Amikor kedden leülnek a végzős középiskolások, hogy megírják az érettségi dolgozatot matematikából, lesznek olyanok, akiknek ez nem sikerül, megbuknak. Ezt a legtöbb család katasztrófaként éli meg, és azonnal elindul a bűnbakkeresés. Mert valaki mindig hibás: vagy a gyerek, vagy a tanár, vagy az egész társadalom. De mi van akkor, ha a diák olyan tanulási nehézséggel, diszkalkuliával küzd, amely súlyosan érinti matematikai képességeit, de a legtöbb esetben még a szakemberek sem ismerik ezt fel? Egy Észak-Írországban kutató magyar pszichológus, a diszkalkulia ismert szaktekintélye szerint e mentális zavar gyakoribb, mint gondolnánk, és az érintett egész életére rányomja a bélyegét.
Az utóbbi évtizedekben sorra ismerjük fel azokat a mentális kórképeket, amelyek sokszor megmagyarázzák, hogy egy tanuló vagy gyerek miért „rossz”. Ezeket a korábbi évszázadok során elintézték egy mérges legyintéssel (amely időnként a gyermek fejét is érintette), mondván, hogy lusta, neveletlen, buta, mihaszna.
Miközben természetesen vannak egyébként kiváló értelmi képességű, de tényleg elkapatott diákok is, az iskolában rosszul teljesítők közül sokan olyan tanulási zavarral küzdenek, amelyről nem tehetnek. Ma már közismert fogalom a diszlexia és a figyelemhiányos hiperaktivitás (ADHD), de a matematikai bukdácsolást a társadalom nagy része szinte természetesnek veszi. Bölcsész körökben
nem ritka, hogy az emberek szinte büszkék arra, hogy matekból alig engedték át őket a pótvizsgákon.
Pedig egy részüknél valójában rejtett, és csak nagy ritkán diagnosztizált tanulási zavar, a diszkalkulia okozza a nehézségeket. Márpedig a korai felismerés megadná a lehetőséget arra, hogy valamelyest fejleszthessék ezt az elmaradást. Ehhez azonban értenünk kellene, hogy a diszkalkulia hogyan is alakul ki.
Hasonló nevük ellenére a diszkalkuliának az agyi mechanizmusok és a tünetek szintjén szinte semmi köze a jóval ismertebb diszlexiához. A diszkalkulia egy olyan neurokognitív rendellenesség, ami nemcsak az iskolai matematikai teljesítményt veti vissza, de a mindennapi életben elengedhetetlen, mennyiségekkel és sorrendiséggel kapcsolatos gondolkodási képességekre is hatással van
– mondja Morsányi Kinga, a belfasti Queen's Egyetem pszichológia tanszékének munkatársa.
Annak elfogadásához, hogy a rossz iskolai teljesítmény nem feltétlenül a diák hibája, meg kell értenünk, hogy a tanulási képesség nem döntés kérdése. A matematika nem a semmiből jelent meg az embernél, a számolási készségnek vannak előképei az állatvilágban is. Számos fajról kimutatták már, hogy képesek mennyiségi megkülönböztetésre, tehát el tudják választani a sokat a kevéstől.
Ugyanerre már egészen kicsi babák is képesek, tehát egyértelműen öröklött jellegzetességről van szó. A korábban elfogadott elmélet szerint az agyban vannak specifikusan a mennyiségek mentális kezeléséért felelős részek, és ha valakinek e készségei zavart szenvednek, az arra utal, hogy ebben a bizonyos agyi központban fejlődési rendellenesség történt.
De a jelenlegi felfogásunk már eltávolodott ettől a túlságosan leegyszerűsített képtől – magyarázza Morsányi Kinga. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy az a kepésségünk, hogy mennyiségeket becsüljünk és összehasonlítsunk, a matematika csupán kis részét magyarázza. Addig rendben van, hogy egy számról el tudjuk dönteni, hogy az kis vagy nagy mennyiséget jelöl(ne, ha a matematikai koncepciók nem válnának absztrakttá már egészen alacsony szinten is), de mindez még nem teszi lehetővé, hogy logikai feladatokat oldjunk meg, hozzá tudjunk látni egy egyenlet megoldásához, vagy olyan fogalmakról tudjunk gondolkodni, amelyek nem léteznek az érzékszerveinknek hozzáférhető módon.
