A földi, üllő alakú zivatarfelhőkhöz (cumulonimbusokhoz) hasonló vihargócok kuszálják össze időről időre a Jupiter egyébként szép párhuzamosan rendezett sötétebb és világosabb barna atmoszferikus csíkjait. E felhők kialakulása hasonlít a Földön megfigyelhető példányokhoz, azzal az apró különbséggel, hogy a Jupiteren ammónia keveredik a vízpárával, és a belőlük kifejlődő üllők hatolnak fel a légkör felső rétegéig.
E felhők nagy része nem létezik elég sokáig ahhoz, hogy egy teljes sávot megbolygasson a bolygó atmoszférájában. Ritkán mégis előfordul, hogy ha hónapokon keresztül sem fogy ki a vihar az energiából, akkor nemcsak a sáv szélein lehet megfigyelni a fodrozódást, hanem időlegesen a teljes csík felbomlik – mondta Imke de Pater, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem csillagásza.
De Pater és munkatársai az Atacama-sivatagban lévő rádióteleszkóp (ALMA), illetve a Hubble űrteleszkóp képeit elemezték az ammóniaviharok leírásához. Normál körülmények között ezek az ammóniából és vízből álló felhők nem emelkednek a Jupiter légkörének magasabb régióiba, de nem is süllyednek a főként hidrogénből és héliumból álló alacsonyabb rétegekbe sem.
Előfordulnak ugyanakkor extrém erős viharok, amelyek jelentős zavart okoznak a Jupiter ismerős csíkozottságában. Már a kilencvenes években is leírtak ilyeneket, és gyakran fényjelenségek kísérik őket. Az ALMA obszervatórium képes a felhők belsejébe látni, így segítségével nyomon követhető a felhők képződésének mechanizmusa.
Eszerint az atmoszférában vannak melegebb területek, ezekben emelkedik az ammónia-víz keverék egészen a felhők tetejénél 80 kilométerrel mélyebben lévő magasságig. Itt lehűl a keverék, a vízpára kicsapódik és hőt ad le. Ezt a hőt felvéve az ammónia újabb lökést kap, és így már elérheti az atmoszféra legfelsőbb régióit, ahol létrehozza az üllő alakú felhőt.