A 18. századot általában a tudás és a ráció tündöklésének koraként szokás számon tartani, amikor megszületett a modern tudomány. Sokan azonban abba a hibába esnek, hogy a felvilágosodás korához a ma alapvetőnek tekintett morális értékeket is hozzáképzelik. Pedig abban az időben simán megfért egymással az úttörő természetrajzi kutatás és a rabszolgakereskedelem jótéteményeinek kihasználása.
Mindenki ismeri a tudomány alapító atyáinak tekintett, főként a 17-18. század fordulóján aktív embereket: Carl von Linné forradalmasítja a rendszertant, Newton a mechanikát, Robert Hooke a mikrobiológiát. James Petiver neve azonban keveseknek csenghet ismerősen, pedig ő is alapvető szerepet játszott a világ megismerésében. Londoni állat- és növénygyűjteménye a kor legnagyobbjának számított, amelyet gyakran látogattak más, ismertebb tudósok, és ezekre alapozták máig ható elméleteiket.
Akkor hát miért nem övezi Petiver nevét is áhítat? Mert ő nem ment trópusi felfedezőutakra, gyakorlatilag ki sem mozdult Londonból. Remek kapcsolatokat ápolt viszont rabszolga-kereskedő hajók egész hálózatával. Gyorsan felismerte ugyanis, hogy a korban a rabszolga-kereskedelem rendelkezett igazán globális útvonalhálózattal. Az afrikaiak millióit láncra verve az Újvilágba hurcoló hajók olyan félreeső gyarmatokon is rendszeresen megfordultak Afrikában és Dél-Amerikában, ahova senki,
még a legelhivatottabb természetbúvár sem szívesen tette volna be a lábát.
Petivernek láthatóan semmiféle fenntartása nem volt a gyakorlat ellen, amely általában csak a rakomány felét tudta eljuttatni rendeltetési helyére élve, és persze ha megérkeztek, akkor is csak a szenvedés várt a rabszolgákra. Petiver vélhetően sokkal jobban féltette rendelt növénymintáit, mint a fedélközben összezsúfolt emberek életét. Itt nem szabad elfelejtenünk, hogy még a 19. század legliberálisabb köreiben is olyan nézetek voltak általánosak a gyarmatokon élő őslakosokkal kapcsolatban, amit manapság visszataszító rasszizmusnak tartanánk.
Persze a legjobb családban is vannak fekete bárányok, ettől még nem kéne a teljes felvilágosodás korabeli tudományt más oldaláról szemlélnünk. Csakhogy Kathleen Murphy, a Kaliforniai Állami Politechnikai Egyetem munkatársának kutatásaiból az derült ki, hogy amint picit megkapargatta a felszínt, a legmegbecsültebb tudósok levelezéseiből, illetve a rabszolga-kereskedők nyilvántartásaiból a kapcsolatok olyan ezer szállal összeforrt, kölcsönösen gyümölcsöző hálózatára derült fény, amelyet
érthető módon felejtett el teljesen a hősöket látni akaró tudománytörténet.
Az volt a legmeglepőbb, hogy hiába nem vettek erről a témáról tudomást egészen idáig, egészen sok adat előbukkant, amint elkezdtem beleásni maga. Hajlamosak vagyunk a tudomány történetét valamiféle haladó folyamatként értelmezni, amely mindig a jóért munkálkodik. Pedig nem mindig ez a helyzet
– nyilatkozta Murphy a Science-nek. A történészek szinte mindegyike előítéletes a tudománnyal, mégpedig pozitív módon. Az az előfeltevésük, hogy aki a tudományt szolgálta, aki a legnagyobb felfedezéseket tette, az csak jó lehetett. Ezért, ha véletlenül bele is futnak egy-egy kellemetlen epizódba, sokszor inkább ignorálják, nehogy be kelljen feketíteni egy hőst.
A tudomány a mai napig profitál a rabszolga-kereskedők által gyűjtött mintákból. Petiver állat- és növénygyűjtőinek negyede-harmada volt rabszolga-kereskedő főállásban, és a gyűjteménye ma a Londoni Természettudományi Múzeum, (akkor a British Múzeum egyik részlege) felbecsülhetetlen értékű kollekciója alapját képezi. Ezeket a tartósított élőlényeket napi szinten vizsgálják a genetikusok, taxonómusok (rendszertanászok) általában anélkül, hogy fogalmuk lenne, hogy hogyan kerültek ezek Angliába.