„A matematikához szükséges képességek érintik a memóriát, az érvelést és sok más mentális készséget is, ezért ma már úgy gondoljuk, hogy az agy számos része hálózatba kapcsolódva vesz részt benne. Ha bármely rész nem úgy működik, ahogy kellene, esetleg az összeköttetések nem fejlődnek ki megfelelően, akkor alakulhatnak ki a tanulási zavarok" – folytatja Morsányi Kinga.
Tehát fontos, hogy a diszkalkuliának biológiai, fejlődési okai vannak, nem az érintett lustasága miatt alakul ki, bár az se igaz, hogy környezeti és egyéni hatások nem befolyásolhatják. Mivel egy neurokognitív fejlődési rendellenességről van szó, a tünetek az életkorral változnak, és szakértő segítségével, hosszabb távon lehetőség van a problémák enyhítésére is.
A diszkalkuliás nemcsak a szűken értelmezett matematikai feladatok megoldásában küzd nehézségekkel, de például nehezen idéz fel számbeli adatokat is az emlékezetéből. A naptár és az óra értelmezése sem egyszerű neki, és gyakran még a legegyszerűbb összeadásokhoz is az ujjait használja. Emellett a múltbeli eseményeket is nehezen tudja időrendi sorrendbe rendezni, és egyéb sorrendiséget igénylő tevékenységek (például egy játék vagy később IKEA-bútor összerakása) is gondot okozhatnak neki.
Azt azonban, hogy pontosan miért alakul ki a diszkalkulia, nem tudja senki. Vannak adatok arra, hogy bizonyos gének kombinációja meghatározó szerepet játszhat, de nincs olyan specifikus gén, ami egyértelműen a diszkalkuliához kapcsolható. Mint más neurokognitív rendellenességek eseten is, a magzati, illetve kora gyermekkori fejlődés közben is fellephet olyan környezeti hatás (például betegség vagy sérülés), amely éppen a számolási képességek fejlődésére lesz hatással. Morsányi és munkatársai kimutatták, hogy
a diszkalkuliát több mint százszor ritkábban diagnosztizálják, mint a diszlexiát.
Ennek egyik oka, hogy a korábbi módszertani követelmények szerint csak akkor nevezték diszkalkuliásnak a gyereket, ha egyébként IQ-ja normális vagy magas volt (vagyis a matematikai nehézségei elszigetelten jelentkeztek). Ilyen diákot azonban csak elvétve találni. Manapság azonban e kritériumot elvetették, így hivatalosan megnőtt a diszkalkuliások száma, bár ez a gyakorlatban még nem nagyon látszik.
A pszichológus kollégáival 2500 északír tanulót tesztelt, és ezek alapján 6 százalékosra becsülték a körükben a diszkalkulia előfordulását. Korábban ezt az arányt csupán 1,1 százalékosra tették, tehát régebben többszörösen alulbecsülték a probléma súlyát. Miközben a diszlexia és diszkalkulia nagyjából egyformán gyakori, a vizsgált mintában csupán egy olyan diák volt, akinél formálisan is diagnosztizálták a diszkalkuliát, 108-an viszont hivatalosan is diszlexiások voltak. Vagyis egy diszkalkuliásnak több nagyságrenddel kisebb az esélye a helyes diagnózisra és szakszerű segítségre, mint egy diszlexiásnak.
A kutatás további eredményei szerint a diszkalkuliás gyerekek esetében gyakoribb, hogy az átlagosnál alacsonyabb az IQ-juk, és nyelvi nehézségeik is többször vannak. Emellett az is növelheti a diszkalkuliás tünetek kialakulásának kockázatát, ha egy gyerek szegényebb sorból származik vagy bevándorló hátterű. A nemek között viszont nincs különbség a diszkalkulia gyakoriságában – holott a diszlexia a fiúknál kétszer gyakoribb, mint a lányoknál.
