A néhány napja norvég halászok által megpillantott orosz harci beluga hírére döbbentek rá sokan, hogy a tengeri emlősök – főként palackorrú delfinek, belugák és oroszlánfókák – katonai alkalmazása sem nem kitaláció, sem nem a hidegháborús agyrém mára eltörölt keserű emléke. Még nagyobb lesz a meglepetés, ha megtudják, hogy az amerikaiak sokkal messzebbre jutottak a cetek harctéri kiképzésében, és tengeriemlős-programjuk máig virágzik.
A norvég tengerparti falu, Inga halászai igencsak meglepődhettek, amikor nemrégiben egy beluga jelent meg hajóik mellett, és mintha szabotálni akarta volna a halászhálók bevonását, igyekezett visszahúzni a köteleket a vízbe. Ahogy lapunk is beszámolt róla, még szokatlanabb volt az, hogy a delfin hátán egyértelműen emberek által felerősített hám volt, amelyre akár vizsgálóműszereket, kamerát, de fegyvert, esetleg víz alatti aknát is erősíthettek volna.
Az állat egyértelműen hozzászokott az emberhez, és a szeveromorszki haditengerészeti bázis (illetve a murmanszki tengerbiológiai intézet, amelyről informálisan köztudott, hogy az orosz tengeri emlősök katonai kiképzésének központja manapság) Norvégia északi határaitól alig egy köpésre található. A norvégok ezért azonnal az orosz hadsereghez kötötték az állatot. Minthogy a hámon a „Szentpétervár tulajdona” felirat volt látható, e feltételezést akár bizonyítottnak is tekinthetjük.
A történetben azonban egyedül az állat származási helye tekinthető többé-kevésbé egyértelműnek. Kérdés marad ugyanakkor, hogy mit keresett ott egy orosz harci delfin, vannak-e még társai, és általában milyen céllal tart és képez ki mind a mai napig az orosz haditengerészet tengeri emlősöket. A program létét hivatalosan gyakorlatilag sosem ismerték el, bár időről időre felszínre kerül. Senki sem tudja, hogy valaha öltek-e emberi utasításra embert ezek az állatok, vagy egyáltalán vettek-e részt fegyveres konfliktusokban akár szovjet/orosz, akár amerikai oldalon. Merthogy az Egyesült Államok haditengerészetének még sokkal kiterjedtebb tengeriemlős-programja volt, sőt van is.
Nem csoda, hogy a delfinek harcászati felhasználásáról a legtöbben azt hiszik, hogy az csak a hidegháborús paranoia által vizionált rémképek és az apokalipszist jövendölő sci-fik világába tartozik, hiszen sokak csak Robert Merle Állati elmék című regényéből, illetve a belőle készült A delfin napja című filmből hallottak erről. Ott a delfinek megtanultak beszélni is, ami persze fikció, viszont a történet azon szála, miszerint a hadsereg a ceteket akár emberéletet kioltó küldetésekre is felhasználhatja,
teljesen reális mind a mai napig.
A hidegháború mindkét szemben álló szuperhatalma folytatott kutatásokat a delfinek és rokonaik, illetve a fókák katonai alkalmazhatóságával kapcsolatban, de korántsem egyértelmű, hogy ezen erőfeszítések meddig jutottak, és mire képesek valójában a kiképzett állatok. A szovjet programról (természetesen) hivatalosan semmit sem tudni – éppen ezért ez foglalkoztatja sokkal jobban az emberek fantáziáját. Az amerikai program nyíltabb, időnként a haditengerészet maga is közzétesz szinte a delfinshow-k idilljét idéző híreket állatai életéről, tudásáról, de a valós bevetések jellegét, gyakoriságát ott sem lehet felmérni.
Bár a delfinek harci felhasználása – talán intelligenciájuk okán – különösen heves érzelmeket vált ki az emberből, be kell látnunk, hogy az állatok alkalmazása a háborúban azóta tart, hogy az ember háziasította a lovat. Számtalan állatot vetettek be az évezredek harcterein, Hannibál elefántjaitól kezdve az aknakereső kutyákon át a hírvivő postagalambokig. Ilyen értelemben az lett volna inkább a meglepő, ha a kimagasló intelligenciájukról közismert delfinek ne kerültek volna a hadsereg kutatóinak látóterébe.
