Ez a cikk a Covering Climate Now nemzetközi médiaegyüttműködés részeként készült. Az együttműködés keretében az egész világon több mint 250 újság, köztük az Index is kiemelten foglalkozik a klímaváltozás témájával. Az eredeti cikk a The Conversation-ön jelent meg, szerzője Mark Maslin, a University College London földtudományi professzora.
A klímaváltozással kapcsolatos kutatások már több mint 150 évre visszavezethetőek, mostanra ez lett a legkutatottabb modern tudományág. Az elmúlt harminc évben viszont energiaipari és politikai lobbisták sora igyekezett kétségbe vonni a tudomány állításait: a legutóbbi becslések szerint évente 200 millió dollárt (átszámítva kb. 60 milliárd forintot) költött a világ öt legnagyobb állami tulajdonú gáz- és olajvállalata, hogy kontrollálják, késleltessék vagy akár blokkolják a kötelező érvényű klímavédelmi irányelveket.
Ma éghajlati veszélyhelyzettel állunk szemben amiatt, hogy egyre lassabb az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkenése.
Ebben pedig közrejátszott a klímaváltozással kapcsolatos tudományos állítások szervezett és rendszeres tagadása.
Ezek a mítoszok jobb esetben hírhamisításokon, rosszabb esetben kész hazugságokon alapulnak, egy átlagos ember viszont könnyen bedőlhet nekik. Cikkünkben összeszedtük az öt leggyakoribb tévhitet – és tudományosan cáfoljuk is őket.
A Föld éghajlata ugyan mindig is változott, de a földtörténeti korok éghajlati viszonyait kutató paleoklimatológiai vizsgálatok szerint az ipari forradalom óta eltelt 150 év változásai nem természetszerűek. Sőt, különböző éghajlati modellek arra jutottak, hogy a jövőben példátlan, ötmillió éve nem látott felmelegedés jöhet.
A „természetes változás” tévhite szerint viszont a Föld éghajlata éppen most nyeri vissza a középkori (900 és 1300 közötti) melegebb formáját az 1300 és 1850 közötti kis jégkorszakhoz képest. A probléma ezzel a tézissel az, hogy sem a középkori melegebb periódus, sem a kis jégkorszak nem terjedt ki az egész világra, mindössze Északnyugat-Európát, az amerikai kontinens keleti felét, Grönlandot és Izlandot érintette.
Az elmúlt kétezer évben mindössze egyszer fordult elő, hogy világszerte egy időben és egy irányba változzon meg a Föld éghajlata – ez az elmúlt másfél évszázad, amikor a bolygó felszínének 98%-a melegebb lett, mint azelőtt volt.
A napfoltok olyan viharok a Nap felszínén, amelyek intenzív mágneses tevékenységet idéznek elő. Ezeknek a napfoltoknak elvileg volna elég erejük ahhoz, hogy megváltoztassák a Föld éghajlatát. A tudósok viszont 1978 óta műholdas szenzorokkal vizsgálják a Nap energiájának Földre gyakorolt hatását, és az adatok szerint nem nő a napsugárzás tendenciája, így ez nem idézhette elő az elmúlt évtizedek éghajlatváltozását.
A galaktikus kozmikus sugárzás a Naprendszeren kívülről, akár távoli galaxisokból érkező, nagy energiájú sugárzás. Egyesek szerint ezek a sugarak hatással lehetnek a felhőképződésre – eszerint ha kevesebb kozmikus sugárzás éri a Földet, akkor kevesebb lesz a felhő is. Ha pedig kevesebb napsugarat vernek vissza a felhők, akkor emiatt a Föld is melegebb lesz.
Két buktatója van a gondolatmenetnek: egyrészt tudományos bizonyíték van arra, hogy nem játszanak szerepet a felhőképződésben ezek a bizonyos sugárzások. Másrészt az elmúlt ötven évben (különösen a közelmúltban) épp hogy növekedett a kozmikus sugárzás mennyisége. Ha igaz lenne a felvetés, akkor a trendeket megcáfolva pont, hogy hűlnie kéne a bolygónknak.
Vagyis gondolkodhatnánk a józan paraszti eszünkkel is – teljesen tévesen. 1856-ban egy amerikai tudós, Eunice Newton Foote kísérleteket végzett egy légszivattyúval, két üveghengerrel és négy hőmérővel. A kísérlet szerint a napfényre kitett, szén-dioxiddal feltöltött henger több hőt vett fel, mint a levegővel feltöltött másik henger. Később több kutató is rámutatott a laboratóriumban és a légkörben is megismételt kísérleteivel a szén-dioxid üvegházhatására.
