A múlt héten számoltunk be a WWF Magyarország közlése alapján arról, hogy a Bükki Nemzeti Parkban a Tar-kő szomszédságában, védett területen végzett fakitermelést az Egererdő Zrt. Az erdő, amelynek egyhektáros területén gyakorlatilag tarvágást valósítottak meg, 180 éves volt, és természetvédelmi szempontból rendkívüli értéket képviselt.
A WWF így írt az incidensről:
Magyarország egyik legidősebb, természetvédelmi szempontból különösen értékes, az európai Natura 2000 hálózat részeként is nyilvántartott erdejében olyan ritka madárfajok fordultak elő, mint a fehérhátú fakopáncs vagy a kék galamb, emellett 13 védett és fokozottan védett növényfaj példányainak adott otthont.
Később az állami Egererdő Zrt. közleményt adott ki az ügyről, miszerint a természetvédelmi hatóság engedélyével és a Bükki Nemzeti Park Igazgatósággal egyeztetett módon végeztek fakitermelést,
ami az erdő megfiatalítását szolgálta.
Az ügy kapcsán fejtette ki a konkrét esetről, illetve az azt lehetővé tévő visszásságokról szóló gondolatait Baráz Csaba személyes blogján. Fontos hangsúlyozni, hogy Baráz magánemberként nyilvánult meg, hiszen egyébként az ügyben érintett Bükki Nemzeti Park Igazgatóság osztályvezetője.
A bejegyzésben megvizsgálja a kérdéses erdőrészletet, pontosabban annak helyét. Az egész íráson két szó ismétlődik egyre erősödő hangsúllyal:
véghasználat és tájseb.
A tájsebet talán senkinek sem kell magyarázni, aki kirándult már erdőben, és egyszer csak egy olyan tisztásra nem jutott, ami előző alkalommal még nem volt ott. A véghasználat gyakorlatilag a fák kivágását jelenti, amelynek több típusa van, a tarvágástól a felújító vágáson keresztül a szálalásig). A kifejezés definíciója láthatóan még a szakemberek számára is képlékeny, részben ebből adódnak a mostani ellentétek.
Ezután saját szavaival „leereszkedik az erdészeti szakma fogalmi zűrzavarának labirintusába, értékeli a tar-kői véghasználatot, végül levonja a konzekvenciát.” Érdemes elolvasni az érvelést, hiszen ebből egy sokkal nagyobb problémakör sejlik fel, mint amekkora kárt okozott ennek a majd 200 éves erdőnek a kivágása.
Mi most azonban a konklúzióra ugrunk. Baráz Csaba értékelése szerint
A Tar-kő oldalában tátongó tájseb tájképileg is csúnya (széttördeli a táj látványát), ugyanakkor ökológiai sokkot is jelent, hiszen ebben az erdőrészletben (kihatva a környezetére) megszűnt mindaz, amit az erdőtörvény és a természetvédelmi törvény célul tűzött ki: ellehetetlenült, elpusztult az érintett terület eredeti erdei életközössége, elillant az ökoszisztéma! Ez a fajta erdészeti beavatkozás nem csak a természetvédelmi érdekeket negligálja, hanem ellentmond a fenntartható erdőgazdálkodás hosszú távú céljainak is! Alapvetően magának az erdőtörvénynek, az abban megfogalmazott elveknek és céloknak!
Ahogy írja, ennek a hektárnak a története jól mutatja, hogy milyen mély válságban van jelenleg a magyar erdőgazdálkodás. Erdeinket szerte az országban olyan tájsebek csúfítják, amelyet sokszor eufemisztikusan felújítóvágásnak, esetleg átalakító üzemmódnak titulálnak. A fák azonban a valóságban a véghasználatnak estek áldozatul, az általuk működtetett erdei ökoszisztémával egyetemben.