Az HBO Csernobil című minisorozata nyomán újból fellángoltak a viták a tragédia okairól, illetve az áldozatok számáról. A tisztánlátást nemcsak a korabeli szovjet propaganda titkolózása és hazugságai nehezítik, de a kutatómunka módszertani problémái is. A megalapozottan becsülhető veszteségek viszonylag alacsony száma azonban valószínűleg keveseket elégít ki. A rendelkezésre álló adatok alapján mégis igyekszünk számot vetni, hogy hány ember veszítette életét, illetve betegedett meg súlyosan – és bizonyíthatóan – a katasztrófa miatt.
A csernobili áldozatok száma az utóbbi évtizedek egyik legvitatottabb tudományos és nem kis részben politikai kérdése. Nemcsak a szovjet titkolózás és ködösítés, hanem a radioaktív sugárzás aknamunkája sem segíti, hogy felmérjük a katasztrófa tényleges, emberéletekben mérhető árát. Nagyon nehéz megalapozott becsléseket tenni, még a legobjektívebbnek szánt vizsgálatok is több nagyságrenddel eltérő számokat eredményezhetnek. Míg a Szovjetunióban, illetve a kommunista tömb országaiban a baleset bagatellizálása volt az elvárás annak idején, azóta mintha megváltozott volna a korszellem. Ma inkább az atomenergia-ellenes aktivisták által hangoztatott,
nukleáris apokalipszist sejtető számokat illik elfogadni.
Szerencsére a totális megsemmisülés elmaradt, és köszönhetően az HBO sorozatában is bemutatott, névtelen hősöknek, az áldozatok számát sikerült nagyjából tízezer körül tartani.
„Nem lehet pontosan megmondani, hogy hányan haltak meg a csernobili katasztrófa miatt. Ennek fő oka, hogy bár tudott, hogy a sugárzás daganatot okoz, de egy rákos betegről nem lehet megállapítani, hogy az ő daganata éppen a sugárzás miatt alakult-e ki. Csak becsülni lehet, hogy egy adott sugárdózis hány emberben okozhat daganatot” – mondja Sáfrány Géza, a Nemzeti Népegészségügyi Központ Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Főosztályának vezetője.
Sokkal pontosabb számot lehet mondani azokról a tűzoltókról, katonákról (vagyis a likvidátorokról), akik az erőmű robbanása után kialakult tűz eloltásán, illetve a környezetbe ömlő radioaktív szennyezés elfojtásán dolgoztak, és eközben olyan nagy sugárterhelésnek voltak kitéve, hogy
egy részüknél akut sugárbetegség alakult ki.
Sáfrány Géza elmondta, hogy a csernobili robbanásban két ember veszítette életét, majd nagyjából 300 embert szállítottak sugárbetegség gyanújával kórházba. Közülük a nemzetközi (a szovjeteknél jóval megbízhatóbb) jelentések szerint 134-ben alakult ki ténylegesen is az akut sugárbetegség, és ennek következtében 28-an haltak meg.
Bár tökéletesen biztos adatokat találni lehetetlenség, az utólag készített nemzetközi jelentések nagy része ilyen nagyságrendű számokkal dolgozik. A sugárbetegségben elhunytak számát kissé magasabbra, 31-54 közé teszik általában.
Ez meglehetősen alacsony szám, de csak ezeket a haláleseteket lehet abszolút biztosan a balesethez kötni. Sajnos azonban a sugárbetegséget túlélő likvidátorok további sorsáról nincsenek pontos adatok, amihez a Szovjetunió felbomlása is hozzájárult. Mindenesetre a túlélő likvidátorok közül 2004-ig még további 19-en haltak meg dokumentáltan. Az elhunytak fele a leukémia különböző formáiban szenvedett. Ezek kialakulását hozzá lehet kötni a csernobili katasztrófához, bár az ok-okozati kapcsolat ezen esetekben sem bizonyítható minden kétséget kizáróan
– folytatja a Sugáregészségügyi Főosztály munkatársa. Mások májcirózisban haltak meg, amelyet általában az alkoholizmushoz kötnek, ami Csernobil nélkül sem volt ismeretlen a Szovjetunióban. Az ugyanakkor elképzelhető, hogy egyesek a katasztrófa idején átélt szörnyűségek hatására kezdtek el keményen inni, és így Csernobilnak mégis volt közvetett szerepe a halálukban. Ahogy a katasztrófa által érintett teljes népességben is gyakoribbá válhattak a mentális betegségek, függőségek, és ez újabb rejtett áldozatokat követelhetett.