A delfinshow-k közönségét valójában már nem is hoznák lázba azok a mutatványok, amelyeket egy (hiányos információk alapján ötletelő laikus) ember el tud képzelni a harci delfin küldetéseiként. Az állatnak teljesen mindegy, hogy az a tárgy, amelyet egyik helyről el kell vinnie egy másikra, az gumilabda vagy bomba; vagy hogy a felkutatandó célpont egy meghatározott strandjáték vagy egy alakjáról felismerhető hadihajó. Az sem lep meg senkit, hogy
a cetek kézjelekkel és hanggal egészen komplex feladatokra is betaníthatók és utasíthatók.
A tengeri emlősök harctéri bevetése nem a Szovjetunióban és nem az Egyesült Államokban, hanem Nagy-Britanniában kezdődött az I. világháború idején. A walesi Gwynedd megyében található Bala-tavon képezték ki azokat az oroszlánfókákat, amelyeket a német tengeralattjárók felkutatására szántak. A projektet James Woodward ajánlotta a brit admiralitás figyelmébe, ő és családja voltak az első mutatványosok, akik oroszlánfókákat szerepeltettek cirkuszi attrakcióként. A kiképzés szépen is haladt, de a bevetéskor a fókák azonnal dezertáltak – jobban érdekelte őket a halak hajkurászása, mint a német U-bootok lefülelése. A programot törölték, de Woodward szépen keresett vele, hiszen utána már úgy hirdette műsorát, hogy abban az admiralitás tengeralattjáró-vadász fókái a sztárok.
A következő évtizedekben lanyhult a tengeri emlősök iránti érdeklődés, mígnem a II. világháború után felmerült, hogy a delfinek a denevérekhez hasonlóan képesek lehetnek az ultrahangokkal működő szonárjuk segítségével tájékozódni. Először 1947-ben vetődött fel a delfinek echolokációs képességeinek ötlete, majd az elkövetkező években, amelyek véletlenül a hidegháború legbaljóslatúbb időszakára estek, e jelenség egyre mélyebb részleteire derült fény. 1952-ben kimutatták, hogy ezek az emlősök képesek az ultrahang-tartományban hallani, majd azt is bizonyították, hogy látásuk nélkül is meg tudnak különböztetni egymástól tárgyakat, csupán szonárjuk használatával. 1961-ben végül egy víz alatti akadálypályát teljesítettek sikeresen a palackorrú delfinek bármiféle látott információ nélkül, majd később szinte az összes fogas cetféléről kimutatták, hogy rendelkezik ugyanezekkel a képességekkel.
Vagyis adott volt egy állat, amely kimagaslóan intelligens, látszólag imád játszani, és készségesen teljesíti az ember utasításait, sőt még lát is a sötétben.
Telitalálat haditengerészeti felderítőnek, akinek mindig is a víz alatti tájékozódás és információszerzés nehézségei okozták a legtöbb fejtörést. Vélhetően az Egyesült Államok haditengerészete volt az első, amely kutatásra érdemesnek tartotta a tengeri emlősök képességeit, az ő programjuk 1960-ban kezdődött. Eredetileg nem is az állatok harctéri bevetése volt a fő cél, hanem az, hogy viselkedésük, testfelépítésük vizsgálatával fejlesszenek a járművek hidrodinamikáján, illetve az állati „szonártechnológia” segítségével tökéletesítsék a víz alatti objektumok felkutatását. De a program hatókörét gyorsan tágították (talán a delfinek kiképzésében elért sikerek fényében), és csakhamar már a cetektől aktív szerepvállalást vártak el a hadműveletekben: ellenséges tengeri aknákat és a tengerfenéken felejtett tárgyakat kellett felkutatniuk.
