Beszélhetünk az autók károsanyag-kibocsátásáról, vagy arról, hogy mindent ellep a mikroműanyag, és környezetszennyezőek a gyárak, de a helyzet az, hogy a divatipar a második legpiszkosabb iparág a Földön. Rendben, ön környezettudatos, komposztál otthon, kulacsból iszik és kerüli a műanyag csomagolást – de vajon mikor varrta meg utoljára a zokniját, mikor vitte el suszterhez a cipőjét vagy öltözött fel turkálóból?
A Budapest Central European Fashion Week kiemelt programjaként idén egy teljesen napot kapott a Fashion&Tech témakör. Pedig, ahogyan ezt az egyik előadó is elmondta, húsz évvel ezelőtt a divat és a technológia szereplői gyakorlatilag még szóba sem álltak egymással. Mára viszont egymásra vannak szorulva, illetve leginkább a divatipar szereplői ismerték fel, hogy sem a világnak, sem az iparágnak nem tesz jót, ha nem újulnak meg gyökeresen.
Muchaneta Kapfunde, a Fashion Nerd főszerkesztője szerint 2015-ben vált ketté a “fashion tech”, vagyis az a technológia, amit a ruha előállításához használnak, illetve a “retail tech”, ami pedig az eladást ösztönzi, és nagyjából ekkor kezdte haldoklását az a nézet, hogy ciki kétszer felvenni ugyanazt a ruhát.
Szerinte a divatipar most már elért arra a szintre, hogy nem nehéz belátni: az új hívószavak a fenntarthatóság és az átláthatóság, ehhez pedig a technológia nyújthatja a legnagyobb segítséget. Csak kissé lemaradtak ezzel a felismeréssel.
Nincs 100 százalékig fenntartható anyag, csak olyan, ami kevésbé árt a környezetnek, ezért fontos a szemléletváltás, az, hogy hogyan állnak az emberek a ruháikhoz.
Pedig ahogyan azt Ista Boszhard, az amszterdami Textil Lab alapítója is elmondta, a divatvilág egovezérelt, egyébként is egy függőség, ami eleve nem fenntartható, és az alapjaitól kell megkérdőjelezni az egészet. Például lehet az ember pólója szuperbiopamut, de ha a színezése extrém módon szennyezi a környezetet, vagy több ezer kilométert utazik, amíg a boltba ér, akkor semmit sem ér az egész.
Az újrahasznosítás sokáig elképzelhetetlen volt a divatiparban. Én például emlékszem, hogy gyerekként mindig félve mondtam meg, hogy turkált ruhákban járok, miközben azért elképesztően menőnek éreztem, hogy egyik barátomon sem jönnek szembe a ruháim, és egészen biztos lehettem benne, hogy a városban sem látok senkin ugyanilyet. Mindenesetre azóta a divatipar tudatos vásárlói is felfedezték maguknak a használt ruhák világát, és a fenntarthatóság egyik fő eszméje lett, hogy ami valakinek szemét, az másnak még lehet kincs.
Például az Elvis&Kresse, akik kidobásra szánt tűzoltótömlőkből készítenek kiegészítőket, és ehhez nem féltek előhúzni azt a fajta szenzációhajhász, de mégis működő emocionális marketingfogást sem, miszerint azok a tömlők igazából hősök, és életek menekültek meg miattuk, hát hogyan hagyhatnák, hogy a szemétdombra kerüljenek, inkább vegyenek meg 80 fontért (31 ezer forintért) egy laptoptartót. Mondjuk ebben az árban benne van az is, hogy amennyiben leszakad a táska füle, vagy valami baja lesz, akkor bármikor megjavítják.
Ha valami, akkor a blokklánc egy tipikus techtalálmány, amit Kapfunde szerint boldogan kellene átvennie a divatiparnak is. Ugyanis ha egy felső vagy egy pulóver történetét vissza lehetne követni manipulációbiztos nyilvántartásként működő blokkláncon, az valószínűleg az eldobható divat végét is jelentené, vagy legalábbis nehezebben válnának meg a daraboktól az emberek, ha ismernék a történetét.
