Az etióp kormány újra visszakérte a British Museumtól a másfél százada elhurcolt ortodox kegytárgyait (amelyek a frigyládát és a tízparancsolatot testesítik meg), és nem teljesen elképzelhetetlen, hogy vissza is kapják - legalábbis kölcsönbe. Az utóbbi években új erőre kaptak a gyarmatosítók által elrabolt/a vademberek elől kimenekített (a kívánt változat aláhúzandó) műkincsek visszaadását célzó követelések. De jó lenne-e nekünk, ha mindent visszaadnának?
II. Tevodrosz etióp császár hősiesen küzdött az imperialista brit erők ellen, de 1868-ban az angolok végül körbezárták a fővárosát, Makdalát. Legszűkebb testőrségének szinte minden tagja elesett az ostrom alatt, végül a császár, kilátástalan helyzetével szembesülve elővette pisztolyát - a legenda szerint azt a darabot, amit még Viktória királynő ajándékozott neki - és főbe lőtte magát.
A győztes brit parancsnok, Robert Napier tábornok azonban nem szállta meg tartósan Etiópiát, a császár halála után viszonylag gyorsan elhagyta hadseregével az országot. Azért szuvenírt nem felejtett el magával vinni. Sok száz értékes kézirat mellett a katonái vittek mindent, ami mozdítható volt, és értékesnek látszott. Hogy növeljék a fosztogatás hatékonyságát, még egy értékbecslőt is hoztak a British Museumból, hogy nehogy kacatokkal kelljen vesződniük. A zsákmányt aztán Nagy-Britanniában árverésre bocsátották, végül a tárgyak nagy része a British Museumba került - és ott van a mai napig.
szó sincs vásárlásról, sima fosztogatással állunk szemben - gondolja mindenki, kivéve természetesen a múzeumot.
Az etiópiaiak számára a makdalai kincsek közül az úgynevezett tablotok a legértékesebbek. Ezek ősi táblák, amelyek egyszerre testesítik meg szemükben a frigyládát és a tízparancsolatot. Hitük szerint a táblákat csak az e célból felszentelt papok láthatják - ez tulajdonképpen teljesül is, hiszen a British Museum sem állítja ki őket, gyakorlatilag senki nem vethet rájuk egyetlen pillantást sem. Igazából úgy tűnik, hogy egészen addig, míg az etiópiaiak az utóbbi időben újabb offenzívát indítottak a műkincsek visszaszerzése érdekében, a múzeum nem is tulajdonított különösebb jelentőséget a tárgyaknak.
Nemrégiben még Hirut Kassaw etióp kulturális miniszter is az Egyesült Királyságba látogatott, hogy visszakérje a tablotokat, hiszen, mint elmondta, ezek alapvető alkotóelemei Etiópia és az etióp nép létezésének, amellyel a tárgyak vallásos jelentőségén túl II. Tevodorosz országegyesítő törekvéseire is utalt. A tulajdonjog visszaadásáról azonban a brit fél hallani sem akar. A British Museum legutóbbi, júniusi ajánlata szerint esetleg a jövőben hajlandó lenne megfontolni a hosszú távú kölcsönbe adás lehetőségét. Vegyük észre a többszörös feltételes módot.
1868 termékeny év volt a Brit Birodalom számára, ami a felbecsülhetetlen értékű műkincsek begyűjtését illeti. Ebben az évben rakodták fel például az HMS Topaze hadihajó fedélzetére a Húsvét-szigeten a híres emberfejszobrok egyikét, hogy Viktória királynőnek szánt ajándékul Angliába szállítsák. Minthogy a szobrok a helyiek szerint őseik reinkarnációinak tekinthetők, szeretnék visszakapni, amint az a húsvét-szigeti kormányzó nem régi, a British Museum lépcsőjén tartott, meglehetősen teátrális sajtótájékoztatóján is kiderült.
