Idén 20 éves az Index, és szerencsére sok szép és fontos pillanatot fel lehet idézni ebből a két évtizedből. Na meg egy csomó olyasmit, ami se fontos nem volt, se különösebben szép, viszont annál emlékezetesebb. Nekem az egyik ilyen pillanat a saját beavatási szertartásom volt, bár talán a bődületes szopatás találóbb megnevezés volna.

2014 nyarán gyakornokként kerültem az Index tech-tudomány rovatához, és természetesen már az első napom legelején, miután szégyenlősen keresztüloldalogtam a szerkesztőségen és bemutatkoztam a későbbi kollégáimnak, megkaptam Minden Gyakornokpoénok Ősét: hogy ki hogy issza a kávét, amit aztán majd naphosszat hordhatok nekik. Persze nem kellett hordanom, hiszen az a többiek részéről kicsinyes visszaélés lett volna a hierarchikus fölényükkel. Úgyhogy ahogy ezen a kötelező vicceskedésen túlestünk, elkezdhettem dolgozni.

A rovat pedig a maga módján egész gyorsan be is fogadott. Teljes állást egy évvel később kaptam, de addigra már kellően a csapat részének éreztem magam ahhoz, hogy távoli emléknek tűnjön bármiféle gyakornoki beavatósdi. Éppen elég távolinak ahhoz, hogy egyáltalán nem számítottam arra, hogy pont az első teljes értékű indexes napomon fogok házhoz menni a pofonért. Pontosabban elmenni érte, aztán gyanútlanul házhoz vinni.

Aznap reggel az akkori rovatvezetőm, Stöki azzal fogadott, hogy lenne egy fontos feladata nekem: el kéne mennem a Microsofthoz, mert valamilyen tesztkütyüt akarnak átadni nekünk. Az ilyesmit általában futárral szokás elküldeni, de a Microsoft ezt most nem akarja másra bízni. Márpedig ilyen akkor szokott előfordulni, amikor valami nagy durranást adnak oda – magyarázta titokzatoskodva. Akkoriban a techvilág épp a cég Hololens nevű, kiterjesztett valóságos szemüvegére várt lélegzetvisszafojtva, ezért logikus következtetésnek tűnt, hogy ez lehet a Nagy Titok, amiért személyesen kell elmennem.

El is ugrottam hát a Microsoft kommunikációs cégének közeli irodájába, ahol már várt a pr-os kolléga, aki a kezembe nyomott egy dobozt meg egy aláírandó papírt arról, hogy átvettem a Nagy Titkot, amiről persze ő se tudja, mi az, csak annyit, hogy óvatosan bánjak vele, mert törékeny. Fontosságom teljes tudatában indultam vissza a szerkesztőségbe, és mint az életemre, úgy vigyáztam a dobozra, egy kisebb infarktust ki is hordtam lábon, amikor kicsit erélyesebben raktam le a HÉV-en.

Ahogy beértem, a főnököm izgatottan lecsapott a dobozra, és már neki is látott kibontani, miközben a többiek is rögtön köré sereglettek. Kicsit csodálkoztam ezen a túlfűtött lelkesedésen, de gondoltam, pár év múlva biztos én is így ugrok majd a legforróbb újdonságokra. (Spoiler alert: dehogy ugrok.) Már nem is tudom, hogy fokozatosan fogtam-e fel a dolgot, vagy csak akkor esett le hirtelen, hogy mi történt, amikor az első elviteles kávés poharat megláttam. De az biztos, hogy mire magamhoz tértem, Stöki a titokzatos dobozból már mindenkinek kiosztotta a névre szóló, még meleg kávéját, nekem pedig vigaszdíjként egy nyalókát nyújtott át önelégült vigyorral, amit azzal a lendülettel vágtam az asztalhoz.

Ha az embert amolyan kiadósan megszívatják, az erkölcsileg adekvát reakció talán a felháborodás vagy legalábbis valamiféle rosszallás volna. Na de van a szívatásnak az a szintje, amikor minden igyekezeted ellenére inkább elismerően csettintesz, aztán együtt nevetsz magadon a többiekkel, majd elfogyasztod az ingyen nyalókát. Mármint egy méretes anyázás után, természetesen.

Disclaimer: hétköznapi körülmények között – azaz úgy, hogy előre tudtam volna róla – soha nem kellett gyakornokként se kávét hoznom, se bármilyen más klasszikus gyakornokszívató töltelékfeladatot végeznem. A laza légkör ellenére mindig kellően komolyan vettek, és – bár ezt soha nem vallanám be nekik, úgyhogy önök se mondják el – pár egész hasznos dolgot is tanulhattam ezektől a nagyra nőtt óvodásoktól.

A kávéhozós """poénokat""" és a derűs legyakornokozásokat persze amolyan munkahelyi háttérzajként azóta is rendszeresen hallgathatom, de se akkor, se később nem gondolták és nem is vettem komolyan – hogy aztán öt évvel és párezer cikkel később ugyanazoknak a kollégáknak sikerüljön a semmiből mégiscsak elérniük, hogy ha nem is önszántamból, de tetteim teljes tudatában is vigyek nekik kávét. De ez már egy másik történet, amit soha nem fogok elmesélni.