350 kilométer hosszan húzódó, alacsony sótartalmú víztömeget találtak az Atlanti-óceán mélyén, az Egyesült Államok keleti partvidéke mentén, Massachusettstől egészen New Jersey-ig. A víztározóban legalább 2800 köbkilométer szinte édesvíz pihen, valószínűleg a legutóbbi jégkorszak óta.
Ez 2 800 000 000 000,vagyis 2,8 billió liter majdnem édesnek tekinthető vizet jelent.
Az óceán feneke alatt megbúvó víztömeg első nyomaira a hetvenes években bukkantak, amikor az olajcégek kitermelhető kőolaj és földgáz után kutatva fúrtak a tengerfenéken. Időnként olaj helyett édesvízbe botlottak, bár azt akkor még nem lehetett tudni, hogy ezek az édesvíztározók elszigetelt üregeket jelentenek, vagy nagy összefüggő medencéket alkotnak.
Az édesvíztározó hatalmas kiterjedésére végül az elmúlt két évtizedben derült fokozatosan fény. Az olajcégek egyre fejlettebb képalkotó technikákkal, elektromágneses sugárzást kibocsátó szkennerekel pásztázzák folyamatosan az óceán feneke alatt lévő kőzeteket. Ezt a technológiát átalakítva kezdték néhány éve célzottan keresni az édesvíztározókat a Columbia Egyetem és a massachusettsi Woods Hole Oceanográfiai Intézet munkatársai.
A mérések a sós és az édesvíz eltérő vezetőképességén alapulnak. A sós vízben oldott elektrolitok jobban vezetik az áramot, így az édesvíztömegek felismerhetően eltérő képet adnak, ha elektromágneses sugárzással szkennelik őket. A mérések alapján a geofizikusok megállapították, hogy az édesvíztömegek nem elszigetelve és elszórtan helyezkednek el, hanem folytonosan, az édesvíz szinte mindenhol jelen van az óceáni aljzat alatt az amerikai partok mentén.
A legszélesebb pontján 120 kilométert is eléri az édesvíztározó szélessége. Az óceán fenekéhez viszonyítva az ürege 182 méter mélységben kezdődik, és egészen 365 méterig hatol le.
De hogyan jutott le az édesvíz az óceán aljzata alá? A kutatók szerint valószínűleg a legutolsó jégkorszak idején, 20-50 ezer évvel ezelőtt történt mindez, amikor a Föld vízkészletének jelentős része gleccserek formájában kifagyott állapotban volt a sarkok körüli eljegesedett területeken. Emiatt sokkal alacsonyabb volt a tengerszint, mint ma, és a kontinentális talapzatok szárazon voltak.
Ahogy elkezdett emelkedni a hőmérséklet, az észak-amerikai eljegesedés olvadásnak indult. Folyók indultak el az óceánok felé, és útjuk során sok hordalékot sodortak magukkal. A kontinentális talapzat területén a lerakott hordalék deltatorkolatot alakított ki, és rengeteg édesvíz esett csapdába e hordalékból kialakult üregekben. Miután később az óceán szintje megemelkedett, a hordalékból kialakult zárt,
édesvízzel telt medencék végleg csapdába estek.
Az óceán felé szivárgó felszín alatti vizek jelenleg is táplálják ezeket az óceán alatti víztározókat, ezért a part mentén a legédesebb (a legkisebb sótartalmú) a vizük. távolabb a partoktól egyre sósabbá válnak, ezért valószínű, hogy lassan összekeverednek a tengervízzel.
A part mentén egy ezrelék a sótartalmuk, ami nagyjából megfelel az édesvíz összetételének. Távolabb a sókoncentráció felmegy 15 ezrelékre is, de még ez is jóval elmarad a tipikusan 35 ezrelékes sótartalmú tengervíztől. Felmerül a lehetősége annak, hogy ki lehetne termelni ezt az édesvizet, és kevésbé (vagyis olcsóbban) kellene sómentesíteni, mint a tengervizet. Ez Észak-Amerika partjai mentén jelenleg még nem égető szükséglet, de felveti annak lehetőségét, hogy talán más kontinensek partjai mentén is lehetnek hatalmas édesvíztározók, amelyeket viszont már
gazdaságosan lehetne kiaknázni.
Forrás: Live Science