Ezek tehát a hivatalosnak tekinthető adatok. Ugyanakkor a likvidátorok mortalitását illetően feltételezik sokan, hogy a szovjet (majd ukrán, orosz és belorusz) hatóságok durván kisebbítették a halálos áldozatok számát. Amikor a Szovjetunió összeomlása miatt néhány akta titkosítását feloldották, és egyes likvidátorok beszélni kezdtek, a kibontakozó kép alapján arra lehetett következtetni, hogy a nagyjából 600 ezer likvidátor egy százaléka halt meg a következő években. Természetesen sokan Csernobil nélkül is meghaltak volna, de minthogy
többségükben fiatal emberekről volt szó, erős a gyanú, hogy a radioaktivitás végzett velük.
A beavatkozók sorsán túl kérdés, hogy a régióban élő embereket ért sugárzás - bár ennek mértéke nem volt elegendő ahhoz, hogy akut módon elpusztítsa szöveteiket - milyen maradandó egészségkárosító hatással járt. Magyarul megnövekedett-e a rák előfordulása Ukrajnában, Fehéroroszországban, illetve Oroszország közeli tájain. Sáfrány Géza szerint ugyan vannak olyan epidemiológiai kutatások, amelyek ezt vizsgálták, de megállapításaik nem igazán mérvadók, hiszen kis területre terjedtek ki, és bizonytalan adatokkal dolgoztak. Ennek megfelelően az eredményeik gyakran ellentmondanak egymásnak.
A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, illetve az ENSZ különféle modellszámítások alapján négyezerre tette a radioaktív szennyezés hosszú távú halálos áldozatainak számát (ezek nagyrészt a daganatos megbetegedésekből fakadtak, amelyekben három százalékos emelkedést becsültek). Ezt az értéket sokan vitatják, főként azok, akik az atomenergia minden formáját elutasítják. A halálos áldozatok számát illető,
nem hivatalos becslések a 27 ezertől egészen a 985 ezerig terjednek.
A pajzsmirigyrákos esetek száma viszont bizonyítottan megemelkedett 10-20 ezerrel. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a katasztrófa során rengeteg radioaktív jódizotóp jutott a légkörbe, a pajzsmirigy pedig magába gyűjti a radioaktív jódot. Mások arra is felhívták a figyelmet, hogy a megbetegedések megemelkedett száma részben annak köszönhető, hogy sokkal jobban odafigyeltek ezekre, mint korábban. A pajzsmirigyrák főként a fiatalokat érintette, viszont ez az egyik leghatékonyabban gyógyítható daganattípus. Így valójában 10 alatt van azoknak a száma, akik feltételezhetően Csernobil miatt haltak meg pajzsmirigyrákban.
Sáfrány Géza szerint az úgynevezett késői likvidátorok körében bizonyíthatóan megnövekedett a leukémiás esetek száma. Ők voltak az a több százezer katona, bányász és egyéb munkás, akik a katasztrófát követő hónapokban dolgoztak a kármentesítésen. Az egyéb típusú rákok gyakoribbá válása már jóval ellentmondásosabb. A korábban a környéken lakók kórtörténetéről ugyanis alig lehet valamit tudni. Az evakuációt követően ők
beolvadtak más szovjet régiók lakosságába, és eltűntek a kutatók szemei elől.
Nem minden sugárzáseredetű betegség volt halálos, megemelkedett például a szürkehályog (katarakta) gyakorisága is az akut sugárbetegséget túlélő korai elhárítókban. A tapasztalatok hatására a nemzetközi sugárvédelmi szervek jelentősen lecsökkentették a szürkehályog kialakulásának küszöbdózisát. Vagyis kiderült, hogy a korábban gondolt terhelésnél sokkal kevesebb sugárzás is kataraktát okozhat.
