Mit kapsz, ha keresztezel egy Wessit és egy Ossit? Egy arrogáns munkanélkülit – szólt a rendszerváltás körüli nem píszí vicc a nyugat- és keletnémetekről. Azóta eltelt harminc év, egyre több a vasfüggöny kategóriáiba már besorolhatatlan, vegyes származású „Wossi”. A szociológusok szerint azonban a keletnémet identitás újra erősödik, még az 1990 után született, poszt-NDK-s nemzedékben is.
Pedig távlatosan nézve a trend jó irányba megy. A keletnémetek életminősége saját bevallásuk szerint is sokat emelkedett harminc év alatt, és ebből a szubjektív szempontból közel kerültek a nyugatiakhoz. A Pew Research Center felmérésében a vonatkozó kérdésre nyugaton 64, keleten 59 százalék mondta, hogy összességében elégedett az életével (ők adtak legalább hetest erre egy tízes skálán). 1991-ben a keletieknek még csak a 15 százaléka látta ilyen rózsásan a helyzetét.
Az egyesülés eufóriája nagyon gyorsan váltott át csalódásba és nem ritkán kétségbeesésbe. Egy nem sokkal 1990 után készült felmérés szerint minden harmadik volt keletnémet úgy érezte, „nincs már rá szüksége a társadalomnak”. Az általános depresszió mögött személyes tragédiák sorozata állt: a keletiek 80 százaléka tapasztalta meg hosszabb-rövidebb időre a munkanélküliséget.
Az újraegyesülés óta Kelet-Németország egykori lakosságának közel negyede (3,6 millió ember) elköltözött, bár nyugatról is mentek 2,4 millióan a volt NDK tartományaiba. (Nem olyan kalandos úton persze, mint páran korábban, a szokásossal fordított irányba szökve át a falon.). Az 1989-90-es egyesülés utáni nagy hullám után az ezredforduló táján ismét megélénkült a keletről nyugatra irányuló migráció, a magasabban képzettebbek különösen nagy arányban vándoroltak ki a fejlettebb nyugati részekre. Hamburg, ahová különösen sokan mentek át, önmagában 190 ezer egykori NDK-snak lett az otthona. 2017 volt az első év, amikor a korábbi trend megállt, és az egykori Kelet-Németország már nem volt nettó kibocsátó a belföldi migráció tekintetében.
A bizonytalanság a születésszám alakulásában is megmutatkozott. A német egyesülés utáni négy évben a felére esett vissza keleten a gyerekvállalási kedv, és bár az elhalasztott születések egy részét később pótolták, a lyukat azóta sem sikerült betömni. Az erről látványos vizualizációkat is közlő die Zeit egy különösen sok embert vesztő türingiai kisváros példájával szemlélteti a demográfiai sokkot. Az NDK-s időkben Suhlban gyártották a Simsont (meg jó párat a keletnémet rendőrségnél rendszeresített fegyverek közül). A rendszerváltás után az ipar válságba jutott, az egykori jármű- és fegyvergyár 2003-ban teljesen lehúzta a rolót, a helyi népesség harmadával csökkent, és elöregedett. Helyükre később részben külföldiek érkeztek, a városban 2014-ben menekültközpont létesült. Ugyanitt különösen népszerű a szélsőjobb.
Miközben a nyugati tartományokban sokkal nagyobb a nem német eredetű népesség aránya, mint (a multikulturális Berlin kivételével) a keletiekben, a bevándorló- és menekültellenesség az utóbbiakban sokkal erősebb. A nagy európai értékvizsgálat adatai szerint Nyugat-Németországban az emberek 48, Kelet-Németországban 28 százaléka gondolja úgy, hogy még több Európán kívüli, szegényebb országokból érkező bevándorlónak kellene engedni a letelepedést Németországban.
Az AfD sokkal népszerűbb Kelet-Németországban, mint nyugaton, amit az elemzők hajlamosak a keleti idegenellenességnek tulajdonítani. De figyelemre méltó, hogy a jobboldali populista párt az 1989-es berlini tüntetések szlogenjével kampányolt: “Wir sind das Volk!” (Mi vagyunk a nép!), és a keletnémet kommunizmus bukására használt Wendére utalva követelnek Wende 2.0-át, egy újabb, rendszerkritikus fordulatot. Az AfD most októberben a türingiai tartományi választáson 22 százalékkal másodikként végezve előzte meg a CDU-t és az SDP-t. A győztes a volt NDK-ban szintén kiemelkedően népszerű Die Linke lett, az országosan egy számjegyű párt 30 százalékkal védte meg elsőségét. Az ő tartományi miniszterelnökük néhány hónappal korábban az NSZK-tól megörökölt német himnusz lecserélésével kampányolt, amivel sokan ma is nehezen azonosulnak Kelet-Németországban.
