Gyerekként az egyik első dolog, amit mindenkinek megtanítottak a szülei, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Ehhez képest ma teljesen természetes, hogy vadidegenekkel veszünk össze az interneten egy bejegyzés alatt, vagy ismeretlenek képét huzigáljuk jobbra-balra annak függvényében, hogy tetszik vagy nem tetszik az illető.
Arra is megtanítottak, hogy ne üljünk be idegenek autójában, ma meg örülünk, ha van valahol Uber, mert az biztosan nem húz le, a telekocsis utazásokat meg a legtöbb fesztivál is promotálja mint környezettudatos közlekedési módot.
De hogy jutottunk el addig, hogy jobban bízunk sosem látott idegenekben, mint bárkiben?
Az Oxford Egyetem tanára és kutatója, Rachel Botsman a nemrég megjelent könyvében azt járja körbe, hogy a digitalizáció hogyan változtatta meg az emberek bizalmát, és az, hogy intézmények helyett idegenekben bízunk, hogyan hat a mindennapjainkra és akár a döntéseinkre is.
A bizalom egy olyan dolog, ami nehezen leírható, mégis erre építjük az életünket. Bízom a villamosvezetőben, hogy eljuttat munkába, bízom a gyárakban, hogy nem akarnak megmérgezni azokkal a termékekkel, amiket a boltban leveszek a polcról, és még sorolhatnánk. Botsman szerint a bizalomnak számos meghatározása van, mindegyik valamiféle kockázatelemzésen alapszik, de ő inkább azt mondja, hogy a bizalom nem más, mint magabiztos hozzáállás az ismeretlenhez. Az pedig szintén összetett kérdés, hogy a bizalomra hogyan hat a technológia és a digitalizáció, hiszen mindenki életében jelentős bizalmi lépés volt, amikor először adta meg a bankkártyája adatait. De vajon mennyire jellemző, hogy ha az embert pozitív élmények érik például egy airbnb-s foglalása során, az kihat rá annyira, hogy nagyobb magabiztossággal válasszon legközelebb telekocsis utazást?
Elsőre egészen biztosan furcsának találja az ember az egész modellt: valóban segíteni tud-e a platform, ha valami rosszul sül el, és tényleg megbízhat-e abban a felhasználóban, aki az alkalmazás alapján például a saját lakásába fogad? De azt figyelték meg, hogy ha valaki elindul azon az úton, hogy megbízik egy ilyen szolgáltatásban, akkor nagy valószínűséggel a következő alkalommal hasonló alapelveken működő, de akár más szolgáltatásokat nyújtó platformokban is bízni fog.
Az Uber, Kínában a még több fuvart lebonyolító Didi, a BlaBla Car vagy bármelyik telekocsi-szolgáltatás mind arról szól, hogy az emberek betársulnak vadidegenek mellé, hogy együtt utazzanak akár több száz kilométeren keresztül. Ez jó a sofőrnek, mert többen osztoznak a benzinpénzen, és talán örül is, hogy nem egyedül kell utaznia; és jó az utasnak is, mert ez sokszor kényelmesebb, gyorsabb, de mindenképpen olcsóbb, mint a tömegközlekedés.
Hogy az illető baltás gyilkos-e, vagy hogy rendszeresen záróvonalon előz, csak más, szintén ismeretlen emberek értékeléséből tudja.
Ennek ellenére a BlaBla összesen havonta 4 millió utazást közvetít ki, míg mondjuk az Eurostar vonattársaság mindössze 870 ezret, a JetBlue légitársaság pedig 2,9 milliót. Azaz a modell működik, az emberek sokszor lelkesebben használják ezt az utazási formát, annak ellenére, hogy csak a nem hivatásos sofőr profilját és a rá leadott értékeléseket látják.
Persze lehet mondani, hogy egy sima taxis esetében is előfordulhat, hogy leint valaki egy taxis hiénát, de itt jön az a csavar, hogy pont emiatt az elmúlt néhány évben sokkal nagyobb lett a bizalom a technológiának köszönhetően, hiszen most inkább biztonságban érzik magukat az emberek, annak ellenére, hogy nem profi személyszállító ül a volánnál, hiszen van egy app, ami folyamatosan nyomon követi az utat a beszállástól a kiszállásig.
Persze lehet mondani, hogy az Airbnb megjelenése előtt is léteztek már magánszállások, de azok mégis valahogy formálisabban működtek, ha más nem, azért, mert általában kiírták a házra nagy betűkkel, hogy szoba kiadó. Most viszont minden gond nélkül utazunk el a világ másik felébe, hogy ott sokszor nem is egy egész lakást, csak a lakás egyik szobáját béreljük. Sőt, a Couchsurfing, amikor idegen embereknél lehet aludni és sokszor tényleg a kanapéjukon megszállni néhány napra, már szinte életformává nőtte ki magát. Pedig nemcsak a szállást kereső, de a szállásadó embernek is kockázatos mindez, mégis sokan hamarabb engednek be valakit a világ másik feléből vagy más országból a lakásukba, mint ha valaki azzal csenget be, hogy a vízórát szeretné leolvasni.
