Az Apollo–11 küldetése Magyarországon is valóságos holdlázat indított el, az országjárásra induló űrkutatókat tömegek fogadták mindenütt. Almár Iván űrkutató-csillagász, a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia tiszteleti tagja ötven évvel ezelőtt élőben közvetítette a holdkomp landolását a televízióban, majd hazaküldték őket, mert az űrhajósok kiszállása valamikor éjszaka volt magyar idő szerint, és az MTV vezetése azt nem tartotta olyan fontosnak, hogy élőben adják. Fél évszázaddal ezelőtti élményeiről beszélgettünk vele.
A Szovjetunió a Szputnyik–1 mesterséges hold 1957-es, meglepetésszerű pályára állításával okozott sokkot az amerikai politikusok és űrkutatók körében, hiszen úgy tűnt, az első ember alkotta szerkezet űrbe juttatásával az ellenfél mérföldekkel elhúzott az űrversenyben. Az első műholdat alig egy hónappal követte a második, és ez alkalommal a szovjetek már világméretű megfigyelőhálózatot szerveztek jó előre, hogy megfelelően követni lehessen a Szputnyik–2 útját.
A magyarországi megfigyelőhálózatot, amely az MTA budapesti Csillagászati Kutatóintézete mellett Baján, Miskolcon és Szombathelyen rendelkezett észlelőállomásokkal, Almár Iván szervezte, aki már 1954 óta a Csillagászati Kutatóintézetben dolgozott. A megfigyeléshez a szovjetek küldtek AT–1-es távcsöveket, illetve előrejelzéseket arról, hogy merrefelé kell keresni a műholdat, ők pedig az észlelések pontos adatait táviratban küldték Moszkvába.
Így kezdődtek Almár Iván személyes élményei az űrverseny legfontosabb csatáiról. Kétségtelenül ez az időszak volt az űrkutatás legizgalmasabb időszaka, a csillagász pedig minden hozzáférhető folyóiratcikket elolvasott a témában, rendszeresen nyilatkozott a rádióban, írt újságcikkeket az újabb és újabb történelmi eredményekről, így lassanként a legismertebb magyar űrkutatóvá avanzsált.
Bár a világ második műholdjának valós idejű megfigyelése sem feledhető élmény egy csillagásznak, a csúcspont kétségtelenül 1969. július 20-án jött el, amikor az országból talán legközvetlenebbül izgulhatta végig a Sas holdkomp lassú ereszkedését, majd landolását a Holdon. Ahogy mindenki, akit az emberek a Hold meghódításával kapcsoltak össze, Almár Ivánból is egy csapásra sztár lett. Őt kérdeztük fél évszázaddal ezelőtti emlékeiről.
Én olyan történelmi eseménynek tartom a holdra szállást, amelynek emléke évszázadokig fenn kell hogy maradjon. Természetesen csillagász vagyok, és ez befolyásolja a véleményem, mégis olyan óriási tettnek érzem, hogy az ember egy másik égitestre tette a lábát, amelynek jelentősége felmérhetetlen. Az ember évezredeken keresztül csak távolról figyelhette a Holdat, aztán egyszerre csak tévénézők szeme láttára emberek jelennek meg rajta.
Almár Iván Űrvilágban megjelent cikke szerint bár a holdutazás terve már Kennedy 1961-es beszéde óta köztudott volt, a magyar kutatók korlátozott információval rendelkeztek a program tudományos-technikai részleteit illetően. Időnként kijutottak nyugati konferenciákra, illetve a kutatóintézetbe jártak a külföldi folyóiratok, de abban, hogy még a hatvanas évek vége előtt sikerüljön Kennedy ígéretét valóra váltani, kevesen bíztak. 1961-ben az amerikai emberes űrprogram gyerekcipőben járt.
Az oroszok már fellőtték Gagarint, az amerikaiak azonban e tekintetben is lemaradtak.
