Két évszázada tartja magát a nézet, hogy a születési sorrend hatással van a testvérek személyiségére, mentális egészségére. E klasszikus, sokáig tankönyvi ténynek tekintett elképzeléseket mára jórészt megcáfolták. Kiderült ugyanakkor, hogy a testvérek és az anya korábbi gyermekszülései valóban hatnak egészségünkre, csak sokkal körmönfontabb módon, mint azt a 19. században gondolhatták. Például vannak bennünk olyan sejtek, amelyek bátyánk vagy nővérünk DNS-ét tartalmazzák.
Már a népmesékből is tudható (lásd: legkisebb királyfi), hogy egyáltalán nem mindegy, hogy az ember hanyadik testvérként látja meg a napvilágot. De nemcsak a közvélekedésben élt ez a hiedelem, hanem a korai pszichológusok (illetve ilyen szakma híján mindenki, aki az emberek viselkedése közötti különbségekről gondolkodott) meg volt győződve arról, hogy az elsőszülöttek megbízhatók és keményen dolgoznak, a középső testvérek lázadnak és kezelhetetlenek, a legkisebbek pedig idősebb testvéreiknél kalandvágyóbbak. Az egykék meg korukhoz képest okosabbak, de el is kényeztetik őket.
Ezzel csak az a gond, hogy semmilyen bizonyíték nem áll rendelkezésre, amely alátámasztaná e népi bölcsességet. A klasszikus pszichológiai vizsgálatok részben szolgáltak némi megerősítéssel, de mára e kísérletekről kiderült, hogy olyan elhibázottak voltak, hogy eredményeik fabatkát sem érnek.
Pedig tele van ilyen kutatással a padlás. E tudományos terület – ahogy sok más statisztika, szociológiai kérdés első felvetése – is Francis Galtontól eredeztethető, legalábbis a modern korban. Galton szegről-végről Darwin unokatestvére volt, és örökségét mára az eugenika lelkes támogatása árnyékolja be. Ennek ellenére voltak értelmes gondolatai is. Például statisztikai módszerekkel kimutatta, hogy hiába imádkozik az egész Brit Birodalom az angol királyi család egészségéért, ennek hatása egyáltalán nem látszik meg rajtuk. Így – érvelt Galton – az ima nem túl hatékony segítségnyújtási mód.
Galton kilenc testvér közül a legfiatalabbként született, innen eredeztethető az érdeklődése a születési sorrend iránt. Feltűnt neki, hogy a brit tudósok között felülreprezentáltak az elsőszülöttek. Ezt ő annak tulajdonította, hogy az első gyermek több anyai figyelemben részesül, mint a később sorjázó újszülöttek. Később Alfred Adler osztrák pszichoterapeuta azt ötölte ki, hogy az elsőszülöttek vállát túlságosan is nyomja a felelősség, ezért hajlamosak a szorongásra. A középsők jó gyakorlatot szerezhetnek a konfliktusok tárgyalásos rendezésében, ellenben a legkisebbeket – akik után már nem születik újabb gyerek, aki elvonhatná a szüleik figyelmét – elkényeztetik.
Tök logikusan hangzik, és egészen a múlt század végéig sokan el is fogadták, a kérdés nyugvópontra jutott. Amikor azonban Frank Sulloway, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem kutatója közölte a születési sorrend hatását magyarázó új elméletét, a vita újból fellángolt. A teória szerint a családban minden embernek megvan a maga feladata, és ez a feladat tükröződik eltérő személyiségükben. A nagyobb gyerekek fizikailag is nagyobbak, ezért könnyen érvényesítik akaratukat testi erejük révén. Szüleiknek pedig azzal imponálnak, hogy kisebb testvéreiket pesztrálják.
A később született gyerekeknek már nem kell magukra vállalniuk efféle felnőttszerű, felelősségteljes családi szerepet, így szabadabban választhatnak maguknak személyiséget. Ez a szabadság több gondolkodást igényel, ez pedig növeli a kreativitást – már az elmélet szerint. Dacára azonban a rengeteg kísérletnek, amelyekkel bizonyítani próbálták az elmélet predikcióit, semmit sem sikerült belőlük igazolni. A tudományterület kutatói érdekcsoportokra bomlottak, amelyek kölcsönösen azzal vádolták egymást, hogy a rengeteg cáfoló erejű eredmény közül kiválogatják azokat, amelyek igazolják az előfeltevéseiket. Magyarul csúsztatnak.
