Október elején mutatta be hazánkban is a Nikon a legújabb, Z50 névre hallgató, belépő szintű, tükör nélküli, cserélhető objektíves (MILC) fényképezőgépét, ami a Z sorozat első DX-formátumú (azaz nem full frame-es, hanem cropos érzékelőlapkás, APS-C) tagja. A sorban harmadik Nikon MILC-et nemrég volt lehetőségünk tesztelni, a bő egy hetes időszak alatt többé-kevésbé kiismerni, előnyeit, hibáit számba venni. A kamerához két objektívet kaptunk kipróbálásra: a Nikkor Z DX 16-50mm f/3.5-6.3 VR és a Nikkor Z DX 50-250mm f/4.5-6.3 VR optikák kifejezetten ehhez az új Nikon MILC-hez lettek kifejlesztve és mint az alapzoom és a telezoom szélső rekeszértékeiből látszik, ezek is belépőszintű objektíveknek számítanak a piacon.
A Nikon Z50-et nem titkoltan lelkes amatőröknek, a profi MILC-ek tudására vágyó, de azokat drágaságuk miatt maguknak megengedni nem tudó fotósoknak szánja a japán gyártó. Egy évvel ezelőtt már volt a kezünkben a Z7, a Nikon első, csúcskategóriás, 45,7 megapixeles, full frame-es, tükör nélküli gépe, és meglehetősen kedveltük is profi szintű fényképezőgépet. Az biztosan állítható, hogy
a Z50-et bőven a Z7 alá lőtte be a Nikon, egy kisebb, szerényebb tudású, cserébe jóval olcsóbb, kialakításában, kezelőszerveiben viszont ahhoz sokban hasonlító kamerát alkotva.
Nagyjából másfél hét nyüstölés után talán úgy lehetne összefoglalni a tapasztaltakat, hogy egy könnyen kézreálló, egyszerűen kezelhető, de néhány dologban kompromisszumra kényszerítő eszköz a Z50.
Essünk túl a talán legnagyobb fiaskón, amit a Z50 illetve a Nikon-mérnökök számlájára lehet írni. A kamera kijelzője egy trükkös fémszerkezet segítségével 180 fokban lefelé kihajtható, amit a cég saját bevallása szerint videobloggerek, influenszerek iránymutatása alapján rakott a gépbe. Az már a bemutatón feltűnt, hogy a szelfizésre szánt funkció valószínűleg csak kézben tartott kamerával működhet, állvánnyal, kézi stabilizátorral már kevésbé. És igen: az állványcsavar a megszokott helyen, a gépváz aljának közepén, az optikai tengelyen van, ami az esetek nagy részében kizárja a hátoldali kijelző szelfimódú használatát. Miért is? A gépváz – köszönhetően a tükör nélküli technológiának – jóval vékonyabb, mint a DSLR gépek esetében, ez pedig azzal jár, hogy
az állványtalpak többsége mindkét irányban túllóg a vázon, és ha monopodra vagy tripodra, vagy akár kis kézi állványra tekerjük a vázat, akkor eleve fizikailag képtelenség a kijelzőt teljesen lenyitni.
Feltehetően lehet olyan állványt kapni, amivel ez a méretezési probléma áthidalható, de első körben, miután egyik kezünk ügyében lévő állvánnyal sem lehetett használni a kijelzőt teljesen le- és kifordítva, némi frusztráltsággal folytattuk a kameratesztet:
De tegyük fel, hogy van olyan vékonyfejű állványunk, ami nem akadályozza a kijelző lenyitását, akkor is ott marad a gond, hogy maga az állvány takarja a kijelző negyedét-ötödét. Tényleg nehéz elhinni, hogy ezt valahogy elfogadható kompromisszumnak tartották a Nikon mérnökei, miközben a konkurens cégeknél már évek óta születtek ezt kiküszöbölő megoldások, teljesen oldalra kihajtható, 180 fokban elforgatható, szelfizésre is alkalmas kijelzők beépítésével.
Persze ha lemondunk az állványhasználatról, kézben tartva a gépet, már jól betölti a funkcióját a szelfikijelző, és el kell ismerni, hogy a 3,2 inches, 1040 képpontos LCD képernyő képe amúgy nem hagy kívánnivalót maga után. (Az más kérdés, és erre egy efféle tesztidőszak nem adhat választ, hogy műszakilag hogy bírja majd a gyűrődést a kijelző, ami egy kissé sérülékenynek tűnő szalagkábellel csatlakozik a váz alsó részéhez, mint ahogy a filigrán zsanérokról sem tudtuk megállapítani, milyen élettartamra lehet számítani esetükben.)
Na de hagyjuk ezt az influenszerkedős kekeckedést, lássuk mit tud igazából a Z50! A Nikon azzal kínálja a potenciális vásárlóknak új termékét, hogy a cropos, azaz kisebb méretű, 21 megapixeles DX-formátumú APS-C szenzornak és az akár 51200-as ISO értéknek köszönhetően gyér fényviszonyok mellett is pazar képeket lehet vele készíteni. Nos, köszönhetően az egyre rövidebb nappaloknak, a karácsony közeledtével egyre hosszabb, szabadban töltött estéknek, volt bőven alkalmunk napfénymentes körülmények közt fényképezni. A Z50 kétségtelenül imád az alkonyi, késő esti városi fényekben fürdőzni, lételeme a naplemente utáni kék óra, a neonfények, csillogás.