Az amerikaiaknak azonban volt valamijük, amivel egyetlen más ország sem vehette fel a versenyt: a hatvanas években az egymást váltó elnöki adminisztrációk (Kennedy–Johnson–Nixon) teljes egyetértésben és a jogfolytonosságot biztosítva praktikusan végtelen mennyiségű anyagi forrást biztosítottak a NASA-nak, hogy sikerüljön a holdutazás. Emellett az amerikaiak fejlődése még a vasfüggöny keleti oldaláról nézve is látványos volt, nem kis részben azért, mert nagy vonalakban folyamatosan tájékoztatták a laikus és szakmai közvéleményt az elképzeléseikről, terveikről, sikereikről és kudarcaikról is. Ezzel szemben a szovjet űrprogram eseményeiről utólag megjelent egy TASZSZ-jelentés, és azt kéretett mindenkinek elhinni.
Még a kommunista országokban élő űrkutatók sem sejthették, hogy a következő szovjet rAkéta mikor indul, mi a céljuk vele.
Az amerikaiak viszont – részben a követségek közvetítésével – a leszállás előtti és utáni hetekben számos információt megosztottak a világ szinte minden országával. Elküldték a hozzávetőleges forgatókönyvet, színes brosúrákat adtak ki, majd a program előkészületeit, eredményeit bemutató, remek minőségű filmeket is bemutattak. Hiába volt meg ugyanakkor a forgatókönyv, az események sokszor eltértek a tervezettől, ami a közvetítőket is arra kényszerítette, hogy a látott kép alapján próbálják kikövetkeztetni, hogy mi is történik a Hold felszínén. A hosszas felkészülés dacára ugyanis számos pontja volt a küldetésnek, amelyet soha korábban nem próbáltak, nem is próbálhattak ki – emlékeztet Almár Iván:
„Először szálltak le a Holdon, először indult vissza emberes űrhajó egy idegen égitestről, először dokkolt az embereket szállító holdkomp és a keringő anyaűrhajó.” A számítógép használata (amely aztán közvetlenül a leszállás előtt el is romlott, így Neil Armstrongnak kézzel kellett letennie a holdkompot) olyannyira új volt, hogy Almár Iván akkor még nem is használta e kifejezést (a komputert pedig még annyian sem ismerhették), így következetesen elektronikus számológépet mondott és írt.
Így érkezünk el 1969 nyarához, amikor a Magyar Televízió az utolsó pillanatban ébredt fel, hogy itt feltétlenül közvetíteni kell egy jelentős eseményt. Ma már magától értetődik, hogy ha valami mérsékelten érdekes esemény zajlik a világban, azt szinte minden országban élőben adja a tévé. A hatvanas években, a hidegháború kellős közepén ez korántsem volt ilyen egyértelmű, főleg akkor, ha az az esemény az ellentábor fényes és végső győzelmét jelenti egy évtizedes versenyfutás lezárásaként.
Echter Tibor űrorvosnak jó tévés kapcsolatai voltak, így bekerült a közvetítést előkészítő csapatba, és ő kereste meg Almár Ivánt, hogy vegyen részt az adásban. Ő azonnal elkezdett felkészülni a hozzáférhető irodalom alapján, de magát az adást nem lehetett begyakorolni. Július 20-án 21:15-kor beült három ember (Almár Iván, Echter Tibor és Szőnyi János sportriporter, a műsorvezető) a MTV 3. stúdiójába, és szinte fejest ugrottak az ismeretlenbe. Hiszen olyan eseményt kellett élőben kommentálniuk, amelyet még soha senki nem láthatott.
Az események nézettsége a televíziók akkori elterjedtségét tekintve példa nélküli volt. 800 ezer televízión nézték a holdra szállást Magyarországon, vélhetően többmilliónyian.
