Az 1944. november 2-án délután, a Soroksár külvárosa felé közeledő sötétzöld szovjet harckocsik felbukkanása a II. világháború egyik legdrámaibb csatájának kezdetét jelentette. A történelembe budapesti csataként vagy Budapest ostromaként bevonult összecsapás, amely katonák és civilek tízezreinek halálával járt, nagyjából három és fél hónapig tartott.

A győzelmet nem adták könnyen. Sztálin és a rangidős parancsnokok, különösen Malinovszkij marsall, naiv módon hittek abban, hogy csapataik menetből be tudják majd venni Budapestet. A korábbi tapasztalatok alapján Sztálin joggal reménykedhetett abban, hogy a támadás kezdetekor a németek majd kiürítik a magyar fővárost, vagy egy heves, de viszonylag rövid összecsapás után feladják. Szófiát és Bukarestet egyetlen puskalövés nélkül vette birtokba a Vörös Hadsereg, és bár Vilniustól Lembergen át Belgrádig több nagyvárost rohammal kellett bevenniük, ezek a harcok alig pár napot vettek igénybe. Budapesten azonban minden másképp történt.

A magyar fővárosért 1944–45-ben vívott harc a Don-kanyarhoz hasonlóan a magyar történelem egyik legfontosabb eseménye, kitörölhetetlen trauma a magyar emlékezetben, ami teljesen új vágányra állította a történelmünket. A súlyos tragédiákkal járó eseménysornak a nyomait 75 év után is magán hordozza a város: a háború előtt készült budapesti képek mutatják igazán, milyen kataklizmát hozott az ostrom.

Az elmúlt pár évben Moszkvában kutathatóvá váltak a szovjet csapatok levéltári anyagai. Szintén elérhetők lettek bizonyos, a szovjet csapatok által zsákmányolt német iratok – a zsákmányolt magyar iratanyag még mindig nem hozzáférhető. Ez az új helyzet tette lehetővé, hogy az eddigieknél részletesebben és sokkal nagyobb felbontásban lehessen bemutatni, hogy hadtörténeti szempontból hogy zajlott le ez a mindent átalakító eseménysor.

Erre vállalkozott a bolgár hadtörténész, Kamen Nevenkin most kiadott monumentális munkájában, amely A Budapest Erőd. A magyar főváros ostroma, 1944–45 címen jelent meg néhány hete. A két kötet összesen 1600 oldal, nagyon sok képpel és térképvázlattal, a magyar kiadást jövőre követi az angol nyelvű is. A kiadó szerint a könyv minden eddiginél szélesebb levéltári forrásbázis alapján vázolja fel a 108 napos budapesti hadművelet katonai történetét.

A harci eseményeket sokszor óráról órára követhetjük nyomon, külön fejezetek foglalkoznak a főváros védelmi rendszerével, a Margit-szigeten vívott harcokkal, magával a kitöréssel, de a szerző eddig soha nem látott részletességgel tárgyalja a szovjet repülők Budapest elleni légi tevékenységét és a védők légi úton történő ellátását is.

A szovjet csapatok egy-egy tömb, környék, megerődített körlet elfoglalása után azonnal egyfajta vizuális adatlapot vettek fel az elfoglalt területről. Egy-egy ilyen kartotékon több fényképen örökítették meg a védelmi erőfeszítéseket, az általuk okozott károkat, vázlaton feltüntették még a tüzelési irányokat is. Gyakorlatilag végigfényképezték Budapestet ebben a rendkívül intenzív történelmi időszakban. Különös hangulatúak ezek a komor, decemberi-januári-februári fotók. Emberek általában nincsenek rajtuk, a polgári lakosság még a pincékben van. Egy rettenetes csapást elszenvedett, kihalt szellemvárosként látjuk Budapestet, az ismert épületeket, környékeket, tereket-utcákat a rideg téli időben. Ez a nagyszámú, zömmel eddig kiadatlan fénykép várostörténeti és építészeti kuriózum is.

Miért Budapest Erőd?

Mivel a szovjet volt a győztes fél, lényegesen több szovjet irat maradt fenn Budapest ostromáról, mint német vagy magyar. A könyv újdonsága éppen az, hogy ezeket az iratokat dolgozza bele a történeti elbeszélésbe, emiatt viszont kicsit szovjet szemüvegen át nézzük az eseményeket.

1944. október végén a szovjet 2. Ukrán Front Sztálin utasítására a megerősített hadseregével néhány nap alatt, menetből akarta elfoglalni a magyar fővárost, november elején azonban a kísérlet elakadt Budapest határában. A német–magyar csapatok védelme egyelőre kitartott az „Attila” vonalban. Mivel december közepéig az újabb szovjet támadások sem jártak nagy eredménnyel, a hadvezetés utasította Malinovszkijt, hogy működjön együtt Tolbuhin 3. Ukrán Frontjával, amely 1944. november végén behatolt a Dunántúlra, hogy együttes erővel kerítsék be Budapestet.

A december 20-án megindított szovjet bekerítő manőver négy nap múlva sikerült, így

A kormányszerveket addigra evakuálták, a város lakosságát és a nagyszámú menekült civilt viszont nem. Közel százezer védő (51 ezer magyar és 47 ezer német) szorult a gyűrűbe, bár ennek a létszámnak csak a töredéke vett részt ténylegesen az ostrom harcaiban. A pesti hídfőt és a budai oldalt közben összesen 141 ezer szovjet és román katona támadta.

Bár korábban felmerült Budapest nyílt várossá nyilvánítása, Hitler ezt elutasította, és a magyar fővárost a katonai racionalitással és a saját tábornokaival is szembe menve már 1944. november végén „erőddé” (Festung) nyilvánította, amelyet az utolsó emberig védeni kellett. A cél az volt, hogy a szovjet csapatokat minél hosszabb ideig lekössék; Hitler szeme előtt talán a szovjetek sztálingrádi kitartásának példája lebegett, amely végül ott fordulatot eredményezett.

Az ostrom

A budai városrészt éppen karácsonykor érték el a harcok. A civilek levonultak a pincékbe és óvóhelyekre, megkezdődött a földalatti élet. A frontvonal és a Duna közé rekedt lakosság a pesti oldalon is ostromkarácsonyra ébredt.

December 29-én a 2. és 3. Ukrán Front parancsnokai ultimátumot intéztek a bekerített védőkhöz. A feltétel nélküli megadásra felszólítást kézbesítő szovjet parlamenterek életüket veszítették. Steinmetz Miklós százados és egy kísérője a Vecsés–Budapest műúton, Osztyapenko pedig a Budaörsi úton halt meg, miután az ultimátumot a németek felbontás nélkül elutasították. Miután a német–magyar csapatok visszautasították a megadási felszólítást, december 30-án megindult Budapest módszeres ostroma.

A budapesti magyar I. hadtest parancsnoka, Hindy Iván altábornagy alárendelt szerepet játszott az SS IX. hegyihadtestének élén álló Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-tábornok mellett, aki a védők valódi parancsnoka volt. Hindyt a harcok irányításából a németek kirekesztették, feladata lényegében csak az ellátás megszervezése volt. A magyar és német csapatok között szaporodtak a konfliktusok, főleg a szűkös ellátmány elosztása és a magyar honvédcsapatok „dekkolása”, harctól való távolmaradása miatt.

„A polgári lakosság bent szorult részének és a sebesültek megmentésének érdekében még 1945. január 9-én a német vezetéssel összhangban elfogadtuk a Nemzetközi Vöröskereszt ajánlatát, mely szerint Budapest körül átmeneti fegyverszünet létesítésére tesznek javaslatot, hogy ennek keretében kihozzák a városból a sebesülteket és a polgári lakosságnak azt a részét, amely az ostrom megpróbáltatásait már nem bírja. Az ajánlat eredménytelensége minden valószínűség szerint a szovjet hadvezetőség előttünk nem ismeretes állásfoglalásán múlott” – jelentette ki a Magyar Királyi Honvédség főparancsnoka, Beregfy Károly vezérezredes.

Január 18-án a pesti városrész teljes egészében szovjet kézbe került. A szétrombolt városrész romjai alól a túlélő civilek lassan előmerészkedtek, a budai oldalon azonban tovább folyt az élethalálharc. 1945. január 27-én a német védők az alábbi jelentést küldték a katlanból:

A Vérmező elveszítése esetén, amely a teherszállító vitorlázók utolsó leszállási lehetőségét jelenti, az ellátási helyzet ijesztővé válik. A sebesültek sorsa megrendítő. A katlanban jelenleg a legszűkebb területre összezsúfolva, minden elégséges ellátás nélkül mintegy 34 000 német és magyar katona van, közöttük 10 000-nél több német sebesült, továbbá 300 000-nél több magyar állampolgár.

A szovjet csapatok sok helyen erőszakoskodtak a nőkkel, fosztogattak és szándékosan rombolták a „burzsuj” ingóságokat. A polgári lakosság egy részét az arcvonalba vezényelték, hogy lőszert hordjanak, vagy éppen ágyúkat vontassanak. Az arcvonal mögött a szovjet belbiztonsági alakulatok szinte azonnal megkezdték a munkaképes férfilakosság összegyűjtését, és málenkij robotra vagy „hadifogságba” hurcolták őket.

1945. február 11-én a SS IX. hegyihadtest-parancsnoksága táviratban közölte az elöljáró „Balck” seregcsoporttal, hogy a még harcképes erőkkel kitörést fog végrehajtani.

1. Az élelmet feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok, hogy egy új harci és ellátási bázist harcoljak ki magamnak.

2.) Február 11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Abban az esetben, ha a felvétel ott nem lehetséges, akkor a Pilis-hegysége fogok előretörni. Ott kérem a felvételt a Pilisszentlélektől ÉNY-ra [fekvő] térségben.

3.) Fényjelzés: kétszer zöld = saját csapat stb.

4.) Erők:

német 23 900, ebből 9600 sebesült

magyar 20 000, ebből 2000 sebesült

polgárok 80 000-100 000 fő.

A szovjet 2. Ukrán Front aznapi jelentése szerint: „Az ellenség február 12-re virradó éjjelen összegyűjtött egy 7000-9000 fős rohamcsoportot, amely az OLASZ fasor és RETEK utca mentén támadásba lendült, áttörte a 180. lövészhadosztály alakulatainak harcrendjét és megpróbált kitörni a bekerítésből. Kijutott a VÉRHALOM környékére és az ÓBUDÁTÓL északnyugatra lévő erdőbe.” A kitörők közül napokkal később, 6-800 védő érte el a német vonalakat. A többieket a szovjet csapatok szabályos embervadászat keretében elfogták, vagy a helyszínen kivégezték. A sikertelen kitörési kísérlet után két nappal, február 13-án végül a szétlőtt Budapest nyugati felében is elhallgattak a fegyverek.

Az ostrom Budapesten 38 ezer polgári áldozatot követelt, közülük 17 ezren voltak zsidó származásúak. A főváros romokban hevert, 39 643 épületének csak a negyede maradt épen. A legnagyobb pusztítást a budai Várhegy és környéke szenvedte el. Itt 789 épületből csupán négy lakás maradt sértetlen.

(Borítókép: Panther Ausf. G PeKo Publishing / Hadiakadémia)