Az amerikaiaknak sokan nem hiszik el, hogy embert juttattak a Holdra. Ezzel szemben a szovjeteknek mindenki elhitte, hogy benne se voltak az űrversenyben.
Az alufóliasapkások a mai napig tagadják, hogy emberek jártak a Holdon. Tudjuk, hogy a zászló nem mozog, ha nincs szél, meg amúgy is belógott a mikrofon, amit Kubrick tartott. Ilyen elméletekre pazarolják az idejüket, pedig az igazi holdraszállós hazugság ennél sokkal izgalmasabb: eszerint
az űrversenyt elveszítő Szovjetunió soha meg se próbált eljutni a Holdra.
Ennek ellenére a Szovjetunió felbomlása után napvilágot láttak a titkos szovjet űrprogram részletei. Az amerikaiakhoz hasonlóan ők is két célt tűztek ki: fellőni az első embert, aki megkerüli a Holdat (L1 projekt), majd eljuttatni az első embert a Holdra (L3 projekt). A szintén meghiúsult L2 projekten belül egy nukleáris meghajtású holdjárót akartak felküldeni, ami a Hold felszínét vizsgálta volna.
Nagy bánatukra azonban mindkettőt az amerikaiak vitték végbe először. A programban részt vevők még a '90-es években is a megszokott sorokat ismételgették: az eszközeik soha nem voltak elég biztonságosak, ezért nem is vágtak bele a Hold meghódításába.
Az egyik legfontosabb bizonyítékot, hogy a szovjetek igenis dolgoztak a holdra szálláson, Nyikolaj Kamanyin naplója jelenti. Kamanyin az űrhajósok parancsnoka volt, és a naplója alapján megállás nélkül azon dolgozott, hogy az amerikaiak előtt jussanak a Holdra. Még vasárnap is dolgozott, és csak pár nap szabadságot vett ki az egész hatvanas évtizedben. Minden meetingen és kilövésen részt vett, aminek bármi köze volt a szovjet holdra szálláshoz.
1968. november 26-án Kamanyin a december 8. és 12. közötti napokat jelölte ki, hogy még az Apollo–8 előtt Hold körüli pályára juttassanak egy L1 egységet, ami egy Szojuzt jelent emberi legénységgel egy Proton rakétán. November 29-én már egy olyan megbeszélésről írt, amin az L1 projekt jövőjét tervezték megvitatni. Azt írta, ezen nem tud részt venni, mert a világháborús ezredének találkozójára megy a Távol-Keletre. A következő bejegyzés december 7-én született, de ebben már csak adminisztratív dolgokról írt, és bosszankodott, hogy a szovjetek miért veszítik el az űrversenyt.
Az L1 projektet két módon akarták megközelíteni. A szovjetek az elsőt preferálták, miszerint a Proton rakétán ülő Szojuzt közvetlenül Hold körüli pályára küldenék. A másik opció, a tartalék szerint Föld körüli pályára lőtték volna fel a Protont és az erre a célra módosított Szojuzt, majd egy másik űrhajóval felküldték volna a legénységet, akiknek csak az űrben kellett volna átsétálni a fedélzetre, hogy folytassák az útjukat a Hold felé. Ezt podsadka-megközelítésnek keresztelték el (a podsadka kifejezés nagyjából azt írja le, amikor valaki segít valaki másnak lóra szállni). Ugyanezt a megközelítést alkalmazták volna a holdra szállás esetében is, egy N1 rakétával.
Eredetileg 1967-re tervezték az L1 kilövését, az októberi forradalom 50. évfordulójára. Márciusban még úgy tűnt, hogy tartani tudják az ütemtervet, de a Szojuz–1 áprilisi katasztrófája után – amiben Komarov életét vesztette –, elnapolták a kilövést, és elkezdték újra bevizsgálni a Szojuzok ejtőernyős rendszerét.
Maga a Proton rakéta egy prototípushoz képest meglepően jól szerepelt egészen a tesztek újraindításáig. 1967 szeptembere és 1968 áprilisa között viszont négyből három kilövésen besült a rakéta.