Konszenzusról szó sem lehetett. Az egyetlen dolog, amiben a pszichológusok egyetértettek, az volt, hogy riválisaik kutatásai elhibázottak, ezért hasznavehetetlenek. Hogy tiszta vizet öntsenek a pohárba, néhány évvel ezelőtt Julia Rohrer és munkatársai a Lipcsei Egyetemen a valaha volt legnagyobb adattömböt, 20 ezer német, brit és amerikai gyerek adatait elemezték, és figyelembe vettek minden olyan tényezőt, ami bezavarhat az eredmények értelmezésébe. Az eredmény pedig az volt, hogy
gyakorlatilag semmilyen szerepe nincs a születési sorrendnek a személyiségre.
Az egyetlen különbség, amit találtak (bár ez is csekélyke), hogy a születési sorrend hat az intelligenciára. A legidősebb gyereknek 1-2,5 ponttal magasabb az IQ-ja, mint a legfiatalabbnak. Ez Rohrer szerint is egyenlő a semmivel. Ha ugyanazt az intelligenciatesztet két különböző napon töltjük ki, akkor is előfordulhat ugyanekkora különbség az eredményekben.
Akkor ezzel le is zárhatjuk a kérdést, hatás hiányában – vagy mégsem, ugyanis Frank Sulloway, aki erre tette fel szinte teljes pályafutását, nem hagyta annyiban a dolgot, és új, továbbfejlesztett személyiség-kérdőíveivel az elmúlt két évtizedben félmillió embertől gyűjtött adatokat (az eredményeket még idén publikálni fogják). Ők is úgy találták, hogy a korábban született testvérek némileg intelligensebbek, de az igazán érdekes különbségeket a személyiségben találták, amelyre szerintük igenis hat a születési sorrend.
No, azért itt sincs szó valami bődületesen erős hatásról.
Az elemzés szerint a személyiségbeli különbségek 4 százalékát magyarázzák a testvérek és az ő koruk. (Összehasonlításként: a genetikai tényezők akár 50 százalékot, a kor és a nem 5-10 százalékot magyaráz). Mi is jött ki? Például az idősebb testvéreknek magasabb az önértékelésük, személyiségük pedig asszertívebb (önérvényesítőbb), mint a fiatalabbaké. Ezzel szemben utóbbiak extrovertáltak, jobb a humorérzékük, de gyorsabban felkapják a vizet. Az egykék neurotikusabbak, mint a többiek.
A személyiség kérdése azonban távolról sincs megoldva, mindig lesznek olyan kutatók, akik kétségbe vonják mások eredményeit. Viszont a születési sorrend elméletben az élet minden területén kifejtheti a hatását, így olyan jellemzőket is megváltoztathat, amelyeket sokkal egyszerűbb mérni a személyiségnél. Például az iskolázottságot, a jövedelmet vagy akár az antitestek számát az immunrendszerben.
1,4 millió norvég gyerek iskolai eredményei azt mutatják – derül ki Sandra Black, a Texasi Egyetem kutatójának vizsgálataiból –, hogy a három- vagy többgyerekes családokban a legkisebb gyerek átlagosan fél évvel kevesebbet jár iskolába, és három százalékkal kevesebbet keres élete során, mint idősebb testvérei. Nem tudni, ennek mi az oka. Talán az elsőszülöttekre való nagyobb odafigyelés, de ez alig több spekulációnál.
Ugyanakkor vannak olyan biológiai jellegzetességek is, amelyekről mára többé-kevésbé eldöntött tény, hogy az idősebb testvérek hatással vannak rájuk. Ilyen a férfiak homoszexualitása. Minél több bátyja van valakinek, annál nagyobb az esély arra, hogy meleg legyen. A kilencvenes évek elején felbukkant elmélet központi figurája Ray Blanchard a Torontói Egyetemről, és szerinte mára ez az összefüggés minden kétséget kizáróan bebizonyosodott:
Mára számtalan bizonyíték támasztja alá ezt az összefüggést, ezért úgy gondolom, hogy az eredményünk ma már kétséget kizáróan megállja a helyét
– nyilatkozta Blanchard a New Scientistnek.