Martine Jarlgaard az a tervező, akinek fontos a fenntarthatóság, és ezzel együtt a technológiát is imádja. A Provenance pedig az a márka, ami az ő segítségével mutatta meg, mit is jelent a blokklánc a divatiparban. Hogy milyen az, amikor a pulóvert egészen a gyapjút adó bárányig vissza lehet követni, és meg lehet azt is nézni, honnan jöttek a gombok, és ki volt az a varrónő, aki összevarrta a ruhát.
És miért ne működhetne idővel az is, hogy a megfelelő adatvédelmi törvények betartásával az ember minimális infóhoz jusson a turkálóban vásárolt pulóver előző tulajáról, sőt tulajairól. Mennyire más lenne vajon az emberek hozzáállása egy pólóhoz, ha tudnák, hogy az az előző tulaja szerencsepólója volt, vagy abban ismerte meg a férjét.
Boszhard arról is mesélt, hogy a textillaboratóriumukban azt tanulták meg, hogy kollaborációk nélkül nem fog működni a divat. Ez alatt nem azt kell náluk érteni, hogy két tervező közösen kitalálja, hogy idén divat lesz-e a rózsaszín terepmintás miniszoknya, hanem hogy dizájnerek és biológusok, kémikusok vagy programozók tudjanak együtt dolgozni.
Ehhez első körben az kellene, hogy egyáltalán találjanak valami közös nyelvet, ami az esetek többségében nem a legegyszerűbb feladat, hiszen a biológus nem érti, miért baj, ha kicsit más lesz a színárnyalat, a tervező pedig egyáltalán nem érti, miről beszél neki egy kémikus.
De ha megvan a közös nyelv, akkor elkezdhetnek dolgozni teljesen új és fenntartható projekteken. Mint az az anyag, amit környezetkímélő módon baktériumokkal színeztek, vagy a műanyagra hajazó, de lebomló anyagok, az olyan újrahasznosítási projektekről nem is beszélve, mint a narancshéjból vagy romlott tejből készült anyagok, merthogy már ezek is létező koncepciók.
Az adat alapvetően nem más, mint egy rakás szám – kezdte az előadását Margaret L. Bishop egyetemi professzor, aki szerint ennek ellenére nemhogy belefér, de muszáj, hogy jelen legyen a divatcégek mindennapjaiban. Bár a legtöbb dizájner irtózik a számoktól, csak ezzel lesz fenntartható az iparág, hiszen csak így lehet megelőzni a felesleges gyártást, illetve csökkenteni az arra fordított időt és a költségeket.
Az adat alapon működő modellekben a tervezés például úgy néz ki, hogy megnézik, mit szerettek a legjobban az előző kollekcióból a vásárlók, és azon alakítanak egy kicsit. Más lesz a hossz, a kivágás, kap egy díszítést itt-ott, és már kész is az új kollekció egyik darabja.
Szintén működik, hogy az adatok segítségével csak rendelésre készítenek ruhát, ebben az esetben kevesebb lesz a szemét, de a költségek is növekedhetnek. Vagy lehet azt is csinálni, mint a Nordstorm vagy a Zara, amik előzetesen megvillantják a kollekciójukat, megnézik, melyik terméket hányan rendelik elő, aztán ennek fényében döntenek arról, hogy mi az, amit egyáltalán legyártanak. És vannak azok a cégek, amiknél a dizájnt is mesterséges intelligencia felügyeli: megtanulja, mi az, ami beválik a célközönségnél, és ennek szellemében áll elő újabb ötletekkel.
Néhol pedig a szeméttelepek és az újrahasznosító üzemek szolgáltatnak adatokat arra vonatkozóan, hogy milyen összetételű anyagokat mennyire tudnak újrahasznosítani, ebből pedig a cégek tudják, milyen anyagokat használjanak, hogy fenntarthatóbb legyen a működésük.
Steve Brown, a Denham beszerzője szintén azzal kezdte a mondanivalóját, hogy 20 évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy adatelemzőkkel fog dolgozni, most meg mindenkinek arról beszél, hogy már így is le van maradva az, aki nem használja ki, hogy a technológiával minden számszerűsíthetővé vált, és még így is csak a keletkező adatok töredékét dolgozzák fel.
A New York-i divathéten a bemutatók után gyakorlatilag egy órával meg tudták mondani, hogy mik a közös pontok a tervezők kollekcióiban, és hol bukkantak fel ezek a motívumok korábban. És sokat segített az adatelemzés azon a meg nevezett divattervezőn is, aki meg volt győződve, hogy az emberek a fekete ruháit imádják, aztán mikor szóltak neki az elemzők, hogy egyébként a pasztell színekre kellene fókuszálnia, megduplázódott a forgalma.