A pártvezetés a legvégsőkig hezitált azzal kapcsolatban, hogy kell-e közvetíteni a küszöbön álló holdra szállást,
illetve milyen terjedelemben kell neki helyet adni. Végül az győzte meg őket a közvetítés szükségességéről, hogy az ország nyugati végén az emberek úgyis látnák a nyugati csatornákon.
Itt külön kell választani a tévéközvetítést és a nyomtatott sajtó, illetve a rádió beszámolóit. Utóbbi esetében nem is volt kérdés, hogy nagy terjedelemben foglalkoznak a holdra szállással. Eltettem magamnak az Élet és Tudomány előre megtervezett cikkét, Az ember a Holdon főcímmel. A rádió is rengeteget foglalkozott űrhajózással. A televízió más eset volt, hiszen abban az időben Magyarországon még ritka volt, hogy élőben átvegyenek egy nyugati közvetítést, amelybe nem is lehet beleszólni, és a magyar kommentátorok is élőben beszélnek. Így a vezetésnek semmilyen lehetősége nem volt az adás tartalmának ellenőrzésére. A világon talán Kínában nem közvetítették a leszállást. Az osztrák tévé biztosan egész végig közvetítette, megszakítás nélkül, a nyugati megyékben inkább azt az adást nézték az emberek
– emlékezett vissza Almár Iván.
A leszállást tehát végül élőben közvetítették, de utána sokáig semmi sem történt. Az MTV-ben ekkor tudatosodott, hogy nem lehet pontosan tudni, hogy mikor fognak kilépni az űrhajósok a holdkompból (az előzetes forgatókönyv pedig már közelítőleg sem segített), de magyar idő szerint hajnali 2-3 órára lehetett számítani. Ezt a televízió vezetősége a lehető legérdektelenebb időszaknak ítélte, így úgy döntöttek, hogy nincs szükség az első ember holdra lépését élőben közvetíteni. A kommentátorokat hazaküldték azzal, hogy jöjjenek vissza kora reggel, és akkor felvételről kommentálhatják az Eurovízión keresztül felvett konzervanyagot.
Nagyon jellemző az akkori időszakra, hogy nem volt otthon telefonunk egyikünknek sem. Vagyis miközben élő televízióadás érkezett a Holdról, a Duna másik oldalával nem tudott volna a Magyar Televízió kommunikálni, ha ne adj isten valami katasztrófa történik
– idézte fel Almár Iván, aki Echter Tiborral úgy ment vissza másnap 6-kor a Szabadság térre, hogy fogalmuk sem volt, hogy mi történt a Holdon néhány órával korábban.
A kép nagyon rossz minőségű volt, a kontrasztok túl élesek voltak, a stúdió reflektorokkal bevilágított környezetében szinte csak fehér és fekete foltokat láttak a tévében. A látottak értelmezésében segített az amerikai követségtől kapott sillabusz. A magyar stúdióban abban sem voltak biztosak, hogy vajon az ő óráik sietnek vagy az űrhajósok késnek azokkal a műveletekkel, amelyeket a forgatókönyv perces pontossággal megjelölt.
A hang értelmezése is sok improvizációt követelt. Hiszen a hatvanas években nem sok magyar embernek lehetett elég erős angol nyelvtudása ahhoz, hogy a szörnyen rossz telefonvonalon keresztül hallható, erős amerikai akcentussal és bennfentes szlengben beszélő űrhajósok minden szavát megértse.
A másik égitestről adott televíziós közvetítés mágikus hatással bírt szerte a világon, így Magyarországon is. Az emberek a televízióban látott eseményekben sokkal jobban megbíztak, mint ha csak írott tudósítást olvastak volna. Mindenkinek úgy ivódott be az esemény az emlékezetébe, mint életének egyik legmaradandóbb pillanata.
A hatalmas érdeklődést látva a szakértők turnéra indultak az országban, és mindenhol telt házas előadásokat tartottak, ahol a követségtől kapott filmeket mutatták be és kommentálták.