A „józan paraszti ész” szerint viszont egy ilyen kis rész nem lehet nagy hatással a dolog egészére –pedig ha belegondolunk, 0,1 grammnyi cianiddal megölhetünk akár egy embert is, pedig a mennyiség mindössze 0,0001 százaléka egy átlagos felnőtt testtömegének. Ehhez képest a szén-dioxid (ami erősen üvegházhatású gáz) a légkör 0,04 százalékát teszi ki. A legnagyobb részét, 78 százalékát kitevő nitrogén pedig egyáltalán nem reaktív.
A klímakutatók hitelességét támadó állítás egyszerűen hamis: egy ekkora összeesküvéshez több ezer tudósra lenne szükség száznál is több országból. Természetesen a kutatók mindig ellenőrzik és adott esetben javítják is az adataikat: például helyesbíteni kell a hőmérsékleti rekordokat is a mérési módszerek változása miatt.
Ha ezek az adatokat nem korrigálták volna, akkor az utóbbi 150 év felmelegedése jóval magasabb értéket mutatna a valójában mért 1 Celsius-foknál.
Például 1856 és 1941 között a legtöbbször úgy mérték a tengerek hőmérsékletét, hogy kimertek egy vödör vizet a fedélzetről. Ez a módszer egyáltalán nem volt következetes: a favödröket idővel vászonvödrökkel váltották fel, a vitorláshajókat pedig gőzhajókkal. Utóbbiak fedélzete magasabb is volt elődeinél, hosszabb ideig tartott felhúzni a vödröt a fedélzetre, emiatt megnőtt a párolgás okozta hőveszteség is. 1941 óta viszont legtöbbször a hajók motorjánál mérik meg a bejövő víz hőmérsékletét, így nem is hűl le a víz a párolgás miatt.
Emellett figyelembe kell venni a városok terjeszkedését is: vidéki területek sora urbanizálódott, a városokban pedig az őket körülvevő vidékekhez képest jóval magasabb a hőmérséklet.
Nemcsak félreérti a modellek működését, de alábecsüli a klímaváltozás komolyságát az, aki bedől ennek a tévhitnek. Mára ugyanis egy sor éghajlati modell képes előrejelezni a Föld klímáját – a felhőképződés különleges folyamatától kezdve a légköri áramlások egészéig.
A világ legnagyobb tudású szakemberei több mint húsz nemzetközi központban építik fel és futtatják le a kódsorok millióiból álló éghajlati modelleket, amik a legújabb ismereteket mutatják meg a világról. Ezeket a modelleket összevetik a történeti és paleoklimatológiai adatokkal, és a vulkánkitörésekhez hasonló egyedi esetekkel is – ezek a modellek pedig rendkívül hitelesen rekonstruálják az éghajlati változásokat.
Természetesen egyetlen modell nem tudná tökéletesen bemutatni a komplex globális éghajlati rendszert. De az egymástól függetlenül megalkotott és kalibrált modellek ugyanazokra a következtetésekre jutnak: ha végigmegyünk a modelleken azzal a feltevéssel, hogy a jövőben megduplázódik a szén-dioxid-kibocsátás, mindegyik 2 és 4,5 fok közötti melegedéssel számol.
vagyis Minden modell jelentős felmelegedést jósol, ha nő a szén-dioxid mennyisége a légkörben.
Összességében kimondhatjuk tehát tudományos ismereteink alapján, hogy az elmúlt 150 év felmelegedésének okozója 100 százalékban az emberi tevékenység. A klímaváltozás tagadása mögött nincsen tudományos háttér. Az ENSZ által létrehozott Éghajlat-változási Kormányközi Testület hat egyértelmű bizonyítékot mutat az éghajlatváltozásra – de ahogyan egyre gyakoribbak a szélsőséges időjárási jelenségek, úgy egyre több embernek már nem is kell tudományos magyarázat az éghajlatváltozásra.
A saját életükben, a saját szemükkel kapják meg erről az élő bizonyítékot.
(Borítókép: A II. Globális klímasztrájkhoz kapcsolódó budapesti demonstráció résztvevői az Erzsébet térnél 2019. május 24-én. Fotó: Mohai Balázs / MTI)