Scott Kelly űrhajós a harmadik legtöbb időt az űrben töltött amerikai, utolsó űrutazásakor majdnem egy teljes évet töltött egy huzamban a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén. Először az űrkutatás történetében Kellyt egypetéjű ikertestvérével, Markkal együtt válogatták be a NASA űrhajós programjába, és mindketten jártak is a világűrben. Most megjelent, Egy év az űrben című memoárjának legdrámaibb fejezete mégis az az egy óra, amit az űrállomáshoz kapcsolódó Szojuz űrhajóban – mint egy mentőcsónakban – töltöttek, arra készülve, hogy menekülniük kell, ha egy kiszuperált orosz meteorológiai műhold darabjai eltrafálják az ISS-t.
– Tudjátok – szólalt meg Gennagyij –, nagy szívás lenne, ha a műhold eltrafálna minket.
– Da – értett egyet Misa –, baromi nagy szívás.
Ekkor, 2015. július 16-án épp a Szojuz űrhajó hideg és kényelmetlen üléseiben várakozott a Nemzetközi Űrállomás (ISS) 44. küldetésének három tagja, Scott Kelly, Gennagyij Padalka és Mihail Kornyijenko. Előzőleg Padalka felkészítette a Szojuzt arra, hogy vész esetén azonnal el tudjon válni az űrállomástól. Mert hogy nagyon valószínűnek tűnt, hogy baj lesz. Az ISS akkor már több mint másfél évtizedes történetében mindössze negyedszer fordult elő, hogy életbe kellett léptetni a vészprotokollt, amely előírja az űrhajósok biztonságos(abbnak tűnő) menedékbe húzódását. A bajt egy irányíthatatlan orosz műhold okozta, amely potenciális ütközőpályán közelített az építmény felé, másodpercenként 14 kilométeres sebességgel.
A történet, amely a sötét és hideg Szojuzban érte el csúcspontját, 1995-ben kezdődött, amikor Scott és Mark Kelly egyszerre jelentkeztek a NASA-hoz űrhajósnak. Persze ekkor már tekintélyes katonai repülői karriert tudhattak maguk mögött, ahogy az a legtöbb űrhajósnál megszokott. Scott a New York-i Állami Egyetem tengerészeti akadémiáján végzett, majd a haditengerészethez csatlakozva jelentkezett a pilótaiskolába. Hamarosan már egy F-14 Tomcat vadászgéppel repült, és az Eisenhower repülőgép-hordozó fedélzetén szolgált. Végül 2012-ben, 25 év szolgálat és több mint 8000 repült óra után szerelt le a haditengerészettől.
Időközben azonban főállásként az űrhajózásra váltott.
Először 1999-ben repült a Discovery űrsikló pilótájaként, ekkor egyhetes szervízküldetést teljesített a Hubble űrteleszkópon. Később, a Columbia űrsikló katasztrófája után őt bízták meg a Földre hulló törmelék összegyűjtésének megszervezésével. Jó időre az összes űrsiklóküldetést elhalasztották, majd amikor 2008. augusztus 8-án végre felszállhatott az Endeavour – Kelly parancsnoksága alatt –, a hőszigetelő anyag darabjai ugyanúgy felsértették az űrsikló alját, mint ahogy az a Columbia pusztulását is okozta. Több űrséta révén megbizonyosodtak arról, hogy a sérülések nem vészesek, és az űrrepülő valóban rendben landolt egy nappal a tervezett időpont előtt, egy közeledő hurrikánt megelőzve.
Ekkor már Kelly volt a NASA egyik legtapasztaltabb űrhajósa, így szinte automatikus volt, hogy a Nemzetközi Űrállomáson szolgálatot teljesítő asztronauták közé is beválogatják. Először a 25-26. legénység tagjaként járt az ISS-en, majd az úgynevezett egyéves küldetés egyik feleként (a másik Kornyijenko volt) a 43-46. küldetések egyik tagjaként szolgált.
Így érkezünk el 2015 júliusáig, amikor Kelly épp befejezte a futóedzését, amikor megszólalt a földi irányítóközpont hangja a rádióban, és bejelentették, hogy kódolják a vonalat. Ez nem sok jót jelent, hiszen akkor járnak el így, amikor rossz hírt akarnak közölni. Kelly korábban így tudta meg, amikor Samantha lánya válságos helyzetbe került, és azt is, amikor rálőttek a sógornőjére. Jó híreket nem kódolva közölnek.