A Science folyóirat 1988-ban arról számolt be, hogy a kiképzett delfineket bevetették a vietnámi háborúban 1971-ben, ahol a Cam Ranh-öbölben állomásozó amerikai flottát kellett védelmezniük az észak-vietnámi békaemberektől. Ugyancsak a tenger alól támadó szabotőrök megfékezése volt a feladatuk 1987-ben a Perzsa-öbölben, ahol az iráni fenyegetés ellen vették igénybe szolgálataikat. Arról nincsenek információk, hogy mit kellett volna csinálniuk a delfineknek ezekkel a búvárokkal, ha véletlenül összeakadnak velük, illetve hogy hozott-e bármi kézzel fogható eredményt a delfinek bevetése.
Az évek során az amerikaiak gyakorlatilag az összes szóba jöhető tengeri emlőst (és nem emlőst) tesztelték, miközben igyekeztek kiválasztani a katonai szolgálatra legalkalmasabbakat. A vizsgált 19 állatfaj között a cet- és fókafajok mellett még cápát és madarakat is teszteltek. A programról készített jelentések tanúsága szerint nagyjából 75 delfin részese a programnak, rajtuk kívül vannak még belugák és oroszlánfókák is. A program nincs ingyen, 2007-ben például 14 millió dollárba került. A hadseregen belül sincs mindenki meggyőződve a hatékonyságáról, ezért míg korábban több kaliforniai és hawaii-i bázison is tartottak tengeri emlősöket, ma szinte csak San Diegóban állomásoznak.
Az amerikai haditengerészet illetékesei főként a delfinek aknakereső képességeit, és ezáltal a tengerészek életének védelmezését hangsúlyozzák. A haditengerészet szóvivője szerint "kétséges, hogy valaha is születik-e olyan ember alkotta eszköz, amely felérhet a delfinek [aknakereső] képességeihez".
Az oroszlánfókák nem rendelkeznek szonárral, de szemük a víz alatti látáshoz alkalmazkodott, így még 200 méteres mélységben is képesek megtalálni és felhozni tárgyakat. A fókákat búvárok elfogására is használják, arra képzik őket, hogy a békaember mögé úszva huzalra erősített horgot csatoljanak a lábára, amelynél fogva aztán a matrózok ki tudnak húzni a vízből. Az amerikaiak is használnak belugákat 1975 óta, előnyük a palackorrú delfinekkel szemben, hogy sokkal hidegebb vizekben is képesek szolgálatot teljesíteni (ahogy azt a norvégiai kapás is bizonyította).
Érezhető, hogy a hadsereg szívesen hangsúlyozza az állatok szolgálatát a mentő és támadáselhárító műveletekben, de kategorikusan cáfolja ezek részvételét a támadó, illetve emberek életét kioltó feladatokban. A gyilkolásra kényszerített delfin nem illene bele a program alaposan kihasznált imázsába. A Science így jellemezte a katonai delfineket, ami vélhetően közel állhat a katonai kiképzők megközelítéséhez is:
Gondoljuk csak el, mekkora harcászati lehetőségek rejlenek egy önhajtású tengeri járműben vagy platformban, amelynek beépített szonárrendszere alkalmas a célpont felismerésére és kiválasztására, sőt még fedélzeti számítógéppel is rendelkezik. Így be lehet programozni a legösszetettebb feladatok teljesítésére is.
Ebben több mint valószínű, hogy orosz (illetve volt szovjet) kollégáik is egyetértenek az amerikai katonai kiképzőkkel, bár az ő személyükről és munkájukról hivatalosan szinte semmit sem lehet tudni. Éppen ezért az orosz hadi delfinekkel kapcsolatban vadabbnál vadabb spekulációk forognak a médiában, de igazából senki sem tudja, hogy ezekből mennyi az igazság. Egyesek szerint mérgezett tűket, szigonyokat erősítettek a delfinek fejére, amelyekkel az ellenséges búvárokat iktathatták ki, mások szonárzavaró berendezések szállításáról tudnak.
Felmerült az is, hogy egyes állatokat kamikaze akciókra képezték ki,
amelyekben a bomba hajóra helyezése után a visszatérésre már nem fordítottak figyelmet. Ez azonban kizárható, hiszen olyan drága egy állat kiképzése, és olyan kevés van belőlük, hogy nem valószínű az egyszer használatos bevetésük. A szovjet hadi tengeriemlős-program hajdani központja 1973 óta a krími Szevasztopolhoz közeli tengerészeti bázison volt, de a feltételezések szerint azt a kilencvenes évek elején, a csőddel küzdő Szovjetunió végnapjaiban bezárták.
