Nincsenek könnyű helyzetben most a Leica fejesei, a német fényképezőgépgyártó ugyanis rövid idő alatt irtó kényes helyzetbe manőverezte magát a szuperfontos kínai piacon, de még azon kívül is. A marketingkatasztrófa egy imázsfilmmel kezdődött: a brazil F/Nazca Saatchi & Saatchi reklámügynökség egy ötperces kisfilmet jelentetett meg A vadászat (The Hunt) címmel, aminek eredeti szándéka az volt, hogy a világ konfliktuszónáiból tudósító fotóriporterek előtt tisztelegjen.
A filmecske 3-4 nehezen behatárolható afrikai és közel-keleti helyszínen mutatja be a fotóriporterek történelmet dokumentáló munkáját, de van egy tökéletesen beazonosítható, fő történetnek számító esemény is benne: Peking, 1989 – a Tienanmen téri vérengzés. A film a sajtófotó-történet egyik legikonikusabb fotójának, az 1990-es World Press Photo pályázaton az Év fotója díjat elnyerő, Tank man néven emlegetett kép születésének körülményeit dramatizálja.
Látunk egy fotóst, aki hotelszobája ablakából fotózza a diáktüntetés vérbe fojtását, amikor kínai katonák rontanak be, átkutatnak mindent és elkobozzák a negatívokat, kitépik a kamerából a filmet és megfenyegetik a férfit. Ő a feszült helyzet ellenére visszatér a felforgatott szobájába, reszkető kézzel betölt egy friss filmet a kamerájába és eltökélt tekintettel folytatja a fényképezést. A Leica-imázsfilm egy üzenettel zárul: "This film is dedicated to those who lend their eyes to make us see" (kb: "Ez a film azok előtt tiszteleg, akik kölcsönadják szemüket, hogy felnyissák a miénket"), aminek végére a jól ismert piros Leica logó tesz pontot.
Hogy miért lett a céges öntökönszúrás iskolapéldája ez az amúgy nem is rossz reklámfilm? Több tényező is hozzájárult a Leica-fiaskóhoz.
A harminc évvel ezelőtt, 1989. április 14-én kezdődött, június elején tankokkal eltiport Tienanmen téri tüntetéssorozat a kínai közelmúlt legkényesebb politikai eseménye, aminek még az emlegetését sem nagyon tűri a jelenlegi kínai vezetés. A film megjelenése után a kínai közösségi médiában az ország kormányához lojális netezők felhördültek, hogy miképp adhatja hozzá a nevét az a Leica, amelyik a kínai Huawei stratégiai partnere (a Leica gyártja a kínai mobiltelefon-óriás telefonjaiba a kamerák lencséit) és szeretne minél többet kiharapni a hatalmas kínai fotóspiac tortájából is. A kínai hatóságok sem tétlenkedtek, a német céget büntető netcenzúrázó lépésként leiltották a Leica szó használatát az ország összes közösségi média platformján.
És ez még csak a kezdet volt. A kínai érdekeltségeit féltő Leica azonnal becsicskult (elnézést, nincs rá jobb szó), és elhatárolódott a filmtől, azt állítva, hogy az égvilágon semmi közük nincs hozzá. Április 19-én azt közölték, hogy a film az engedélyük nélkül készült, a Leica csoport egyik cége sem rendelt ilyet, fizetni sem fizettek érte, jóvá sem hagyták. Hovatovább jogi lépésekkel fenyegették meg a film készítőit, a Leica brand jogszerűtlen használata miatt.
Na, ehhez azért a F/Nazca Saatchi & Saatchi ügynökségnek is lett egy-két szava, egy az egyben visszautasítva a Leica állításait. A brazil reklámcég szerint 2012 óta dolgoznak a Leicával, egy sor médiamegjelenésük volt korábban, természetesen mindegyik a Leica jóváhagyásával, és amúgy is, saját érdekükből soha nem is adnának ki a kezükből olyan munkát, amire nem bólintott rá a megrendelő. Az először Brazíliában bemutatott filmre nagyon büszkék, szögezte le a F/Nazca Saatchi & Saatchi, hozzátéve, hogy bizonyosak benne, hogy maradandót alkottak vele.
Akárhogy is történt a film megrendelése (valószínűleg nem fog kiderülni), itt még nem ért véget a jónevű német cég vesszőfutása. A filmet ugyanis megrágta és kiköpte a fotós szakma is, szakértők, fotóriporterek szedték ízekre. Sokan felrótták, hogy egy béna sztereotípiát, a vakmerő, legendás fotóriporter szerepét állította előtérbe, olyan ugyancsak sztereotíp, egydimenziós figurák mellett, mint az érthetetlenül hadováló kínai katonák, az afrikai hadurak, vagy menekülő, burkát viselő nők. A film ráadásul csak egyetlen fotós nőt mutatott, csupán pár pillanatra, noha nyilvánvalóan léteztek és dolgoznak, sőt díjakat is nyernek fotóriporterként nők.
De tovább is van, mondjam még? A Spiegel kicsit beletúrt a harminc évvel ezelőtt Pekingben dolgozó fotóriporterek fotóstáskájába, és na, vajon mi derült ki?
Egyikük sem használt Leicát.
A hadsereg lánctalpasai elé álló férfi figuráját négy fotóriporter is megörökítette: a World Press-díjas Charlie Cole (Newsweek) mellett Jeff Widener (Associated Press), Stuart Franklin (Magnum/TIME) és Arthur Tsang (Reuters) is készített hasonló képeket ugyanabból a hotelből (Cole és Franklin ugyanarról az erkélyről). A Spiegel megkérdezte őket, és mind a négyen azt válaszolták, hogy
nem német, hanem japán gyártmányú kamerákat, egész pontosan Nikonokat használtak, és sem a Leica, sem a brazil reklámügynökség nem kereste meg őket a filmmel kapcsolatban.
Hogy lássuk, pontosan milyen fényképezőgép szerepel a filmben, kikockáztuk a hotelszobában játszódó snitteket. Bár explicite nem látható Leica felirat a fotós kezében lévő kamerán – a film készítői gondosan letakarták vagy kiretusálták azt –, egy-egy pillanatra lehet látni a a gép típusát, és felvillan a Leica jellegeztes piros pöttye is. Tehát egyértelműen Leica kamerát adtak a fotóst játszó színész kezébe. Na, de milyet? A váz jobb oldalán jól kivehető az R7 jelzés, tehát egy Leica R7 kisfilmes tükörreflexes fényképezőgép látható a reklámban. És ez újabb rossz pont: az R7 kamerákat 1992 és 1996 között gyártotta a Leica, tehát nem elég, hogy nem Nikon van a fotós kezében, de még csak nem is korhű a kellék.
Nos, innen szép nyerni.