Az űrhajós először megnyugodott, amikor közölték vele, hogy a pályagörbe-műveleti tisztnek van mondanivalója (hiszen legalább nem a családjával volt baj), de hamar véget ért a nyugalma, amikor közölték, hogy kapcsolatra utaló késői vörös riasztás lépett életbe. A "kapcsolat" (esetleg összetalálkozás; angolul conjunction) itt azt jelenti, hogy az ISS esetleg ütközhet valamilyen objektummal, jellemzően űrszeméttel. A késői és a vörös jelzők magukért beszélnek.
Bassza meg
– reagált a hírre az űrhajós.
Ilyenkor be kell szállniuk a Szojuzba, és imádkozni, hogy a törmelék ne találja el az űrhajót is, mert akkor nekik befellegzett. Az irányítóközpont elmondta nekik, hogy számításaik szerint a veszélyes műholddarab ISS-hez viszonyított sebessége 14 kilométer per másodperc. Ez 56 ezer kilométer per órának felel meg, ami alig hússzorosa egy puskagolyó sebességének. Ekkor nagyjából két órájuk lehetett a becsapódásig.
Ezután minden egyes nyílást le kellett zárniuk az űrállomás fedélzetén, hogy az esetleges sérülések hatását lokalizálni lehessen. Vagyis ha az egyik modul oldalát kilyukasztja a becsapódás, és a vákuum kiszív minden levegőt, legalább a többiben életben lehessen maradni. Ezek után... élő interjút kellett adniuk egy kentucky-i és egy floridai tévécsatornának, akik olyasmikről kérdezték őket, hogy nézték-e a Kentucky Derbit. Ők maguk sem hitték el, hogy tényleg erre utasítják őket, de a NASA szerint a PR-t tolni kell, ha esik, ha fúj, így
tizenöt percen keresztül kedélyesen beszélgettek a tévériporterrel, mintha nem az életük forgott volna épp kockán.
Az erről készült videó meg is található a NASA Youtube-csatornáján:
Az interjú végeztével Kelly befejezte a nyílások ellenőrzését, összeszedte a cókmókját, és átment az orosz részlegbe. Ott azt tapasztalta, hogy ők semmilyen nyílást nem zártak le, mert úgy ítélték meg, hogy az egésznek semmi értelme. Két forgatókönyvet tudtak ugyanis elképzelni: vagy elkerülik az ütközést, vagy apró darabokra szakad az egész ISS, és akkor tök mindegy, hogy melyik zsilip van bezárva. Ehelyett ettek és ittak egy jót, és Scottnak is adtak egy kis „étvágygerjesztőt”. Bár az űrhajós nem részletezi, hogy ez pontosan mi is volt, minthogy az idézőjeleket ő tette ki, nem tudjuk kizárni, hogy az oroszok esetleg alkoholt tartanak az űrállomáson. Döbbenet.
Ezután szálltak be a Szojuzba és várták a becsapódást. Magát a közelítő műholdat esélyük sem volt meglátni. Egyrészt a Föld Nappal átellenes oldalán voltak éppen, így szinte teljes volt a sötétség, másrészt a másodpercenként 14 kilométeres sebesség olyan gyors, hogy az emberi szem képtelen érzékelni. Sőt, magát a katasztrófát sem fogták volna fel jó eséllyel, mielőtt meghalnak, hiszen az egész hetvenszer gyorsabban játszódott volna le, mint ahogy egy repülőgép egy hegynek csapódna. Az idegrendszer egyszerűen nem elég gyors ahhoz, hogy egy 56 ezer kilométer per órás sebességű ütközést, majd az utána következő robbanást érzékelni tudja.
Az űrhajósok vártak, vártak, de nem történt semmi.
Egy perc múlva jelentkeztek a moszkvai irányítók, és közölték velük, hogy a veszély elmúlt, a műhold elhúzott mellettük.
Kelly utolsó küldetésén, amikor 340 napot töltött az űrállomáson, végre hasznát vették, hogy van egy egypetéjű ikertestvére, aki ugyanolyan kiképzésen esett át, csak ő éppen a földön tartózkodott. Egy éven keresztül folyamatosan monitorozták kettejük élettani mutatóit, és olyan eltéréseket kerestek, amelyeket a hosszú távú űrutazás okozhat az emberi szervezetben.
