnár Zsolt. Itt közbevetjük, hogy talán azért nem pusztítottuk már el sokkal korábban a természetet, mert régen még nem voltak eszközeink tönkretenni azt, miközben a múltban is lerombolt az ember teljes életközösségeket. A kutató elismeri, hogy ebben van igazság, illetve az emberiség létszáma sem volt elegendően magas a globális pusztításhoz, viszont az ökológusok az utóbbi évtizedekben sorra mutatják ki azokat a gazdálkodási elemeket és a gondolkodásmód szerepét, amelyek megakadályozták, hogy a hagyományos gazdálkodók tönkretegyék a természeti környezetet. A kutatásokból az is kiderült, hogy csak akkor képes az ember egy erőforrást fenntarthatóan hasznosítani, ha már megtapasztalta a hiányát. Márpedig az évszázadok során az emberek tömegeinek nyílt alkalmuk megtapasztalni a káros gazdálkodás következményeit.
Amikor a pásztor, majd a fiai is azt tapasztalták, hogy a korábban használt legeltetési technika tönkretette a legelőt, természetesen igyekeztek rajta változtatni, hiszen a megélhetésük, végső esetben a napi betevőjük múlott ezen.De ugyanez a szemlélet a világ sok más hagyományos életmódot folytató népcsoportjára is jellemző. Molnár Zsolt beszámol a kanadai inuit eszkimókról, akik szándékosan nagyobb lyukú hálókkal halásznak, hogy a kisebb, fiatalabb halak megmeneküljenek, és így a következő nemzedék fennmaradása biztosított legyen. Vannak ugyanakkor csalók, akik mégis kis lyukú hálókat használnak, minden elérhető halat lehalászhassanak. De őket nyilvánosan megszégyenítik, vagyis a közösség szabályozza azt, hogy lehetőleg senki se használja túlzottan az erőforrást. A lassú (azaz tesztelt), hagyományos ökológiai tudás tudja, hogy milyen hatása van az emberi tevékenységnek a tájra, az élővilágra, a tudományos ökológia pedig az elmúlt 20 évben észrevette azt, hogy van mit tanulnunk ezektől az emberektől. Különösen azért, mert a hagyományos tudás sem avul el feltétlenül, hiszen az is fejlődik, ott is születnek új ismeretek, és a tapasztalatok fényében folyamatosan módosítják a tradicionális gazdálkodási elveket is.
Az etnoökológus magyar példát is hoz arra, hogy amikor a modern természetvédelem semmibe veszi a hagyományos tudást, az előrevetíti a kudarcot. Amikor a 80-as években először tettek erőfeszítéseket arra, hogy megvédjék az alföldi rétek orchideapopulációit, azt találták ki, hogy a rétek kaszálásával várjuk meg azt, míg az orchideák elvirágoznak, magokat hoznak, és e magokat már elszórták. Ezzel a virágok szaporodását igyekeztek segíteni. Csakhogy az eredmény sok helyütt éppen ennek fordítottja lett. A le nem kaszált füveknek ugyanis alkalmuk nyílt megerősödni, és így a versengésben az orchideák fölé kerekedtek. Emellett a nyáron a gyökérben eltárolt, majd onnan a talajba kerülő tápanyag sem kedvezett az orchideáknak, amelyek
a gyenge versenytársakat és a relatív tápanyagszegény talajt kedvelik.
Azóta kiderült, hogy nem is a korai kaszálás az orchideák szempontjából legjobb természetvédelmi kezelés, hanem a sokféleségre törekvő marhalegeltetés. Már ugyanis az emberi szem számára szép rét, és az ott élő védett növények számára otthonos rét. Ha le van kaszálva a mező, az nekünk szép egyenletesen zöldnek tűnik. Ellenben a legeltetett legelő foltos, egyes helyeken lelegelték, másutt a marhák jobban meghagyták a növényeket, eközben trágyázzák a talajt.
Azt hittük, hogy ez rossz a növényeknek, pedig nem, nekik az az ideális, ha mérsékelten legeltetik az élőhelyüket. Ez csak egyetlen példa arra, hogy hiába a tudomány jó szándéka, s hagyományhoz való visszatérés jobb megoldásokat is kínálhat
- érvel Molnár Zsolt.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a hagyomány definíciószerűen jó. Sok esetben a tradíció egyenesen káros, főként akkor, ha nem képes adaptálódni. „Fejlődés nélkül a hagyomány valóban elavulttá és túlhaladottá válik, noha a természetes fejlődési sebessége lassabb, mint a tudományé.” A mai pásztorok ma már mobilkommunikációt, műholdas távérzékelést is használnak a hagyományos technikáik mellett.
