Olyan emberként, aki életében soha egyetlen percet sem fogyókúrázott, kérlelhetetlen magabiztossággal tudom kijelenteni: fogyókúrázni a világ legegyszerűbb dolga. Nincs semmi csodarecept, semmi titok, csak több kalóriát kell elégetni, mint amennyit megeszünk. Tessék, most spóroltam meg az emberiségnek 170 milliárd dollárt – ennyi ugyanis a globális fogyókúrapiac éves forgalma. Ennyit fizetünk azért, hogy azt hazudják nekünk, megy ez a fogyásdolog anélkül is, hogy keveset ennénk és/vagy sokat mozognánk. Nem kevés pénz, nyilván rámozdultak a kütyügyártók is.

Hogy mennyit dolgozunk le, azt ma már középkategóriás fitnesszkütyük is meg tudják becsülni a lépésszámunk, a pulzusunk és a testtömegünk alapján, de hogy mennyit viszünk be a szervezetbe, azt elég középkori módszerekkel kell számolgatnunk. A legmenőbb appok is csak annyit tudnak, hogy fotó alapján megpróbálják megbecsülni, mennyi kalória van a tányérunkon (vagy vonalkód leolvasásával utánanéznek egy adatbázisban). Ez elég macerás és pontatlan módszer, és könnyű vele bűnbe esni, például véletlenül elfelejteni beregisztrálni egy fél oldal szalonnát. Különben is 2019 van, nehogy már kézzel kelljen jegyzetelgetnünk, mint a jobbágyoknak még az Aranybulla és az iPhone előtti időkben.

Na, itt jön a képbe a Healbe nevű orosz startup, akik még anno 2014-ben fűtötték fel az Indiegogo közösségi pénzgyűjtő platformot azzal az ígérettel, hogy az egész kalóriaszámolás feladatát automatizálják és beleteszik egy okosórába. Egymillió dollárral később a történet kalandos fordulatokat kezdett venni, a kütyü első verzióját például az amerikai hatóságok is elmeszelték, és a sajtója sem volt túl jó. A cég újabb milliókat húzott be befektetőktől, és megcsinálták a második verziót, a GoBe2-t, amit már egy amerikai egyetem táplálkozástudományi kutatóival teszteltettek le, és azóta is büszkén mutogatják az eredményeket:

Úgy, hogy simán csak ott volt a tesztalanyok csuklóján.

Hát ezt meg hogy csinálja?

A cég elég homályosan fogalmaz: valami olyasmi a trükk, hogy különböző frekvenciájú elektromos jelekkel bőrellenállást mér, és ez alapján jó becslést tud adni a sejtjeink víz- és glükózháztartásának alakulásáról. Magyarul arról, hogy éppen mennyi cukrot raktároz el, illetve vesz elő a tartalékból a szervezetünk, ami meg egyenesen arányos azzal, hogy mennyi kalóriát halmozunk fel, illetve égetünk el. Ezen dietetikusok és biológusok azóta is kórusban hümmögnek, hogy hát ez azért nem ilyen egyszerűen működik a testünkben, meg maga a vércukormérés sem olyan triviális trükk, hogy egy szál szenzorral meg lehessen oldani. Lám, az Apple is legalább két éve küzd vele 200 válogatott szakértővel és végtelen pénzzel, és egyelőre nem akar összejönni nekik – ennek tükrében tényleg elég valószínűtlen, hogy négy orosz fickó meg simán megcsinálta egy egyetemi laborban. Az meg pláne, hogy ha mégis megcsinálták, miért nem adták el a technológiát csilliókért bármelyik nagy cégnek ahelyett, hogy saját gyártásba és terjesztésbe fognak tapasztalat, kapcsolatok és pénz nélkül.

Akárhogy is, az idei CES kiállításon nagyon meggyőzően demózták a GoBe2-t, szóval beszereztem egyet, hordtam egy hónapig, és még mindig nem tudom, mit is gondoljak róla.

A puding próbája

Az aktivitásmérők és okosórák piaca ma nagyjából az 1000-1500 forintos kínai vackoktól a 150 ezres Apple Watch-ig tart, ezen a skálán a GoBe2 a maga 50 ezer forintos (169 dollár) árával az erős felső-középkategóriába tartozik, nagyjából a Fitbit népszerű, „még nem okosóra, de aktivitásmérésben már mindent tud” Charge-családjával versenyez egy ligában. Ami abból a szempontból is szerencsés, hogy amúgy egy Charge 2-t használok már pár éve, így a teszt alatt is azt hordtam az egyik csuklómon, és a GoBe2-t a másikon, és volt összehasonlítási alapom. A margitszigeti futókörön ez egyébként állati profi benyomást kelt, persze csak a bemelegítés alatt; amikor az első kör háromnegyedénél az ember épp kiköpi a tüdejét, akkor már nem oszt, nem szoroz.

Az első benyomás a GoBe2-ről az, hogy ez a cucc nagy, ormótlan és kényelmetlen. Az apró és vékony, hitech karszalagra emlékeztető Fitbit mellett úgy néz ki, mintha egy futurisztikus kellék lenne egy 60-as évekbeli Star Trek epizódból, amibe Kirk kapitány belemondja, hogy sugározz fel, Scotty. A kijelzője nehezen olvasható, és a legrosszabb, hogy aránylag szorosra kell csatolni, hogy a szenzorai működjenek. Nekem legalább egy hétbe telt, mire megszoktam, és nem nyúlkáltam oda folyton megigazítani és meglazítani, de még ezután is előfordult, hogy nekiállt zizegni, hogy hahó, nincs kellő érintkezés a bőrrel, csináljak valamit. Ez különösen éjjel kínos; ha felébred rá az ember, azért, ha nem – vagy kikapcsolja, hogy alvás közben ne zargassa ilyesmivel – akkor meg azért, mert addig nem mér semmit, míg észre nem vesszük, hogy leállt. Bónusz kellemetlenség: egy töltéssel legfeljebb másfél napot bír ki, ami nagyon kevés.