Az okospróbafülkék világa nemcsak a vásárlóknak jó, de maguk a cégek és a tervezők is hihetetlen mennyiségű információhoz és lehetőséghez jutnak, ennek ellenére sok cég még mindig ott tart, hogy inkább azon gondolkozik, milyen mozgólépcsőt kellene telepíteni az üzletbe.
Az RFID csippel megtámogatott címkékről is Brown mesélt. A cégek, amik ezt a technológiát választják, olyan adatokkal gazdagodnak, mint hogy a felpróbált árut végül hányan vették meg. Ha kevesen, akkor az egy visszajelzés a tervezőnek, hogy ez a szabás nem az igazi. Ha a próbafülke után sokan cseréltek kisebb vagy nagyobb méretre, akkor tudják, hogy gond van a méretezéssel. Még azt is figyelik, hogy jellemzően teljes áron vagy leárazáskor vették meg a terméket, ami az árazásról ad visszajelzést. Az okospróbafülke pedig jól érezhetően növeli az eladásokat, mikor elkezd egy próbált pólóhoz nadrágot, szoknyát, táskát, kiegészítőt és cipőt is ajánlani, sőt meg is mutatja, mindez hogyan állna a vásárlón.
Megjelentek az első virtuális ruhadarabok is, hiszen ha valaki csak azért venne egy menő pulóvert, hogy az Instagramon pózoljon vele, sokkal jobb, ha élethű minőségben, jóval olcsóbban megszerezheti magának virtuálisan. A kép is elkészül, a pénz is megmarad, és nem keletkezett szemét a világban. A készítők szerint bármilyen meglepő is ez elsőre, a gamerek körében teljesen bevett gyakorlat, hogy iszonyatos pénzekért öltöztetik a virtuális karakterüket. Miért ne tehetnék ugyanezt saját magukkal? Az eredmény így néz majd ki:
A konferencia egyik legnagyobb húzóneve az a Henry Holland, aki a House of Holland márkát alapította. Első körben poénból, hiszen saját bevallása szerint még ezt a nevet is egy Beyoncé divatmárka (House of Deréon) után adta, az első termékei pedig vicces divatutalásos pólók voltak, amiket az interneten árult, mára azonban az egyik legmenőbb divatház az övé.
Az ő meglátása az volt, hogy a vásárlók is változnak, ma már nem csak az érdekli őket, hogy egy cég mit és hogyan csinál, hanem az is, hogy miért. Ez az átláthatóság az, ami szintén javíthatna a divatipar megítélésén. Illetve a szakemberek szerint is fontos lenne, hogy az emberek értékként tekintsenek a ruháikra, pont úgy, ahogyan a telefonjukra vagy az autójukra. Sokat költenek rá, vigyáznak rá, és ha baja van, nem az az első, hogy kidobják, hanem megpróbálják megjavíttatni vagy maguk megszerelni.
Mindez jól hangzik, csak sajnos a jövő dizájnereinek nem ezt tanítják. Leslie Holden, az Amszterdami Divatintézet posztgraduális képzéseinek vezetője szerint hatalmas probléma, hogy a világ és a képzések nincsenek összhangban. Az a tudás, amit most szereznek meg a leendő divattervezők, néhány év múlva teljesen haszontalan lesz, pontosan amiatt, hogy a mesterséges intelligencia és a technológia egy csomó eddigi problémát megold majd, viszont újakat generál.
A jelenlegi oktatási módszerrel és azzal, hogy a technológia fejlődését teljesen kihagyják, vagy csak azok tanulnak róla, akiket eleve érdekel a dolog, pontosan az a folyamat lassul le, hogy a divatipar, ha nem is teljesen fenntartható, de kevésbé ártalmas legyen. Olyan saját farkába harapó kígyó ez a jelenség, amit szintén nem lehet egyik napról a másikra megoldani. Addig pedig a divat tovább szennyezi a környezetet, a tervezők és a technológiai szakemberek továbbra sem értik egymást, és hiába változik az emberek felfogása, összességében nem fog változni semmi.
(Borítókép: bioshades.bio)