Hektikus időszaka volt ez az életemnek. Amikor Székesfehérváron, a Szent István Művelődési Ház zsúfolásig megtelt nagytermében akartunk előadást tartani, szó szerint nem tudtunk bejutni a terembe. Egy hátsó ajtón kellett fölcsempészni minket a pódiumra, mert a csillárokról is lógtak
– mesélte Almár Iván.
Pedig előtte Magyarországon is sokan kételkedtek abban, hogy mindez egyáltalán lehetséges. Almár Ivánt 1968-ban Komlós János meghívta egy Mikroszkóp Színpadon tartott beszélgetésre. Komlós azt hangoztatta, hogy a holdra szállás csak amerikai propaganda, és lehetetlenség, hogy egy éven belül megvalósuljon. A csillagász ezzel nagyon nem értett egyet, és a vita odáig fajult, hogy később, amikor megint hívták, már el sem ment a Mikroszkóp Színpadra (bár ő azt mondja, hogy nem sértődésből, ellentétben azzal, amit Komlós egy később megjelent könyvében állított).
Mindenesetre az emberek többsége az orosz eredményekkel szemben Almár Iván szerint mindig sokkal szkeptikusabb volt, mint az amerikai megfelelőikkel kapcsolatban. Személyes tapasztalatai miatt sem tud mit kezdeni az űrkutató azokkal a kiirthatatlan összeesküvés-elméletekkel, amelyek a holdra szállást próbálják hitelteleníteni: „A feltűnési viszketegségen kívül a holdra szállás megkérdőjelezésében megjelenik az emberiség modern vágya a deheroizálásra. A nagy hőstetteket lehetőség szerint igyekeznek manapság kisebbíteni. De az Apollo-programot azért különösen értelmetlen kényszeresen megcáfolni, mert több mint 100 ezer ember dolgozott rajta, és soha egyikük sem állt ki azzal, hogy én egy átverésben vettem részt."
Az Apollo–11 útja jelentette az űrhajózás iránti érdeklődés csúcspontját, amit váratlanul gyors hanyatlás követett az Egyesült Államokban és az Űrkutató szerint Magyarországon is.
Nálunk azonban valamivel tovább tartott az űrláz, mivel az újabb és újabb ismeretek akkoriban nem áramlottak, inkább csak folydogáltak az országba, így az emberek nem telítődtek túl olyan hamar az űrről szóló információkkal. Idővel azonban az érdeklődés mindenhol fogyatkozni kezdett a viszonylag gyakran ismétlődő újabb holdra szállások hallatán. Részben a közfigyelem lankadása is okolható azért, hogy az Apollo-programnak vége szakadt, és soha többé nem járt ember a Holdon (és ki tudja, mikor fog újra).
„Nagyon összetett kérdés, hogy miért nem mentünk azóta vissza. A fő ok az, hogy óriásit fejlődött az automatika és a robotok. Márpedig automatákkal felfedezni a Naprendszert minden szempontból sokkal előnyösebb. Például nem lesz belőle világbotrány, ha némelyikük elveszik. Ma már a pénzügyi feltételei sincsenek meg egy Apollóhoz hasonló programhoz. Ez volt ugyanis az utolsó alkalom, amikor az amerikai vezetés korlátlan forrást biztosított a sikerhez. Ez ma már elképzelhetetlen” – mondta Almár Iván.
Miközben a fenti érvekkel nem lehet vitatkozni, az emberben mégis ott a kitörölhetetlen késztetés, hogy az idegen égitestek űrhajós meghódítását tekintse az emberiség legcsodálatosabb teljesítményének. Így volt ez ötven éve, és így lesz a jövőben is, amikor talán egyszer eljutunk a Marsra és még tovább.
A teljes közvetítés szövege nem maradt fenn, de emlékeim szerint azzal fejeztem be az adást, hogy emberek, nézzenek fel a Holdra, amelyen emberek jártak, így az már sohasem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.