A nagymamámnak, aki nemrégiben hagyott itt minket 90 éves korában, soha nem volt lehetősége arra, hogy láthassa az őseit. Én majdnem ötven éves vagyok, de csak most láttam őket először. Úgy hiszem, hogy a gyermekeimnek és az ő gyermekeiknek meg kell adnunk a lehetőséget, hogy megérinthessék, érzékelhessék és tanulhassanak [a szobortól]. Mi csak a test vagyunk. Önök, a brit nép birtokolják a lelkünket
- mondta Tarita Alarcón Rapu kormányzó, aki a beszámolók szerint megkönnyezte a beszédét. A British Museumnak lassan már állandó munkatársakat kell foglalkoztatnia, akik csak a volt gyarmatokról khm, mondjuk hogy elszállított műkincseket érintő követelésekkel foglalkoznak.
Sokan mások mellett Nigéria is sok éve kéri - hol hevesebben, hol engedékenyebben - hogy adják vissza neki az úgynevezett benini bronzkincset. Bár Benin a szomszédos állam, a 19. század végén a benini királyság a mai Nigéria területén létezett. Akkoriban a brit kereskedők igencsak megorroltak a benini királyra, Ovonramwenre, amiért a független állam fejeként vámot követelt a Beninen keresztül zajló kereskedelem után. A panaszuk visszajutott Londonba, de a brit felháborodást csak az tüzelte fel igazán, amikor a Beninbe menesztett, angol értelmezés szerint diplomáciai küldetést teljesítő katonákon rajtaütöttek, és lemészárolták őket. Két hónappal később 1200 brit katona, a szomszédos gyarmatokról származó erőkkel kiegészülve behatolt Beninbe, lerombolták a fővárost, és több ezer műkincset zsákmányoltak -
névleg a szerintük jogtalan vámok utáni jóvátételként.
A kincsnek ezután az európai piacon forogtak jó ideig, sok közülük Németországba került, de például egy bronz kakas a Cambridge-i Egyetem Jesus Kollégiumának ebédlőjét ékesíti a mai napig (bár a hallgatók közül korábban sokan aláírtak egy petíciót arról, hogy adják vissza Nigériának).
Itt sem lehet kérdéses, hogy az eredeti tulajdonosok semmiféle hozzájárulást nem adtak a kincsek exportálásához. Ahogy a leghíresebb, British Múzeumban őrzött műkincsegyüttes, az Elgin-márványok tulajdonosai sem. Bár ebben az esetben az sem egyértelmű, hogy ki tekinthető a márványok tulajdonosának. Thomas Bruce, Elgin 7. grófja ugyanis a 19. század első évtizedében egyszerűen leszereltette az athéni Akropolisz épületein lévő márvány domborművek felét, és Angliába vitte őket.
Az eset annyira kirívó volt, hogy rögtön botrány kerekedett belőle (pedig, ahogy előzőleg láttuk, az incidens nem volt éppen példátlan). Voltak hírességek, például Lord Byron, akik vandalizmusnak és fosztogatásnak minősítették az egészet. A parlamentben is vita volt a márványok ügyében, végül azonban Elgin megúszta a botrányt, és 1816-ban eladta a kincseket a brit kormánynak, ami továbbadta őket a British Museumnak.
A helyzetet bonyolítja, hogy a (görög álláspont szerint) lopás idején Görögország az Ottomán Birodalom részét képezte, és Elgin azt állította, hogy a magától a Fényes Portától kapott engedélyt a márványok exportjára. Keveseket lepett meg, hogy az isztambuli levéltárakban nem találták nyomát az Elgin által említett papírnak. A néhány évtizeddel később függetlenné váló Görögország azonnal visszakövetelte a márványokat,
de lassan kétszáz év alatt semmit sem értek el.
Az athéni Akropolisz Múzeumban ma is sziluettekkel jelzik az Elgin-márványoknak fenntartott termekben, hogy sohasem mondanak le róluk. Ennek fényében különösen furcsa, hogy bár korábban a görög kormány a brit sztárügyvédet, Amal Clooneyt kérte fel, hogy a nemzetközi bíróságokon képviselje őket az ügyben, később különösebb magyarázat nélkül kirúgták az ügyvédet, és visszavonták a keresetüket. Talán valamiféle háttérmegállapodásban reménykednek.