De hasonló a helyzet, ha valaki elutazik, és szeretne egy jó éttermet találni. Hiába mondja azt az útikönyv, hogy nagyon jó az az étterem, ha több, számunkra teljesen ismeretlen felhasználó azt mondja, hogy neki nem ízlett az étel, hajlamosabbak lehetünk nekik hinni. Ha egy látványosságra az összes prospektus azt írja, hogy jó, de a kommentek egy része szerint lehúzás, akkor is elbizonytalanodunk, holott egyáltalán nem tudjuk, akiknek nem tetszett, azok milyen emberek, mit vártak, és mennyire azonos az ízlésünk.
Sokan mondják, hogy a médiába vetett bizalom az elmúlt években ugrásszerűen csökkent, ugyanakkor izgalmas az a kérdés is, hogy az internet előtti időkben is hasonlóan működött-e a dolog. Akkor azt az újságot járatták az emberek, amelyik eszmeisége politikailag közelebb állt hozzájuk, és ha csak abból tájékozódtak, akkor ugyanúgy egy párhuzamos világban éltek, ahol minden nagyon jó vagy semmi sem igazán jó, mint azok, akik ma csak az egyik csatorna híradóit nézik. Az emberek a mai napig azokat a híreket keresik, amik az ő narratívájukat erősítik: a Reuters felmérése szerint a közösségi oldalak miatt egyre többekhez jut el a másik oldal véleménye is, de azt figyelték meg, hogy ennek ellenére továbbra is a saját vélt vagy valós igazukat megerősítő híreket keresik.
Viszont a technológia fejlődésével egyre nehezebb kiszűrni, hogy melyik hír igaz, melyik elferdített, és melyik az, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Botsman szerint erre az a legjobb védekezés, ha megkérdőjelezünk mindent, amit látunk, ugyanakkor ebből születnek a legjobb konteók is, amikor néhányan már lassan azt is megkérdőjelezik, hogy reggel valóban felkelt-e a nap. Ráadásul a deepfake-ek világa, vagyis mikor egy ismert ember hangját, gesztusait és mimikáját is le tudják utánozni a gépek, és olyan mondatokat tudnak a szájukba adni, amihez még csak hasonlókat sem mondtak soha, egyértelműen a politikusokba vetett, egyébként is alacsony bizalom elvesztéséhez vezet, és tovább mélyítheti a valóság álhírek okozta válságát.
Brókerbotrány, korrupció, gyanús pályázati pénzek, egyházi visszaélések – ezek mind olyan hírek, amik pontosan az intézményekbe vetett bizalmat ássák alá. Mióta a Facebook is a világ egyik legnagyobb cégévé nőtte ki magát, egyre több bizalmi kérdés merül fel velük kapcsolatban is, igaz, erre rá is szolgáltak.
De erre vezethető vissza az is, hogy sokan egy teljesen ismeretlen emberek által üzemeltetett és felügyelt blokkláncalapú rendszerben is jobban megbíznak, mint a saját bankjukban, és hogy már az utazásokon sem feltétlenül a banktól kapott kártyájukkal fizetnek, hanem például a Revolut virtuális kártyájukkal. De ez a bizalomvesztés valószínűleg nem a bankokra vagy az okmányirodákra lesz a legrosszabb hatással, hanem a politikára és a kormányokra. Hogy ők milyen válaszokat adnak erre a kérdésre, az majd kiderül, de a kínai digitális diktatúra intő példával szolgálhat.
Ha egy taxiban veszik össze az ember a sofőrrel, mert szerinte az kerülőúton megy, az sem kellemes érzés, viszont ha az uberes értékelésében kapja meg, hogy borzalmas utas, akkor azzal azt is kockáztatja, hogy legközelebb elviszi-e egyáltalán valaki. Ugyanez igaz sofőrként is, vagy éppen ugyanez mondható el, ha airbnb-s szállásra megy valaki hotel helyett. Saját bevallás szerint az emberek a hotelben simán szétdobálják a törölközőket vagy kupit hagynak, de ha tudják, hogy a tulajdonos értékelni fogja őket, akkor ha nem is takarítják ki a lakást, de legalább nagyjából összepakolnak.
Régen, még a nagyvárosok megjelenése előtt az ember ha kölcsön akart kérni, akkor azt letárgyalta valakivel a faluban, és fizetett, mert tudta, hogy ha nem fizet, akkor annak híre megy, és elterjed róla, hogy megbízhatatlan. A digitalizáció korában valami hasonló történik, és a bizalom újra emberek között éli fénykorát, nem pedig az ember és valamilyen hivatal vagy intézmény között.
A bizalom nem tűnik el a világból, csak teljesen átalakul.
„Hozzá kell szokni, hogy nagyobb a felelősség és a kötelezettség is, de ezzel együtt meg kell hagyni emberi folyamatként, és semmiképpen sem szabad algoritmusokra bízni” – írta Botsman, aki szerint nem a bizalom hiánya jelenti a problémát, sokkal inkább az a kérdés foglalkoztatja az embereket, hogy ne fektessenek túl nagy bizalmat olyan intézményekbe, cégekbe vagy emberekbe, amik ezt nem érdemlik ki, ezért jelenleg egyértelműen azt a kérdést tartja a legfontosabbnak, hogy tulajdonképpen kiben is bízhatunk.
Ne maradjon le semmiről!