Összefoglalva tehát konkrét egészségügyi statisztikák nem támasztják alá a manapság evidenciának tekintett vélekedést, miszerint a csernobili katasztrófa halálos áldozatait tekintve felért a hirosimai atombombával. Azt ugyanakkor a sokszor ellenőrzött modellek alapján ki lehet számolni, hogy a felszabadult radioaktív szennyeződés mennyivel növelheti meg a daganatok kialakulásának kockázatát. Elfogadott tény, hogy
ha valaki 1 sievert sugárdózist szenved el, az 5,3 százalékkal növeli meg nála a rák kialakulásának kockázatát.
A kockázat egyenes arányban változik a dózissal. Más megfogalmazásban: ha száz ember kap 1-1 sievertet, akkor ötben fog sugárzáseredetű daganat kialakulni átlagosan. De arra nincs mód, hogy egy tumorról megállapítsuk, hogy sugárzás okozta-e, tehát mindig ott lesz a bizonytalanság.
A történet kulcsszereplői közül a korai likvidátorok szenvedték el a legnagyobb sugárdózist, amely személyenként változott, de jellemzően a 2-16 sievert tartományba esett. A késői likvidátorok átlagosan 0,1 sievertet, az evakuált Pripjaty város lakosai pedig átlagosan 0,01 sievert sugárdózist szenvedtek el.
De mi volt a helyzet nálunk? Veszélyben voltak-e a magyar gyerekek, volt-e jelentősége annak, hogy valaki evett szabadföldi salátát 1986-ban, vagy sem?
Magyarországon nem volt kimutatható semmilyen egészségkárosító hatás, és ez a nálunk mért sugárzásszintek ismeretében nem is volt várható. A baleset követően megsokszoroztuk a sugárszintméréseket szerte az országban, és főként azokra a részecskékre figyeltünk, amelyek Csernobilból is kiszabadultak a környezetbe. Minden számítás azt mutatta, hogy a magyar népesség átlagosan jóval kevesebb, mint 1 millisievert (a sievert ezredrésze) sugárterhelést volt kénytelen elszenvedni a baleset következtében.
„Ha ezt a természetes háttérsugárzásból származó éves 2-3 millisievertes értékhez viszonyítjuk, akkor kiderül, hogy Csernobil miatt kevesebb mint a harmadával növekedhetett meg a szokásos sugárterhelés” – érvel Sáfrány Géza. Ez a dózis elméletileg azt eredményezné, hogy 100 ezer emberben 5 sugárzáseredetű daganat alakul ki. Csakhogy bennük egyéb, kevésbé drámai okok miatt 25 ezer tumor jelenik meg életük során, vagyis ez az elméleti öt megbetegedés gyakorlatilag felismerhetetlenül kis érték.
Tehát viszonylag szerencsésen megúsztuk, amihez hozzájárult, hogy a szelek nem felénk fújták a szennyezésfelhőt, Skandinávia például sokkal többet kapott belőle.
Próbáltunk a Nemzeti Rákregiszterből adatokhoz jutni arról, hogy 1986 után megnövekedett-e bizonyos ráktípusok előfordulási gyakorisága a katasztrófát megelőző időszakhoz viszonyítva, de nem jártunk sikerrel. A rákregiszter egy munkatársa elmondta, hogy rendelkeznek adatokkal korábbról is, de csak a 2001 utáni számokat adják ki; az ezt megelőző időszakból származó értékek megbízhatatlanok, és belőlük csak torzított következtetéseket lehetne levonni.
„Félreértés ne essék, Csernobil borzasztó katasztrófa volt, hatalmas mértékű környezetszennyezéssel járt, és sok ember meghalt a következtében – tartja Sáfrány Géza. – De ha a teljes érintett populáció szintjén nézzük, akkor az összes halálozások, illetve daganatos megbetegedések száma tulajdonképpen nem jelentős.”
(Borítókép: 1986 szeptembere, Ternopolskoye a kijevi régióban elhelyezkedő falu, amely új lakásokat biztosított a csernobili atomerőműterület evakuált embereinek. Fotó: - / TASS / AFP)