Ha visszapörgetem az Index elmúlt húsz évét, számtalan izgalmas, érdekes, olykor megrendítő gyárlátogatást tudnék felidézni, amik így vagy úgy, de felejthetetlenek voltak, maradandó élményt nyújtottak, különleges ismeretekkel gazdagítottak. Most egyet szeretnék kiemelni, leginkább azért, mert jól illeszkedik az indexes bakiparádé sorába.

2008. áprilisában Haász Jánossal, a gazdaság rovat újságírójával (most az Index főszerkesztő-helyettese) elmentük megnézni a szerencsi cukorgyárat abból az apropóból, hogy március 10-én kiderült, vége a dalnak, a rengeteg embernek munkát adó gyárat bezárják, lebontják, még a helyét is beszántják. Mindketten rajongói vagyunk az ipari létesítményeknek, ha csak tehetjük megnézzük, hol, milyen termelés folyik az országban. Jánost elsősorban a gazdasági oldal, engem a technológia és az ipari esztétika vonzott mindig is, rengeteg gyártúrán voltunk együtt, ő riportozott, én fényképeztem.

Az alapvetően gyászos hangulatú szerencsi üzembejárást a magam részéről még gyászosabbá tette, hogy amikor nekiláttam volna fényképezni, kiderült, hogy sikerült elkövetni a létező legamatőrebb fotós hibát. Felmásztunk az egyik épület tetejére, hogy a magasból lássuk a cukorgyárat. Gyanútlanul kivettem a Canon EOS 30D digitális fényképezőgépet a fotóstáskámból, bekapcsoltam, gyorsan exponálni akartam egyet, de nem ment. Pánikba esve meredtem a kijelzőn megjelenő hibaüzenetre: No CF card. Atyaég, előző este a kártyaolvasóban maradt a memóriakártya! Áttúrtam a táska zsebeit, de a tartalékkártya is otthon maradt.

A helyzetet két dolog mentette meg. Egyrészt, akkoriban sokat bohóckodtam olcsó szovjet fényképezőgépekkel (lomózás, mond ez valami még valakinek?), és nálam volt egy Szmena 8M fix 4/40-es lencséjű kisgép. Film pont nem volt benne, de itt jött a második mentőöv: a gyár bejáratával szemközt volt egy pavilonsor, benne egy trafik. Lemásztam a tetőről, kiszaladtam, és mivel nem volt több, megvettem a kirakatban lévő mindkét filmet (ilyen olcsó, Sooter's kaliberűt tessenek elképzelni, másmilyen nem volt).

Volt tehát két tekercs 32 kockás (nem emlékszem már pontosan, talán 400 ASA fényérzékenységű) színes filmem az egész gyárra. Picit aggódtam, hogy mire lesz ez elég. A digitális fényképezés elkényelmesített engem is – ha nem fogyhat ki a film a gépből, akkor nem takarékoskodik az expóval az ember, egy-egy riport alkalmával sok száz, nem ritkán ezernél is több kép is készülhet. A cukorgyárra rémületesen keveset, legfeljebb 64 kockát lőhettem el.

Végül egész jól sült el a dolog. A szovjet kamera megbízhatóan tette a dolgát, a film sem volt teljesen döglött. Még aznap leadtam az újpesti metróaluljáró egyik kis mindenes üzletében a két tekercset, és másnap meg is kaptam az előhívott negatívokat, illetve a beszkennelt képeket CD-n. Az eredmény több volt mint elfogadható: bő két évvel az Instagram indulása előtt olyan lomo-filteres képeink voltak a gyárlátogatásról, hogy bármely brooklyni hipszter megirigyelné még ma is. Az Indexen pedig ez volt az első és utolsó alkalom, hogy analóg filmre készült fotók jelentek meg egy riportban. A visszaemlékezés kedvéért előkerestem az eredeti szkeneket, íme egy válogatás a jobban sikerült fotók közül:

(Borítókép: a Szmena 8M fényképezőgép, amivel a fenti képek készültek 11 évvel ezelőtt. Fotó: Nagy Attila Károly)