Mikroműanyagot talált egy amerikai kutató a Sziklás-hegységben gyűjtött esővízmintákban, írja a Guardian. Ezzel gyakorlatilag bezárult a kör: alig van olyan szeglete a Földünknek, ahol ne találtak volna plasztikot. „Talajszemcsékre és ásványianyag-részecskékre számítottam, de ehelyett sokszínű, mikroszkopikus méretű műanyagszálakat találtam" – mondta Gregory Wetherbee, az amerikai földtani intézet (US Geological Survey, USGS) tudósa.

„Azt hiszem a legfontosabb tanulság, amit megoszthatunk az amerikai nyilvánossággal, hogy sokkal több műanyag szennyezi a világot, mint ami látható. Ott van az esőben, ott van a hóban. Most már a környezetünk része” – mondta a felfedezésével kapcsolatban Wetherbee, aki „Műanyag hull az égből is” címmel publikálta tanulmányát (.pdf).

Wetherbee eredetileg a nitrogénszennyezettséget szerette volna vizsgálni a coloradói Sziklás-hegységben gyűjtött esővízmintákból, de amikor mikroszkóppal is megvizsgálta azokat, a szivárvány minden színében játszó műanyagszálakat, szilánkokat, szemcséket talált.

„Az én eredményeim a véletlennek köszönhetőek” – mondta, hozzátéve, hogy az általa gyűjtött adatok sajnos jól rímelnek egy friss tanulmányára, ami a Pireneusokban talált mikroplasztik-szennyezésből vonta le azt a következtetést, hogy a szabad szemmel alig vagy nem látható műanyagrészecskék a szelek szárnyán több száz, de akár több ezer kilométerre is eljuthatnak. (Más tanulmányok pedig arról számoltak be, hogy a mikroműanyag-szemcsék elérték az óceánok legmélyebb pontjait, sok helyen kimutatták már azokat tavakban, folyókban, sőt a talajvízben is.)

A mikroműanyagok fő forrása egyszerűen a kezeletlen hulladék. A nem újrahasznosított, eldobott, természetbe került műanyagok az időjárás viszontagságainak köszönhetően lassan, de biztosan apró szilánkokra, szálakra bomlanak, és bekerülnek a talajba, a vizekbe. De nemcsak a szemétből, hanem a ártalmatlannak gondolt háztartási tevékenységből is bőven jut belőlük a környezetbe: például a műszálas ruhák mosásakor is mikroszkopikus műanyagszálak tömkelege jut bele a vízbe, a szennyvíz kezelésekor ezek egy része átjut a finomabb szűrőkön.

A kutatók még alig több mint egy évtizede vizsgálják rendszeresen a tengerek, óceánok és édesvizek műanyag-szennyezettségét, és meglehetősen keveset tudnak arról, pontosan honnan és hogyan kerül a környezetbe a rengeteg mikroműanyag. Azt meg becsülni sem merik, hogy mekkora mennyiségről lehet szó jelenleg, és elképzelésük sincs, mennyi ideig tartana a lebomlásuk, ha varázsütésre most azonnal abbahagyná az emberiség a műanyagszemét zabolátlan termelését.

Abban mindenesetre kezdenek egyetérteni, hogy az állatok és az emberek is rengeteg mikroműanyagot visznek be a szervezetükbe a vízzel és a táplálékkal, de még a légvétellel is mikro- és nanoméretű plasztikszemcsék jutnak a testünkbe. Az egyelőre nem világos, hogy ennek milyen rövid és hosszú távú egészségügyi következményei lesznek – annyi biztosnak látszik, hogy például a hozzájuk tapadó nehézfémek és egyéb mérgező vegyületek (például a városi rossz levegőből) nem tesznek jót.