Ez volt a NASA ikervizsgálat, amely Scott bevallása szerint már akkor felmerült benne és testvérében, amikor felvették őket űrhajósnak. Hiába házaltak azonban az ötlettel a NASA döntéshozóinál, azok nem sok érdeklődést tanúsítottak iránta egészen 2013-ig, amikor Scottot kijelölték az egyéves küldetésre. Ekkor ráharaptak a lehetőségre, és végül tucatnyi egyetem több mint nyolcvan kutatója vizsgálta az ikreket a repülés előtt, közben, és hónapokon keresztül utána is. Az egész projekt eredményeit összefoglaló tanulmány néhány hete jelent meg a Science-ben.
A korábbi, kissé túlfűtött hírekkel szemben az űrben tartózkodó ikertestvér DNS-e nem változott meg a földön maradt Markhoz képest. Pontosabban ezt nem tudják, mivel nem is vizsgálták. A felfedezett genetikai változások a gének expresszióját (vagyis kifejeződését, átíródásukat fehérjékké) érintették. Több mint ezer gén működésében tapasztaltak változást, amelyeket a projektet vezető Christopher Mason, a New York-i Weill Corner Orvosi Központ genetikusa úgy értékelt, hogy
Scott szervezete alkalmazkodott a mikrogravitációhoz.
Általánosságban intenzívebbé vált ezen gének aktivitása. Az erősebb működést kezdő génszakaszok főként a DNS-t ért károk kijavítását végző enzimeket kódoltak, továbbá az immunrendszer működtetésében vettek részt. Emellett a DNS végén található telomérarégiót is intenzívebben kezdték hosszabbítani. E szakaszt az öregedéssel hozzák összefüggésbe, minél rövidebb, az ember annál öregebbnek minősül biológiai értelemben. Ezért nyilatkozhatta Scott a leszállás után, hogy
fiatalabban tértem haza, mint az ikertestvérem.
Sajnos ezzel nem talált rá az örök fiatalság forrására, mert ahogy visszatért a földre, a telomérái hamarosan visszarövidültek a testvérével megegyező hosszúságra. Sőt egyes sejtekben még rövidebbé is váltak, ami akár egyes ráktípusok kockázatának megnövekedését is felveti.
Ugyanez igaz volt gyakorlatilag minden eltérésre, amely az űrutazás közben kialakult: néhány hónap múltán a két ikertestvér szervezete pontosan ugyanúgy működött a Földön, mint a fellövést megelőzően. Scott génaktivitásának több mint 90 százaléka is visszaállt a korábbi értékre, ahogy immunrendszerének működése és testsúlya is (ugyanis pár kilót fogyott a repülés közben – azt nem tudni, hogy a Földön várakozó Markot is arra kötelezték-e, hogy egy éven keresztül ínycsiklandó asztronautakaját szopogasson zacskóból).
Scott bélflórája is visszaállt a normális állapotába, miután visszatért, és a baktériumok diverzitása sem csökkent. Ha esetleg most azon gondolkoznak, hogy ezt hogyan vizsgálták, akkor elmondjuk, hogy
Scott rendszeresen küldött haza székletmintákat az ISS-ről.
Találtak ugyanakkor néhány hosszabban tartó hatást is, amellyel a hosszú évekig tartó űrutazásra induló embereknek számolniuk kell – részben a mikrogravitáció, részben a földitől gyökeresen eltérő sugárzás miatt. A testfolyadékok elhelyezkedése, áramlási mintázata például hosszú távon változott meg. Ugyanígy megvastagodott az agy vérellátásában fontos szerepet játszó fejverőerek fala. Ha ez a jelenség más artériákra is bebizonyosodik, akkor ez akár a szívbetegségekre hajlamosító tényezőként is értékelhető lehet. A testfolyadék-egyensúly átalakulása okozta azt is, hogy Scott szemgolyójának alakja is megváltozott, így látásproblémái jelentkeztek.
A gondolkodási folyamatokban is változás állt be. A hazaérkezés után fél évvel még mindig kimutatható volt Scott gondolkodásbeli képességeinek romlása repülés előtti önmagához, illetve ikertestvéréhez képest. Persze itt nem drasztikus dolgokra kell gondolni, a legtöbb változást csak labor- és pszichológiai vizsgálatokkal lehetett kimutatni.
Scott Kelly így foglalta össze a kísérletsorozat tapasztalatait:
Mindezekből a kísérletekből – előrebocsátva, hogy itt egy több elemű adattömbről van szó – nem derült ki semmi olyasmi, ami megakadályozna minket, hogy elutazzunk a Marsra. Kétségtelen, hogy találtunk néhány olyan jelenséget, amelyekre figyelni kell – így a génexpresszióra, a telomérákra és a más űrhajósok által is tapasztalt látásproblémákra – de ezek miatt nem kell lefújni a terveket.