Az utóbbi években új élet járta át Európa temetőit: magyar botanikusok mérték fel ezerszámra a kontinens sírkertjeit. Az elmélet szerint ugyanis az ember által lakott területek élővilága oly mértékben átalakult az elmúlt évszázadok során, hogy a mezőgazdasági monokultúrák sivatagából oázisként emelkednek ki az emberemlékezet óta békében pihenő temetők. Löki Viktor botanikussal, a temetők élővilágáról szóló Élet a halál után című könyv szerzőjével beszélgettünk.
Löki Viktor épp hazatért egy hosszabb törökországi Erasmus-ösztöndíjas tanulmányútról, amikor témavezetője, Molnár V. Attila, a Debreceni Egyetem Növénytani Tanszékének professzora felkérte, hogy a doktori tanulmányai miatt vele és hallgatótársaival térjen vissza Törökországba, feltérképezni az ottani temetők orchideaflóráját.
Az ötlet, ha a semmiből jött volna, némi szemöldökráncolásra adott volna okot, de persze megvolt a maga indoka. Törökországban nagyjából tízezer növényfaj él (viszonyításképpen Magyarországon kicsivel kevesebb, mint háromezer), így az ország emiatt is, de alulkutatottsága miatt is kiemelt kutatási terepe a botanikusoknak. A növények közül is az orchideák érdekelték legfőképpen a kutatókat, mivel az is közszájon forgott az amatőr és a profi botanikusok közösségében, hogy vannak olyan török temetők, amelyek szinte
az orchideák szentélyeiként maradtak fent.
Az orchideák családja a világ egyik legfajgazdagabb növénycsaládja, Molnár V. Attila pedig nagyjából 20 éve kutatja ezeket a sokféle szempontból különleges növényeket. A magyar botanikusoknak már a múlt században is eszükbe jutott, hogy a temetőkben lehet különleges növényfajokat is kutatni, és a sírkertek növénytani értékére már más országokból is voltak korábban adatok. Így hát végül összeállt a Löki Viktor elmúlt öt évét alapvetően meghatározó kutatási program, melyből nemrég megszületett az Élet a halál után című könyv.
Bár Törökország teljes területének szinte elhanyagolhatóan kis részét képezik a temetők, mégis már az első terepi expedíció után előkerült az általunk felmért 300 temetőből az ország orchideafajainak közel a fele. A temetők hosszú ideje kiemelt jelentőségű kegyeleti helyek, és ezért világszerte jobbára mentesültek a gyökeres tájátalakító tevékenységek alól. A helyiek többek között az őshonos növényzet tagjait is megkímélték
– érvel Löki Viktor, aki jelenleg a MTA Duna-kutató Intézet Tisza-kutató Osztályának munkatársa.
Mindez nem jelenti azt, hogy a temetők mentesek mindenféle emberi beavatkozástól. (Elég csak a holttestek rendszeres elásására gondolnunk, ugye). A régi magyar paraszttemetőkben például megszokott volt, hogy a sírkert területe három funkcionális egységre különült, amelyek lassú vetésforgó módjára követték váltakozva egymást.
Így ezekben a temetőkben a terület közelítőleg egyharmadát használták aktív temetkezésre, másik részén extenzív jellegű gazdálkodás folyt, az utolsó harmadán pedig hagyták, hogy a természet egyszerűen visszafoglalja a területet. Ily módon az emberi települések közvetlen közelében évszázadokon keresztül a növény- és állatvilág menedékhelyeként szolgálhattak a temetők.
A törökországi sikereken felbuzdulva a kutatócsoport elkezdte a magyarországi sírkertek felmérését is, jelenleg 991 magyar temetőnél tartanak. Emellett a következő években szerte Európában, Közép-Kelet-Európa szinte minden országában, de Spanyolországban, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Írországba és Cipruson is kutattak helyi temetőkben, ahol összesen több mint 2800 temető növényvilágát, főleg az orchideaflóráját mérték fel.
A magyar temetőkben a hazai védett edényes flóra közel egyhatodát, nagyjából 90 ritka növényfajt találták meg.
Amikor az ember szisztematikusan sorra látogatja a temetőket, és jegyzőkönyvvel, fényképezőgéppel felszerelkezve akár órákat tölt a növények közötti bogarászással, értelemszerűen felkelti a fenntartók és a helyiek – nem mindig szimpatizáló – érdeklődését. Löki Viktorék is több országban szembesültek bizalmatlan, gyanakvó fogadtatással nem egyszer, főként Törökországban és Azerbajdzsánban.
Már csak azért is, mert e látogatásokhoz nem volt szükség előzetes engedélykérelemre, hiszen soha nem gyűjtöttek be semmit, csak az adatokat. Nem vittek és nem hoztak el semmit a temetőből, csak meglátogatták a nyilvános sírkerteket, ahogy mindenki más is, viszont ezáltal a helyiek sem tudhattak arról, hogy milyen céllal érkeztek.
A temetők fenntartói egyébként manapság többnyire csak a különlegesen látványos növényeket óvják maguktól. Sok ritka és védett faj azonban – a saját szempontjából sajnálatos módon – meglehetősen jelentéktelen kinézetű, ezekkel legtöbbször nem törődnek, és az – élővilág szempontjából – túl gyakran használt elektromos fűnyírókkal lekaszálják őket. Volt azonban szerencsére pozitív ellenpélda is: amikor a botanikusok felhívják a temetőgondnokok, temetőkezelők figyelmét egy-egy különlegesebb fajra, ők sokszor védeni kezdik, akár táblát helyeznek ki mellé, és a lokálpatrióta büszkeség újabb elemeként fogadják be.