Mindebből úgy tűnhet, a végeláthatatlan vitákban egyértelmű, hogy kinek az oldalán áll az igazság. Jogi értelemben a legtöbb esetben ez igaz is. Ugyanakkor ne legyünk képmutatók: sokan jártunk már a British Museumban, a Louvre-ban vagy a berlini Múzeum-szigeten, és kevesünknek volt kifogása amiatt, hogy az elmúlt száz-kétszáz évben a világ régészeti örökségének jelentős részét viszonylagos biztonságban megőrizték, és elérhetővé teszik a látogatók számára.
A múzeumok általánosnak tekinthető érveit foglalta össze a benini bronzkincs kapcsán John Picton, a londoni Keleti és Afrikai Tudományok Egyetem professzora (aki a Lagosi Múzeum volt főkurátoraként igencsak érintett a nigériai követelések ügyében) a Guardiannek:
Az ügy morális vetülete vitathatatlan. Ezeket a műkincseket ellopták, így jogosan követelhetik, hogy vissza kellene adni őket. Másrészről viszont ezek részei a világtörténelemnek, és nem akarhatjuk eltüntetni [például] az afrikai antik kultúrát a párizsi vagy a londoni múzeumokból.
Az érvek általában kimenekítésnek és nem lopásnak minősítik a műkincsek importját. Bár a feltételes módú történelemértelmezésnek nincs sok értelme, az Európában tartás mellett kardoskodók szerint feltételezhetjük, hogy Közép-Afrikában vagy a végóráit élő Ottomán Birodalom káoszában valaki úgyis ellopta vagy elpusztította volna a kincseket. Így a világ sokkal jobban járt, hogy a inkább európai múzeumokban pihennek ahelyett, hogy ismeretlen műgyűjtők kamrái nyelik el őket örökre.
Ugyanakkor itt persze pénzkérdésről is szó van. Ha a múzeumokból eltűnnének mindazok a tárgyak, amelyeket a gyarmatosítás korában gyűjtöttek össze, konganának az ürességtől. Sem műkincsek, sem látogatók nem lennének bennük. Ennek a múzeumok, de a turizmus is kárát látná. És persze az emberek is, akiknek nincs lehetőségük végiglátogatni a világ országait, hogy mindegyik kultúrával az eredeti helyszínen ismerkedhessenek meg.
Akad ugyanakkor precedens arra is, hogy a követelések néha sikerrel járhatnak. Németország nemrégiben visszaadott egy 15. századi kőkeresztet Namíbiának, így próbálták jóvá tenni a német megszállók által a hererók és a nemák ellen elkövetett vérengzéseket a 20. század elején. Emellett a német kormány - hasonlóan a hollandhoz - meghatározta azt a szempontrendszert is, ami alapján a jövőben a közgyűjtemények más gyarmatosítás kori műkincseket is visszaadhatnak. Macron francia elnök is nyitottságát hangsúlyozta, hogy
egyes (messze nem az összes) műkincseket visszaadjanak a volt afrikai francia gyarmatoknak.
A brit múzeumok vezetőségében azonban fel sem merül, hogy bármelyik tárgyuk tulajdonjogáról is lemondjanak - még akkor sem, amikor vitathatatlanul rablás útján, orgazdáktól szerezték őket. Általában felteszik a kezüket, és a törvényre hivatkoznak, amely gyakorlatilag megtiltja, hogy műkincseket külföldre adjanak örökbe. Jeremy Wright, brit kulturális miniszter így söpörte le az asztalról annak lehetőségét, hogy az Egyesült Királyság kormánya is hasonló elhatározásra jusson, mint Macron Franciaországban:
ha a restitúció logikáját követjük annak végkifejletéig, akkor a múzeumok teljesen kiürülnének, és megszűnnének azok az intézmények, ahol az emberek egyszerre több tárgyat is megtekinthetnének.
(Borítókép: Etiópiai ortodox pap viszi a Tabotot, ami utal a tízparancsolatra és a Frigyláda másolatára is. Fotó: Jean Rebiffe / Wikipedia)
Ne maradjon le semmiről!