A belfasti Queen's Egyetem ornitológusai felfedezték, hogy a zajjal járó emberi tevékenység sokkal jobban zavarja a madarakat, mint azt korábban gondolták. Sokszor nem képesek normális társas életet kialakítani miatta, illetve egyszerűen meggátolja őket a szaporodásban. Rosszul hallott társaikat pedig gyakran félreértik, és ezért inadekvát módon reagálnak kommunikációs jelzéseikre.
A vizsgált vörösbegyek hangjelzései eddig is sok agresszív jelentést hordoztak
(a laikus madárhang-rajongók elképzeléseinek arról, hogy a madárka csupán boldogan képes dalolni, és így üdvözli szeretett szomszédait, köze sincs a valósághoz). De az emberi zajok elfedik a dallam finom struktúráit, így a többi madár már nem érti, hogy a daloló szomszéd éppen miért ideges. Csak azt értik, hogy támad, méghozzá ok nélkül. Ilyen körülmények között a kommunikáció nem töltheti be azt a funkcióját, hogy segítségével a madarak elkerülhessék a testi sérülések kockázatával járó összecsapásokat.
Az ellenfelük szándékairól hiányos információhoz jutó madarak nem tudják megfelelően finomhangolni viselkedési válaszukat. Ahol a madárdalt elfedi a háttérben hallható környezeti zaj, ott egyes esetekben az éneket meghalló madár
szükségtelenül agresszívan lép föl, máskor pedig éppen ellenkezőleg, túl könnyen feladja a harcot
- magyarázta a Guardiannek Gareth Arnott, a Queen's Egyetem kutatója. A kísérletek során előzőleg felvett vörösbegyéneket játszottak le territoriális (tehát területet birtokló) vörösbegyhímeknek. A lejátszott dalok között voltak egyszerű struktúrájúak és bonyolult dallamúak is. Közben pedig különböző mértékű háttérzajt is el kellett viselniük a madaraknak.
Az eredmények szerint a dallam komplexitása alapján ítélik meg a madarak, hogy az éneklő egyed mennyire agresszív (minél egyszerűbb a struktúra, annál agresszívebbnek tetszik, ugyanez jellemző az emberi kommunikációra is). Minthogy zajos környezetben nem hallható az ének finom cizelláltsága,
automatikusan erőszakosabbnak tűnik a daloló betolakodó.