Na de hogy működik a nagy durranás, a kalóriaszámlálás? Ehhez először azt kell gyorsan tisztáznunk, hogy hogyan dolgozik az emésztésünk. Hát, nem úgy, hogy felfalunk egy Big Macet, és hipp-hopp, megjelenik 500 kalória a szervezetünkben. Akár 72 órába is beletelhet, míg az étel végighalad az emésztőcsatornán, és kiszipkázunk belőle minden tápanyagot. Hogy a hamburger kalóriái milyen ütemben és sebességgel változnak át a mi kalóriáinkká, az kismillió dologtól függ, például az étel fajtájától, attól, hogy mennyire vagyunk éhesek, és az anyagcserénk egyéni jellegzetességeitől. Ez jól látszik a GoBe2 grafikonjain is: általában úgy negyed órával evés után ugrik fel a vonal, aztán szép lassan lecseng.

Ahányszor csak ellenőriztem, úgy 10-15%-kal tért el a napi fogyasztásom a GoBe2 appja, illetve a saját jegyzeteim szerint (mindig a kütyü mért kevesebbet egyébként). De mivel a mérés, meg az anyagcserénk jellegzetességei miatt csak hosszú távon mutatja meg, hogy vajon többet eszünk-e, mint amennyit mozgunk, a „vajon belefér-e még ez a szelet csoki mára?” típusú kérdésekben nem igazán segít. Márpedig egy fogyókúra sikere általában az ilyen kérdéseken szokott állni vagy bukni. Azt meg, hogy „hát, haver, az a szelet csoki már pont nem kellett volna tegnap”, megmondja a mérleg is.

Gondold meg, és igyál

A kütyü tud még pár alapvető funkciót, mint például a pulzus vagy az alvás minőségének mérése, ezekről nincs nagyon mit mesélni, egészen korrekt, mindig nagyjából azt mutatta, amit a Fitbit. A vérnyomás már érdekesebb, bár erről nyomatékosan jelzi, hogy nagyon kísérleti funkció – nálam mégis elég pontosan azt mutatta, amit az ellenőrzésképpen bevetett hagyományos vérnyomásmérő. Csak persze annak a kellemetlen szorítása nélkül. Lépésszámláló viszont nincs benne, ami egészen érthetetlen, hiszen az a filléres kínai cuccokba is belefér, nem lehet se túl drága, se fizikailag túl nagy méretű a technika hozzá. Jobb híján az Apple Health adatait veszi át, ami meg csak a telefonunk mozgását figyeli, és ennek megfelelően pontatlan is (hacsak nem visszük magunkkal tényleg mindenhová a telefont).

Érdekes, és elég egyedi funkció a hidratáltság figyelése is: bár az ezt követő grafikonban nem sok rációt láttam, akárhányszor csak szólt az óra, hogy inni kéne, pár korty víz után mindig az volt a reakcióm, hogy jé, tényleg szomjas voltam, csak észre se vettem.

Az elméletileg a stressz-szintemet mérni hivatott funkció viszont látványosan csődöt mondott. A modern tudomány által ismert három legidegesítőbb tevékenység (adóbevallás, IKEA-s szekrény összeszerelése, Trónok harca 8. évad megtekintése) alatt meg sem mukkant, viszont olykor teljesen véletlenszerű időpontokban a villamoson, vagy az asztalomnál ülve jelezte, hogy hé, kispajtás, emocionális feszültséget érzek rajtad.

Halló, Tim Cook? Lenne itt egy kis biznisz

Bármennyire is homályos a GoBe2 működési elve, és vitatott a megbízhatósága, az biztos, hogy maga az okosóra nagyon izgalmas cucc. Olyan dolgokat mér – vagy becsül, vagy blöfföl, vagy mit tudom én, a lényeg, hogy egész jól eltalálja – amiket semmi más nem tud a piacon. A legjellemzőbb, hogy a teszt alatt csak az Index szerkesztőségéből vagy hatan próbálták meg elkunyerálni egy kipróbálás erejéig (általában úgy két perccel a „nahát, mi ez, de ronda” felütés után). Ez meg azért mindenképpen jó jel egy hitech kütyü számára, az iPhone is nagyjából erre a zsigeri reakcióra épített csilliárdos bizniszt.

Nem mondom, hogy jól összerakták, mert pont a legfontosabbat nem tudja, amit egy ilyen kütyünek tudnia kéne: észrevétlennek lenni és nem zavarni, miközben viseljük. Ha az Apple, a Google, a Samsung, a Fitbit, vagy bárki, aki tényleg tud okosórát csinálni, megvenné szőröstül-bőröstül a technológiát, és beletenné a saját, kiforrott, kényelmes, felhasználóbarát kütyüjébe, imádnám. Így inkább csak elviselem azért cserébe, amit tud.

És hát ott van a legfőbb probléma: hogy a csodareceptekhez hasonlóan a GoBe2 se fog fogyókúrázni helyettünk. Sőt, még csak arra se figyelmeztet, hogy az adatai alapján most kéne abbahagynunk mára a vacsorázást, mindig csak utólag okoskodik, hogy mit nem kellett volna, mint egy focidrukker az elbukott vb-selejtező után. Persze még mindig olcsóbban jövünk ki vele, mint az a bizonyos 170 milliárd dollár.