Ritkán gondolunk a rabszolgahajók nyomorúságos raktereire, mint a természettudomány színtereire, pedig, amint Petiver múzeuma mutatja, pontosan ez a helyzet
– írja Murphy egyik tanulmányában. A 16–19. század között működő transzatlanti rabszolga-kereskedelem révén 10 millió afrikait hurcoltak el otthonából, és nagyjából 5 millióan érkeztek meg élve Amerikába. A rabok hetekre le voltak láncolva a hajók raktereiben, ahol persze állandók voltak a járványok. Az őrök olyan gyakran dobálták a hullákat (illetve az ellenszegülő élőket) az óceánba, hogy az elbeszélések szerint
a cápák folyamatosan követték a hajókat a gyakori ingyenebéd biztos tudatában.
Hogy miért kooperáltak a tudósok ezzel az iparággal, holott már a korukban is egyre többen felemelték a szavukat a rabszolgaság embertelensége ellen? A legtöbbjük kényszerből, hiszen más lehetősége nem nagyon volt arra, hogy messzi tájakról származó kutatni valóhoz jusson, illetve hogy maga is eljusson Afrikába, Amerikába. A tudományfinanszírozás abban az időben sem volt jobb helyzetben, mint manapság (sőt inkább sokkal rosszabb volt a kutatók helyzete). E kérdésben is igencsak szelektív a közemlékezet. Azokra a természetbúvárokra emlékszünk, akik öröklött vagyonukból, vagy jó kapcsolataik révén elő tudták teremteni az utazgatáshoz szükséges jelentős mennyiségű pénzt. Viszont a többi, kevésbé szerencsés pályatársuk igencsak megkérdőjelezhető módszereivel senki sem törődik.
Szinte alig volt olyan kereskedelmi hajó, amely ne vett volna részt a rabszolga-kereskedelemben abban az időben. A legtöbb útvonal háromszöget írt le: Európából feldolgozott árut, iparcikkeket szállítottak az afrikai gyarmatokra, onnan rabszolgát Amerikába, onnan nyersanyagot (dohányt, rizst, gyapotot) Európába. Mindennek oka, hogy az üres rakterű hajó, haladjon bármely irányba, kész ráfizetés volt a tulajdonosnak. Az állat- és növényminták alig foglaltak helyet, és nagyon törődni sem kellett velük, így a matrózok mindig szívesen vállaltak efféle mellékes munkákat, még viszonylag kevés pénzért is. Ha pedig maga a természetbúvár is elkísérte őket, akkor az út során teljes mértékben függött a jóindulatuktól,
így esze ágában sem jutott kritizálni a módszereiket.
Petiver főként a hajóorvosokkal szeretett üzletelni, minthogy ők voltak tudományosan a legképzettebbek a rabszolgahajókon, illetve rengeteg szabadidejük volt, miután kikötöttek, és munkatársai épp túladtak az árun a rabszolgapiacokon. Még felszereléssel (rovargyűjtő fiolákkal, a növények préselésére használt papírlapokkal) is ellátta őket, fizetségképpen pedig a magától értetődő pénz mellett a szakkönyveket és a gyógyszereket is szívesen fogadták. Sőt, Petiver úgy instruálta a rabszolga-kereskedőket, hogy magukat a rabszolgákat is kényszerítsék afrikai mintagyűjtésre (hiszen ők jobban ismerték a helyi élővilágot, mint elrablóik).
Voltak olyan pályatársaik is, akik nem mással végeztették el a piszkos munkát, hanem a trópusokra érkezve rendesen bemocskolták a kezüket a természet felfedezése közepette. Henry Seathman például idealista természetbúvárként indult útnak a mai Sierra Leone területére a 18. század második felében, mint a legprominensebb brit tudósok megbízottja. Sőt, kezdetben még a rabszolgaság ellenségének is nevezhette magát, hiszen feltett szándéka volt, hogy elmondja az igazat azokról a – saját szavaival – „kevéssé ismert, és sokszor félreértett négerekről”. Egyértelműen feljebbvalónak tartotta magát a durva rabszolgahajcsároknál.