A Hamburgban született, de keleten felnőtt Angela Merkel révén 14 éve a volt NDK adja Németország kancellárját és sokak szerint idáig Európa tényleges vezetőjét, de kérdés, hogy ez szemlélteti-e jobban a keleti tartományok súlyát az egységes Németországban, vagy inkább a foci. A Bundesliga 1-ben a keleti részt csak a 2009-ben alapított, NDK-snak nem igazán nevezhető Lipcse és a tavaly feljutott Union Berlin képviseli a 16 nyugati csapattal szemben (a közelmúltban a Rostock, a Cottbus és a Drezda játszott még az első ligában), a Nationalelfben pedig Toni Kroos az egy szem keleti. Kroos két hónappal a fal leomlása után született egy keletnémet sportházasságból, neki már az NDK a nyilatkozatai szerint semmit nem jelent – a keleten élőknek valószínűleg annál inkább, hogy a német válogatottban több török származású játszik, mint hozzájuk kötődő. Az alábbi videón például a Dynamo Dresden kemény magja Kelet-Németországot élteti a lelátón:
Egy 2019-es felmérés szerint Kelet-Németországban az emberek 42 százaléka tartja a legjobb kormányzati formának a demokráciát. A vonatkozó szám a volt NSZK-ban 77 százalék, a különbség tehát nagyon jelentős. Könnyű lenne e mögé Honecker mindenható szellemét képzelni (és akár a korábbi, porosz politikai kultúrával is keresni a folytonosságot), de a távolabbi történelmi meghatározottságok mellett biztosan alapvető hatása van az újraegyesülés utáni csalódásoknak is. A nyugati jólét volkswagenes várakozásaival nyugatra költöző ex-NDK-sok sok lenézéssel találkoztak, a képzettségük alatti munkáért albán gastarbeiterekkel kellett küzdeniük, otthon pedig a vezető állásokat gyakran nyugatiak kapták, az egykori keletnémet állami alkalmazottak úgy érezhették, másodrangú polgárok lettek a saját hazájukban.
Bár a helyzet sokat változott, az érzés megmaradt. A német kormány utolsó éves újraegyesítési jelentése szerint Kelet-Németországban az emberek 57 százaléka ma is másodrendűnek érzi magát, az egyesülést pedig csak 38 százalék gondolja sikernek harminc év után. A 40 év alattiak között még rosszabb, 20 százalékos az arány. Az illetékes kormánymegbízott szerint azonban a keleti tartományok valós helyzete sokkal jobb, az egyesülés sikertörténet, inkább csak a reputációval és a túl nagy várakozásokkal volt baj.
A helyzet elpszichologizálása és a csatlakozó keletnémetek burkolt felelőssé tétele eltakarja azt, amit sokan joggal érezhettek úgy, hogy valódi egyesülés helyett a nyugati rész inkább magához csatolta a keletet. Mint a kelet-közép-európai régióban általában, Kelet-Németországban is általános társadalmi tapasztalat volt, hogy a demokrácia, Európa és a szabadságjogok jelszavai mögött a Nyugat szoft gyarmatosítást hajtott végre, elitcserével, agyelszívással, helytartókkal, a helyi identitás és emlékezet elhallgattatásával, és az általános privatizációval, aminek az lett az eredménye, hogy a német nagyvállalatok között harminc év után is alig van valóban keleti gyökerű. A DAX-30-on, a legfontosabb német tőzsdeindexen egyetlen keletnémet vállalat sem szerepel ma sem.
A keletnémet termelékenység a mérőszámok szerint ma is csak a nyugati 75 százaléka, máskülönben azonban kétségtelen a gazdasági felzárkózás. A volt NDK-ban a háztartások bevétele átlagosan az ötödével marad el 2019-ben a volt NSZK-ban lévőkétől (durván havi 2000 euró a 2500-szal szemben). Ez érdemi különbség, de a rendszerváltás idején jóval nagyobb volt (a keleti német bérek, bár a szocialista országok között magasnak számítottak, a nyugatiak felét sem tették ki), és a kelet-nyugati bérolló itt nagyon is szűkült, szemben például az osztrák-magyar viszonylattal. A munkanélküliség a kétezres évtized közepéig elég magas maradt keleten, azóta ebben a tekintetben is csökkent a különbség: ma két százalékpontos (6,8 és 4,8 százalék).
A további kiegyenlítődés azonban itt sem garantált. A volt NSZK most ismét gyorsabban (2018-ban 2,4 százalékkal) fejlődik, mint az NDK (1,4 százalékos éves növekedés). Az előrejelzések szerint a különbség tartós lesz (kérdés persze, hogy a várható recesszió ezt hogyan befolyásolja), amit a kutatók részben demográfiai okokkal magyaráznak: Kelet-Németország elöregedettebb, és ezt az ide irányuló kisebb bevándorlás sem kompenzálja.
Míg Helmut Kohl idején az volt a várakozás, hogy Kelet és Nyugat gazdaságilag, kulturálisan és társadalmilag fokozatosan kiegyenlítődik, most már inkább a volt NDK „mezzogiornozálódásról” beszélnek, arról, hogy az olasz Észak és Dél viszonyához hasonló tartós különbségekre kell felkészülni.
(Borítókép: A berlini fal néhány darabja New Yorkban 2014-ben. Fotó: Stan Honda / AFP)