Mindez nem csak arról szól, hogy a gyerek hogyan vészeli át az iskolai matematikaórákat a végzésig, ami után már soha nem lesz szüksége a való életben azokra az elvont elméletekre és képletekre, amelyekkel az iskolában kínozták. Már sokszor kimutatták, hogy a gyenge matematikai képességek az ember teljes életére negatív hatást gyakorolnak. Befolyásolják álláslehetőségeit, emelik a mentális betegségek, legfőképpen a depresszió kockázatát, könnyebben a társadalom perifériájára szorul az illető és gyakrabban kerül összeütközésbe a törvénnyel. Nagy-Britanniában évi 765 millió fontra (290 milliárd forintra) teszik a rossz matematikai képességekből adódó társadalmi költségeket.
A neurokognitív fejlődési problémák ritkán járnak egyedül, hiszen ugyanazok az agyi folyamatok egy csomó, látszólag független készségben is szerepet játszhatnak. Morsányi Kinga egyik tanulmányában kimutatta, hogy a diszkalkuliánál is ez a helyzet, hiszen a vizsgált és potenciálisan diszkalkuliásnak talált gyerekek felének voltak valamilyen nyelvi és kommunikációs problémái, 81 százalékuknál pedig már korábban diagnosztizáltak valamilyen más tanulási vagy fejlődési zavart.
Persze ott a kérdés, hogy ha felismerik a diszkalkuliát, akkor mit lehet vele kezdeni. Az iskolapszichológusok szerint nem sokat. Ez az egyik oka a ritka diagnózisnak is: a kevéssé kiérlelt diagnosztikai kritériumok mellett az sem egyértelmű, hogy mi a leghatékonyabb beavatkozás. Így
sok szakember szerint nincs értelme egy olyan tanulási zavarral foglalkozni (esetleg traumatizálni a családot), amelyen úgyse tudnak érdemben segíteni.
A magyar kutató azonban a diszlexia példájával érvel amellett, hogy igenis elengedhetetlen a diszkalkulia minél korábbi diagnózisa. Az olvasási nehézségekkel sem tudtak a pszichológusok mit kezdeni mindaddig, míg a betegség nem jelent meg tömegesen a hivatalos statisztikákban, és nem indultak programok a minél célszerűbb fejlesztőmódszerek megtalálására.
Közel sem tart ott a diszkalkuliakutatás, mint a diszlexia vizsgálata. Emiatt sokkal nagyobb a bizonytalanság abban, hogy pontosan mi okozza a problémát. A hivatalos diagnózis az iskolai matematikai teljesítményen alapul, vagyis akkor lehet megállapítani egy gyerekről, hogy diszkalkuliás, ha a vele egykorú diákok között a matekeredménye folyamatosan az alsó 5-10 százalékban helyezkedik el. Csakhogy minden országban mások a matematikaoktatás követelményei, így a diagnózis is különböző lesz országok szerint, ami szintén nehézségeket okoz, amikor a kutatók próbálnak konszenzusra jutni
– magyarázza Morsányi Kinga.
Mindezzel persze nem akarunk felmenteni minden tanulót, aki, ha venné a fáradtságot, simán ki tudná hozni magából azt a stabil 4-est matematikából. Merthogy a közoktatásban elvárt matematikai tudás kevésbé az öröklött tehetségen, sokkal inkább a gyakorláson múlik a tanulási zavarban nem szenvedő diákok esetében. Sokan ott rontják el egész életükre a matematikához fűződő viszonyukat, hogy egészen fiatal korban elkönyvelik magukat tehetségtelennek, és mindezt a génekre fogják.
Pedig könnyen lehet, hogy a náluk jobban teljesítő osztálytársaik semmivel sem tehetségesebbek, csak többet tanulnak és fontos érteknek tekintik a matematikatudást, hasonlóan ahhoz, ahogy a társadalom megbecsüli az általános műveltséget és olvasottságot. Viszont, ha egyszer az ember elhiszi magáról, hogy lövése sincs a matekhoz, később még
a legegyszerűbb műveletek elvégzése is megerőltető lesz neki, hiába lenne meg HOZZÁ az agya.
(Borítókép: Balázs Attila/MTI)