Afrikában jelentős felfedezéseket is tett, például az elsők között bontott fel egy ember nagyságú termeszvárat, hogy felfedje a belső szerkezetét.
Aztán Afrikában szembejött vele a valóság.
Végletesen függött a rabszolga-kereskedőktől, ők adtak neki enni, tőlük kapott vizet. Olyannyira magányos volt, hogy hamarosan már kereste a társaságukat, még golfozott is velük egy isten háta mögötti szigeten hevenyészett, kétlyukas golfpályán. Három évvel később már nekik dolgozott, egy rabszolga-kereskedő cég liverpooli irodájában. De eredeti céljait sem feledte, sőt ötvözte a kellemest a hasznossal. Rabszolgákat cserélt tudományos felszerelésekre, és általában is kamatoztatta remek kapcsolatait mindkét területen, hogy a kapcsolat a lehető leggördülékenyebb legyen.
Ez a kapcsolat nemcsak a tudósoknak volt eszményi, hiszen a rabszolgahajók által hazaszállított minták nem mindig csupán a tiszta megismerést szolgálták. Trópusi növényekből és állatokból származó ipari nyersanyagokat is felfedeztek a segítségükkel, így a malária ellen hatékony kinint, vagy meleg égövi rovarokból kinyert ruhafestő anyagokat. A kinin különösen fontos volt a gyarmatok számára, hiszen a malária jelentette az egyik legnagyobb fenyegetést a prosperitásra. Ha tudósok a mintákból újabb kininlelőhelyeket fedeztek fel, azzal áttételesen segítették a rabszolgatartók üzletét is, ami tovább fokozta a rabszolgák iránti igényt. Tehát lassanként
a tudósok szinte ugyanannyira járultak hozzá a rabszolga-kereskedelem sikeréhez, mint fordítva.
De maguk a rabszolgák testrészeire is nagy volt a kereslet, különösen, ha azokon valamilyen furcsa elváltozás volt megfigyelhető. A hajóorvosok ezért rendszeresen vittek haza magukkal tartósított orrpolipokat, szárított bőrdarabokat, vetélésből származó magzatokat a nyilvántartások szerint. Ezek nemcsak egyetemek és múzeumok gyűjteményeiben végezték, hiszen forrongó piaca volt mindenféle egzotikus érdekességnek. A felső osztályok tagjai gyakran kérkedtek ismerőseik előtt az általuk összegyűjtött, a világ távoli vidékeiről származó különlegességekkel,
minél morbidabb, annál jobb.
Alig találunk a felvilágosodás korából olyan tudományterületet, amely ne profitált volna a rabszolga-kereskedelemből. Az első nagy csillagvizsgálót a déli féltekén, Fokvárosban, rabszolgák építették. A déli vidékekről származó csillagászati megfigyelések szinte mindegyike a szinte kizárólag a rabszolgák behajózására szolgáló kikötőkben született. A rabszolga-kereskedelemmel szívélyes, sőt időnként családi kapcsolatokat ápoló tudósoknak senki sem vetette a szemükre, hogy hogyan jutottak az adataikhoz, illetve az általuk „felfedezett” növényekhez, állatokhoz. Hans Sloane például, aki Petiver halála után megszerezte annak felbecsülhetetlen értékű gyűjteményét, majd Newton halála után a Royal Society elnökévé választották, konkrétan beházasodott az egyik legnagyobb jamaicai rabszolga-kereskedő családba. Az ő pénzük jelentős részét pedig visszaforgatta az újabb expedícióiba.
A gyűjtemények jelenlegi gazdáinak, a világ legtekintélyesebb múzeumainak és egyetemeinek most hasonlóan nehéz döntéseket kell hozniuk, mint a gyarmatosítás idején Nagy-Britanniába szállított történelmi műkincsek esetében. A gyűjteményei ilyen szempontú kutatása csak a legutóbbi időkben kezdődött. Vajon etikus-e ezeket a mintákat kutatási célokra használni, vajon ezzel utólagosan is igazolják-e a megszerzésüket lehetővé tévő gyakorlat jogosságát? Esetleg vissza kéne adniuk őket a származási helyeik jelenlegi hatóságainak (amelyeknek sokszor semmi közük azokhoz, akik 300 éve éltek a területen)? Ki tudja.
Ne maradjon le semmiről!