Ma már azt is sejtik, hogy mi lehet a hatás hátterében álló mechanizmus. Az anyák immunrendszere a magzat sejtjei ellen is termel antitesteket (mintha azok külső betolakodók lennének a szervezetében). Találtak egy olyan antitestet az anyákban, amely a magzat agysejtjeinek felszínén lévő egyik fehérjéhez kapcsolódik. Azokban az anyákban volt a legmagasabb ennek az antitestnek a száma, akiknek volt meleg fiuk, és nála idősebb fiaik is voltak. Náluk alacsonyabb volt az antitestszám azokban, akiknek meleg fiuk volt, de idősebb fiú gyermekük nem volt, míg legalacsonyabb a kizárólag heteroszexuális fiúkkal rendelkező anyákban volt az érték.
A kutatók feltevése szerint elképzelhető, hogy az antitestek feldúsulnak az anya szervezetében, ahogy egyre több fiút szülnek, és az immunrendszer ily módon hat a fiú magzatok agyfejlődésére és esetleg szexuális orientációjukra is. Blanchard szerint ha a teória igaz, akkor
a meleg férfiak 15-29 százaléka vezetheti vissza nemi irányultságát az idősebb fiú testvérei miatt kialakult immunológiai közegre.
De az egészségi állapot sem független a testvérektől. Az első gyerekek születésekor a köldökzsinórban magasabb az ösztrogén nevű női nemi hormon koncentrációja. Ez lehet az oka, hogy egyes daganatos megbetegedések az elsőszülöttek körében gyakoribbak. De a legkisebb gyerekek sem járnak feltétlenül jól. Náluk a szkizofrénia gyakoribb, mivel a betegség összefüggésbe hozható a magzati kori vírusfertőzésekkel. Ezeket a kórokat a családban nevelkedő idősebb gyerekek hozzák haza az óvodából, majd megfertőzik vele a fiatalabb testvérükkel várandós anyjukat.
A legmeghökkentőbb hatás mégis az, hogy a szervezetünkbe idősebb testvéreink sejtjei is bekerülnek. Vagyis szervezetünk egy – elhanyagolhatóan kicsi, de mégis létező – része valójában bátyánké és nővérünké. Hogyan lehetséges ez? Nos, a magzat sejtjei időnként átjutnak az anya és a növekvő gyermek szervezetét összekötő és elválasztó méhlepényen, és bejutnak az anya vérkeringésébe (ahogy ez fordítva is megtörténik).
A gyerekek sejtjei születésük után még évtizedekig élhetnek az anya szervezetében őssejtként működve megtelepedhetnek akármilyen szövetben, majd ott osztódhatnak is. Minthogy a folyamat fordított irányban is lejátszódhat, előfordul, hogy a később születő testvérek szervezetébe az anya vérkeringéséből éppen a korábbi terhességek alkalmával az idősebb testvérektől érkező sejtek jutnak vissza. Sőt az idegen sejtek forrásai akár távolabbi családtagok (nagybácsik, nagynénik, nagyszülők) is lehetnek, ugyanezen mechanizmus révén. Ebből következően tulajdonképpen
Mind kimérák vagyunk.
Sőt, e jelenség következményei mélyrehatóbbak lehetnek a kissé zavarba ejtő elcsodálkozásnál. A Harvard Egyetem kutatója, David Haig szerint az anya szervezetébe jutó magzati sejtek elodázhatják az újbóli teherbe esést, ezzel csökkenthetik a testvérek közötti versengést az anya erőforrásaiért. Erre utal az, hogy a méhfalban és az emlőszövetekben vannak jelen kifejezetten magas számban.
Néha életmentő lehet, hogy fiatalabb testvéreink immunrendszere már találkozott a mi sejtjeinkkel a saját szervezetében. Bizonyos vérképzőszervi rákok esetén nagyobb a túlélés esélye, ha az idősebb testvér fiatalabb testvérétől kap vérképző őssejteket. Minthogy a fiatal testvér immunrendszere már találkozott a beteg sejtjeivel, fel van rájuk készülve, így a sejtjei jobban működnek a recipiens szervezetében. Olyan ez, mintha azért juttatnánk sejtjeinket a testvéreinkbe, hogy ott tőlünk független, mégis hasonló immunrendszert építsenek ki, későbbi használatra.
(Borítókép: NurPhoto / Getty Images Hungary)