A képminőség azért nem vetekszik a Z7 által nyújtottakkal, ötszámjegyű ISO értékek mellett már számottevő zajjal kell számolni, és az élességállításba is csúszik olykor pontatlanság, annak ellenére, hogy a hibrid autofókusz, a szenzor csaknem teljes egészét lefedő 209 fókuszpont elvileg teljesen leveszi a terhet a vállunkról. De összességében valóban szép képeket tudtunk készíteni, minden különösebb rákészülés, és praktika nélkül (azaz kézből, állvány nélkül, kissé még le is rekeszelve az objektíveket).
Az utóbbi években már természetesnek számít, hogy a kamerák hátoldali kijelzői érintéssel vezérelhetőek – nincs ez másképp a Z50 esetében sem. A kamera menüje a nikonosok számára a Nikon DSLR-ekből megszokott lehet, le-fel húzkodással, tapintással minden menüpont könnyen elérhető, a testre szabható kezelőszervekkel együtt a kamera vezérlése is jól kézre áll, az élő nézetben érintéssel történő fókuszálás és exponálás magától értetődő és lezser módja a Z50-nel való fényképezésnek. Mivel tükör nélküli gépről van szó, ugyancsak evidens, hogy teljesen hangtalanul lehet vele dolgozni (nincs ugyebár felcsapódó tükör, mint a DSLR gépeknél, nincs ami zajt keltene exponáláskor), ez pedig olyan előny, ami a erősen a MILC-ek malmára hajtja a vizet. Ebben a nagy csendességben viszont a Z50 tud még valamit, amit feltehetően sokan szeretni fognak: nemcsak az állóképek készítése lehet nesztelen, de a gép a videózás közben is hangtalan, az élességállítás nemcsak gyors és pontos, de minden eddig próbált gépnél halkabb, a fókuszváltás egyáltalán nem hallatszik a felvételeken. (Itt érdemes megjegyezni, hogy az előbbiek ellenére a Z50-ben is van redőnyzár, ami a visszaadja a tükrös gépek érzetét, vannak ugyanis, akiknek ez fizikai visszajelzés fontos - bár nekünk tesztelés közben első dolgunk volt a néma üzemmódra átváltani és onnan többé vissza sem térni a csattogós exponálásra.)
Mint már említettük, a váz maga nem túl nagy, fogásérzése közelebb esik a nagyobb kompaktok, bridge-gépek felé, mint a DSLR-ekhez, nyakba vetve könnyed kirándulómasinának bizonyul – még akkor is, ha egy nagyobb teleobjektívet pattintunk rá. Markolata kényelmes, bár nem túl nagy, ezért nagyobb kezű felhasználók számára jól jöhet majd a portrémarkolat, amivel megnövelhető lesz a markolható felület. A kevés kezelőszerv kézre esik, az a pár tárcsa és gomb ami a vázon van könnyen elérhető, fényképezés közben (a beállítások zömét úgyis menüből, az érintőképernyőn lehet változtatni). Mivel a MILC-ek egyik kritikus szeret-nemszeret vízválasztója, érdemes beszélni az elektronikus képkeresőről (EVF) is: mivel a Z50-nek sincs optikai keresője, benne egy 2,3 millió képpontos OLED kijelző dolgozik, némi optikai rásegítéssel. Azt nem lehet állítani, hogy veri az optikai keresőket, de kétségkívül nagyon élethű a képe és nagyban segíti a fotós dolgát azzal, hogy rengeteg fontos információt ki tud jelezni, ha kell, az elkészült fotókat is vissza lehet nézni rajta, és persze az is jól jön, hogy az expozíció helyességét röptében láthatjuk, még az exponálógomb megnyomása előtt. Az viszont, hogy valamilyen elektronikus kijelző folyamatosan dolgozik a gépben, a Nikon kis MILC-ére is érvényes hátulütőt jelent: az akkumulátoridő sokszor kevésnek bizonyul, ha egész napos használattal tervezünk, jobb ha pótakksit is rakunk a fotóstáskába.
A kifejezetten ehhez a vázhoz kifejlesztett két Z bajonettes objektívre nagyon sok dicsérő szót nem lehet pazarolni, két középkategóriás lencséről van szó, amik teszik a dolgukat, de különösebben kiemelkedő képalkotást, gyönyörű rajzolatot, szívdöglesztő bokehet, mesés háttérelmosást ne várjon tőlük senki. Nappal szemben használva válik igazán föltűnővé a lencsék középszerűsége: bizonyos szögekben elég durva becsillanásokkal, lens flare-ekkel kell számolni ellenfényes fényképezés esetén:
Ami mindenképp előnyükre válik, az, hogy kicsik és könnyűek, és ennek ellenére beépített optikai stabilizátorral rendelkeznek, amire szükség is van, lévén a vázba nem került ilyen eszköz. A hosszú évek áldozatos munkájával összegyűjtött objektívpark a legtöbb fotós számára létkérdés, ezt a Nikon nagyon jól tudja is, ezért javasolja a vázhoz külön megvásárolható FTZ adaptert, ami nélkülözhetetlen, ha a leendő vásárló szeretné régóta dédelgetett nagy fényerejű, szép rajzolatú objektívjeit az új kamerán is használni.
A Z50 november óta megtalálható a boltokban, csak a váz 300 000 Ft körül kapható, de többféle kitben is árulják, a 16-50mm és 50-250mm objektívekkel 340 000 Ft körüli összegért lehet a karácsonyfa alá tenni, ami alapvetően nem túl nagy érvágás, ha valaki szeretne a MILC-ek világába a Nikon oldaláról belépni.
A Nikon Z 50 főbb műszaki adatai: