Sok ezer hóágyú sem fogja megmenteni a sízést a lassú kínhaláltól. Viszont addig még rengeteg vizet és energiát használnak el, ami még akkor is éreztetni fogja káros hatását, amikor már hírből sem emlékszik senki a havas lejtőkre.
Néhány hónapja, az idei síszezon előtt írtuk, hogy a tavalyi tél meglepően havasra sikeredett, ennek ellenére a hosszú távú folyamatok elég rosszul néznek ki az európai síszektor számára. Sokkal kevesebb hó, sokkal rövidebb szezon és a ritka, kivételes évektől eltekintve egyre kevesebb turista. A síterepek hóágyúzással, műhókészítési innovációkkal és a nyári turizmus felpörgetésével próbálnak túlélni.
Csakhogy semmi sincs ingyen. Amikor vízből akarunk puha, vattaszerű jégkristályokat gyártani, az drasztikus környezetterheléssel jár, részben a víz-, részben az energiaigény miatt. Mindez pedig csak egyre romlani fog, ahogy melegedik az idő, és – az európai síterepek nagy részén – fogy a természetes csapadék. A hóágyú tipikus példája az először jó ötletnek tűnő innovációknak.
De a síközpontok nem tudnak mit tenni: vagy maguk állítják elő a havat, vagy lehúzhatják a rolót. Kutatások sora bizonyítja, hogy a síközpontok hóborítottsága (néhány extrém kivételtől eltekintve) drasztikusan csökkent az elmúlt három évtizedben. Hiába igyekeznek a síturizmusból élő vállalkozók a saját jól felfogott érdekükből kifolyólag bagatellizálni a klímaváltozás hatásait, van olyan svájci síterep, ahol mostanában 40 százalékkal kisebb az átlagos hóvastagság, mint a 20. század első kilencven évében volt. Ugyanez igaz a (természetesen) havas napok átlagos számára is.
Ma már a korábban teljesen hóbiztosnak hitt síközpontokban is esetleges, hogy mikor jön meg a hó, és lesz-e elegendően hideg ahhoz, hogy megmaradjon. Mindez pedig magával hozta a hóágyúktól való végletes függést. A világ sípályáinak 60 százalékát ma már ágyúzzák (és a fennmaradók jó részén is szükség lenne rá, csak nincs rá pénzük a fenntartóknak). A hóágyúzás rettentően sok pénzt visz el. A svájci Zermatt síközpont 2002 óta több mint 130 millió svájci frankot (39 milliárd forint) fektetett új hógyártó gépek beszerzésébe, és ebben a működtetésük költségei még nincsenek is benne. Ez az összes költségük negyede.
A berendezések között van 1200 darab hóágyú és egy böhöm nagy, hógyárnak is beillő gép, a Snowmaker. A gépet 11 éve állították munkába, a technológia az izraeli tengersótalanító tapasztalatokat hasznosítja. Az eljárás lényege, hogy vákuum hatására a víz alacsony hőfokon is elpárolog. A párolgás endoterm folyamat, vagyis a víz belső energiája csökken (hűl), így jégkristályok keletkeznek benne – vagyis hóvá alakul. Az elkészített havat felvonóval szállítják a csúcsok közelében fekvő gleccserekre (már ami megmaradt belőlük), hogy ott hosszú ideig tárolják. A gépet kora ősszel kezdik használni, aztán a szezon végéig folyamatosan üzemel, ha a hóhelyzet így kívánja. Napi 1900 tonna havat képes előállítani. Egy köbméter hó 5-600 kilót nyom, és száz kiló hó előállításához 1 kilowattóra energiát fogyaszt. Nem csoda, hogy
AZ amerikai SÍKÖZPONTOK ENERGIAFELHASZNÁLÁSÁNAK FELE A HÓKÉSZÍTÉSRE MEGY EL.
De még az efféle hóelőállító üzemek sem tudják sokáig kompenzálni a melegedő klíma tüzelte hóhiányt. Bár a Snowmaker viszonylag melegben is hatékonyan képes működni, a hagyományos hóágyúknak hideg kell. A legtöbb síközpontban nem is azért üzemelik be tömegével őket, mert mindre szükség van ahhoz, hogy hóval tudják beborítani a sípályákat. A nagy kapacitásra ahhoz van szükség, hogy abban az egyre szűkülő időablakban, amikor mínuszok vannak, elegendő havat tudjanak készíteni, hogy az kitartson a következő hógyártásra alkalmas időpontig. Vagyis a hóágyúzók versenyt futnak az idővel – és veszteni fognak.
És ott van még a vízigény is. Egy hektárnyi terület sízésre alkalmas vastagságú hóval való beterítéséhez kb. 2200 (más becslések szerint inkább 3-4000) köbméter vízre van szükség. De a gépek nem ennyit használnak el, hanem sokkal többet. A kutatások szerint a felhasznált víz 15-40 százaléka elveszik (leginkább elpárolog), mielőtt még hóvá alakulhatna. Az elpárolgó víz a szűkebb régió számára szó szerint elveszik, hiszen nem kerül vissza a vízkörforgásba. Vagyis vízhiányt okoz.
A magashegységi síközpontok ezért manapság a magasan fekvő tavakból, víztározókból szivattyúzzák ki vizet, amit csővezetékeken szállítanak el a hóágyúkig. Sőt, egyes víztározókat kifejezetten a hócsinálás igényeit kielégítendő építettek. Csakhogy a kutatások szerint ezeknek a víztározóknak legalább a fele nagyon lavinaveszélyes területekre épült. Azt elképzelni sem kellemes, hogy mi történne egy magasban lévő víztározóval (illetve alatta, a völgyben épült településsel), ha rázúdulna a lavina.
De az üzemszerű működés hatásai sem túl fényesek. A műhó előállítása a legtöbb kritikus szerint nem jelent valós megoldást a megváltozott körülményekre. Olyan technológiákat használ, amelyek erősítik azokat a folyamatokat, amelyek szükségessé tették a létezését. Persze próbálkozások azért vannak a hógyártás környezeti terhelésének mérséklésére. Több helyen megújuló forrásokból (főként napenergia segítségével) fedezik a műhó előállításának energiaigényét, máshol újraerdősítik a végleg elhagyott pályákat. Ezeket általában azért hagyták el, mert túl alacsonyan fekszenek, így esélytelen, hogy észszerű feltételek mellett hóval tudják ellátni őket. Máshol a vízhasználat átalakulása miatt felgyorsuló erózió tette őket alkalmatlanná a használatra (bár itt erdő sem fog nőni a belátható jövőben).
Mások arra hívják fel a figyelmet, hogy a hócsinálás csak néhány százalékát adja a síturizmus teljes környezetkárosító hatásának. Hiszen ebbe bele kell számítani az utazást, a hotelek fűtését, a turisták szemetelését és minden egyebet is. Ugyanakkor az, hogy ugyanez az időtöltés más módokon még jobban megterheli a környezetet, nem jelenti azt, hogy a műhógyártás károkozása semmivé lenne.
És mindez semmi ahhoz képest, ami majd akkor vár a sícentrumokra – illetve mindannyiunkra –, amikor már végképp túl meleg lesz ahhoz, hogy a hagyományos hóágyúk működni tudjanak. Ekkor már nem lesz más választás, mint felhagyni a sízéssel, vagy aktív energiabefektetéssel fagyasztani a vizet. A Norvég Műszaki Egyetemen már építik az új típusú hókészítő gép prototípusát. Apró kellemetlenség, hogy ez a tervezői szerint is
50-100-szor több áramot fog fogyasztani, mint a klasszikus hóágyúk.
Ugyanakkor azt ígérik, hogy a termelődő hő nagy részét befogják, és lakások fűtésére fogják használni. Vagy szép lassan el is búcsúzhatunk a havas sportoktól. Talán ez lenne a legkézenfekvőbb.
(Borítókép: Hóágyúk Kitzbühelnél, Ausztriában. Fotó: Roland Schlager / Getty Images Hungary)