Az Apollo–8 1968-as sikeres visszatérésével az amerikaiak megnyerték a verseny első szakaszát, így a szovjeteknek már nem volt értelme további erőforrásokat fordítani az L1 projektre. Az L3-hoz szükséges űrhajó viszont még nem állt készen, így új módot kerestek, hogy még az Apollo–11 előtt valamiféle győzelmet arathassanak. A Lunohod E–8 holdjáró robot lehetséges leszállóhelyek után kutatott volna, és leszállásjelző lehetett volna a későbbi holdra szálláshoz. A Luna E–8–5 robotot pedig arra tervezték, hogy felmarkoljon egy kis talajmintát, és visszatérjen vele a Földre.
Ezek sajnos szintén nem jöttek össze.
Az utolsó L1-kilövés 1969 januárjában sikertelen volt, akárcsak a februári N1-teszt. A rakéta ugyan elkezdett felszállni, de 68 másodperc után a hajtóművek leálltak egy rendszerhiba miatt. A januári Lunohod- és júniusi Luna-kilövések is meghiúsultak, mert a Proton rakéták meghibásodtak.
Egy utolsó nagy hajráként még júliusban egy N1-et akartak fellőni és egy Luna-robotot. A hivatalos adatok alapján az N1 egy ember nélküli L1S űrhajót hajtott volna, ami fényképeket készített volna Hold körüli pályán, míg a robot talajmintát vesz. Ezt 1974-ben egy exhírszerző, Peter James cáfolta. Forrásai szerint valóban emberek nélkül lőtték volna fel az L1S-t, de azt egy Szojuz követte volna, aztán a podsadka-átszállás után mentek volna tovább a Holdra. Ez a valóságban azonban meghiúsult, mivel egy kivételével az N1 rakéta összes hajtóműve leállt 200 méteres magasságban. Az SAS vészmegszakító rendszer működésbe lépett, és leválasztotta a rakétáról a Szojuz kapszulát, el az N1-től, ami visszahullott, és egy kisebb atombomba hatásával csapódott vissza a kilövőállásba.
Akkoriban kevesen tudtak a tervről, hogy emberek is mennének júliusi kilövésekkor.
Ezek között volt azonban néhány japán újságíró, akiknek Alekszej Arhipovics Leonov elmondta véletlenül, hogy ember nélküli és legénységgel ellátott kilövéseket is terveznek.
Ezek a hibák, valamint az Apollo–11 sikere megpecsételte a szovjet holdraszállási tervek sorsát. Utolsó reménysugárként a Luna robotot az első kilövés után tíz nappal újra fellőtték, és nyolc napig sikeresen reptették és manőverezték Hold körül, de végül az is a felszínbe csapódott és megsemmisült.
Így talán érthető, hogy a hatvanas évektől a Szovjetunió felbomlásáig miért állították, hogy nem is vettek részt a versenyben. A hivatalos verzió szerint ők nem akarták a derék szovjet állampolgárok életét kockáztatni holmi presztízskérdések miatt, meg különben is, a robotok mindenre képesek, ami egy űrhajóstól elvárható. Ezt a sztorit a nyugati sajtó is bevette, és teljes erőbedobással terjesztette. Walter Cronkite amerikai híradós meg is mondta az amerikaiaknak a '70-es években, hogy teljesen felesleges volt annyi pénzt az Apollo-programba ölni, hisz a szovjeteknek eszükbe se jutott soha a holdra szállni.
Már akkoriban is voltak, akik ezt nem hitték el. Charles Vick, aki később Peter Pesaventoval hosszú, 77 oldalas tanulmányt írt az esetről, viszont már akkor is állította, hogy a szovjetek igenis versenyben voltak, és hatalmas vereséget szenvedtek.
(Cikkünk legfőbb forrása az Astronautix összefoglalója volt.)
(Borítókép: A Szojuz 4 és 5 legénységének tagjai: Borisz Volinov, Alexej Jeliszejev, Jevgenyij Khrunov és Vlagyimir Shatalov 1969 januárjában. Fotó: Svf2 / Getty Images Hungary)