Nos, lehet, hogy akkor bezárták, de hogy később újra működtetni kezdték, az biztos. Ezt nem is titkolták annyira, hiszen néhány éve tendert írt ki az orosz védelmi minisztérium, amelyben öt palackorrú delfinre kértek ajánlatot, amelyek fogazata tökéletes állapotban van, testnagyságuk átlagos, és készségesen hajtanak végre feladatokat. Összesen 24 ezer dollár (mai árfolyamon 7 millió forint) körüli összeget ajánlottak a három hím és két nőstény állatért.
Úgy tűnik hát, hogy hiány jelentkezett a felhasználható állatokból, ami azért különös, mert a poszt-szovjet harcidelfin-programról érkezett korábbi hírek szerint a Krím elfoglalásával Oroszország az Ukrajna által 2000-ben újjáélesztett projektben kiképzett cetekre is rátette a kezét. A krími delfinek nehezen élték meg a kilencvenes éveket, az ukrán állam már etetni sem tudta őket, ezért eladták a megmaradt állatokat egy iráni delfináriumnak. Valamiért azonban néhány évvel később újraindították az állatok kiképzését, de aztán
a teljes, nagyjából 10 egyedet számláló flottát elvesztették a Krímmel együtt.
Az ukránok persze tiltakoztak delfinjeik elrablása miatt, de ennek nem sok foganatja volt. Katonai célokra tartott állatok lévén kissé visszatetsző módon a felek kölcsönösen az állatvédelmi szempontok semmibevételével vádolták egymást. Az oroszok szerint az éhhaláltól mentették meg a delfineket, az ukránok viszont azt állították, hogy a delfinek annyira szerették ukrán kiképzőiket, hogy új orosz gazdáiktól nem fogadják el az élelmet.
Amerikában a tengeri emlősök hadi felhasználása pontosan ugyanolyan reakciókat vált ki az állatvédőkből, mint a delfináriumokban való szerepeltetésük. A San Diegó-i haditengerészeti bázis környékén szinte állandók az állatvédők tüntetései, akik azzal vádolják a tengeriemlős-program kiképzőit, hogy kínozzák az állatokat. A haditengerészet viszont azt állítja, hogy a kiképzés közben csakis pozitív megerősítést alkalmaznak (vagyis dicsérik az állatokat, ha jót csinálnak, és nem büntetik őket, ha hibáznak).
Különösen szívfacsaró sokaknak, hogy az állítások szerint a kiképzés közben olyan szájkosarat erősítenek a delfinekre, amely megakadályozza, hogy táplálkozzanak.
A kritikusoknak persze nem is azzal van a legnagyobb bajuk, hogy hogyan tartják az állatokat, van-e elég nagy medencéjük és egészségesek-e. Sokak soha nem fogják elfogadni, hogy egy ilyen kedves teremtés hírében álló állatot (amelynek még szája is örökös mosolyra görbül) a gonosz katonák harci célokra használják (és esetleg embert is öletnek velük). Ez feloldhatatlan konfliktus, így meg sem próbálkozunk megoldásával.
Ha azonban azt gondolnánk, hogy a delfin agymosott tökéletes katonaként robot módjára teljesíti a legeszementebb emberi utasításokat is, akkor nagyot tévedünk. 2013-ban három (akkor még ukrán felségjelzéssel úszó) harci delfin dezertált a szevasztopoli bázisról, a feltételezések szerint a szerelmet keresve. Egy volt szovjet kémelhárító tiszt, Jurij Pljacsenko akkor arról számolt be, hogy a nyolcvanas években rendszeresen előfordult, hogy a hím delfinek a párzási szezonban inkább a lányok hívó szavának, semmint a kiképzőik parancsainak engedelmeskedtek,
és egyszerűen elúsztak a naplementébe.
(Borítókép: Egy új-zélandi tengerésztiszt látogatja meg az amerikai harci delfineket a Point Loma haditengerészeti bázison. Fotó: US Navy)