Mindez elméletnek szép, de nem egyértelmű, hogy a laikus tudást hogyan lehet integrálni a gyakorlati, tudományos alapú természetvédelmi erőfeszítések sorába. Az etnoökológus azonban nem ért egyet a laikus jelző használatával. „Ha a laikus tudáson azt értjük, hogy az illető nem ért a kérdéshez, akkor egyáltalán nem erről van szó. A hagyományos tudás hordozói valójában specialistái a biológiai sokféleség megőrzésének, és ha ezt beadják a biológus tudományos ismereteit, illetve a természetvédő gyakorlati tapasztalatát ötvöző tudáshalmazba, abból olyan új vívmányok születhetnek, amelyeket egyenként egyik szereplő sem tudott volna elérni. Ha elfogadjuk egymás gondolatait és céljait, elérhetjük, hogy
a korábban ellenséges viszonyban lévő természetvédők és gazdálkodók együtt tudjanak működni.”
Molnár Zsolt és munkatársai tavaly a Science-ben megjelent tanulmányukban mutatták be azt, hogy például a tudomány és a pásztorok eltérő módon értékelik a természet adományait, és hogy van mit tanulnunk egymástól. Ebben a cikkben amellett érvelnek, hogy a hagyományos tudást nem átkódolva, hanem eredeti valójában kell befogadnia a tudománynak és méltányolni a döntéshozóknak. Ilyenformán minden szereplő a saját logikája szerint, a saját szemüvegén át vizsgálhatja az ember és a természet viszonyát, és így tehetik közkinccsé a tudásukat. A pásztorkodás nemcsak viszi a pénzt, hogy néhány védett növény fennmaradhasson, hanem lehet profitábilisan is csinálni. Az etnoökológus kutatócsoportja kiszámította, hogy ha 200 marha van egy gulyában, akkor a pásztor tevékenysége legalább két pásztor bérét kitermeli. Hiszen kevesebb jószág hullik el a nyári legelőn, a beteg jószágokat hamarabb észreveszi a pásztor, és közben a borjak súlya is jobban gyarapszik.
Az IPBES közgyűlése két hét múlva fogja elfogadni a 2005 óta első jelentést a globális biodiverzitás helyzetéről. Noha a pontos szöveget még nem fogadták el, a tervezet pedig nem nyilvános, Molnár Zsolt szerint a mostani jelentés legnagyobb vívmánya az lesz, hogy mára konszenzus alakult ki arról, hogy a tudomány önmagában nem elég ahhoz, hogy megóvjuk létfeltételeinket itt a Földön. Több száz millió ember él a Földön, aki a tradicionális módszerek révén viszonylag fenntartható módon használja az ökoszisztéma-szolgáltatásokat.
Az eredmények szerint tehát a pásztoroknak alapvető szerepük van a gyepek sokféleségének megőrzésében, a szakma - legalábbis Magyarországon - mégis kihalófélben van. Molnár Zsolt szerint ennek fő oka, hogy a gazdaság még nem fogta fel a diverz ökoszisztéma által nyújtott szolgáltatások alapvető jelentőségét: nem veszi igénybe a kondás, csordás segítségét, mert a nagyüzemi állattenyésztés hozza létre a húst és a tejet.
Csakhogy a pásztorok munkája nemcsak abból áll, hogy felügyel az állatra.
A pásztorkodás Nyugat-Európában hiányszakmává vált, és az utóbbi években a népszerűsége újra növekedésnek indult. Franciaországban pásztoriskolák működnek, Spanyolországban még a pásztornőknek is van országos szövetségük (akik kisebb netes szenzációt keltettek, amikor a Youtube-ra feltöltöttek egy Despacito-videót, lásd alább - M. Cs.). Vagyis más sok helyütt rájöttek arra Európában, hogy a védett területeken, ahol sok igen értékes gyep található mind a mai napig, amelyeket nem lehet újravetni, műtrágyázni, ott legeltetni kell, ahogy teszik ezt évszázadok óta.
(Borítókép: Csibi János felelőspásztor és fia, Csibi Gyula vezeti a juhnyájat az erdélyi Csíkszeredához tartozó Csobotfalva közelében 2017. július 7-én. Fotó: Veres Nándor / MTI)