1950. január elsején Budapesthez csatoltak 7 várost és 16 községet. A város területe megkétszereződött, a lakosság létszáma egymillióról, másfél millióra duzzadt. Miért történt, hogy történt és miként fogadták az emberek a döntést?
70 éve jött létre Nagy-Budapest. Az Országgyűlés 1949. december 20-án szavazta meg azt a törvényt, amely 1950. január 1-jével Budapesthez csatolt 7 addig önálló várost és 16 nagyközséget. Ma már természetes, hogy a főváros része, de 1950 előtt önálló település volt a hét város:
Ahogyan önálló települések voltak a falvak is:
Budapest tehát hetven éve létezik a mai határai között. Ebből az alkalomból adott ki emlékező közleményt Budapest Főváros Levéltára, a következőkben összefoglalt rövid tanulmányt Dr. Sipos András főlevéltáros írta Nagy-Budapest létrehozásáról.
Nagy-Budapest létrehozása a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett kommunista diktatúra berendezkedésének egyik fontos állomása volt. Az ötlet már korábban is többször felmerült, a legkomolyabban 1906-ban, Bárczy István polgármestersége idején.
1950-ben mindenesetre az addig is nagy beépítetlen, vagy lazán beépített területekkel rendelkező főváros kiterjedése ezzel több mint kétszeresére, 207 km2-ről, 525 km2-re nőtt.
A fővárost valójában előtte is, utána is Budapestnek nevezték, de közismert kifejezésekkel „Kis-Budapest” 1 millió 058 ezer fős lakosságát 531 ezer fővel gyarapította a második városegyesítés. Régóta megjelent, és napjainkban is rendre felbukkan olyan megítélés, amely szerint Nagy-Budapest mai formájában a Rákosi-rendszer megalomán alkotása, politikai indítékból, a szakmai szempontokat felülírva csatoltak olyan területeket is Budapesthez, amelyek arra még nem értek meg.
Létezik olyan vélemény is, mely szerint a Kommunista Párt az 1947. augusztus 31-én tartott országgyűlési választások eredményei nyomán határozta el Nagy-Budapest létrehozását, mivel a főváros és a peremövezet szavazatait összegezve Nagy-Budapesten a két munkáspárt együttesen abszolút többséget ért volna el. A pártapparátusban valóban készültek ilyen számítások, de nincs jele annak, hogy a pártküzdelmek időszakában ezek döntést, vagy akár komoly döntés előkészítést idéztek volna elő.
A második városegyesítésre végül csak a többpártrendszer felszámolásának, az első egypárti, „népfrontos” választás előkészítésének szakaszában került sor. A Magyar Dolgozók Pártja 1949. február 9-én hozott elvi határozatot a kérdésről, és a párt berkeiben csak ezt követően kezdődtek meg a konkrét előkészületek, ekkor került napirendre a főváros új területének – azaz a becsatolandó települések körének – meghatározása.
Az előkészítő bizottság a városrendezési szempontok és a kerületi beosztás elveinek kidolgozásával Preisich Gábor építészt bízta meg, akinek irányításával több éves munka eredményeként 1948-ban befejezték Nagy-Budapest általános rendezési tervének (ÁRT) kidolgozását.
Ez a terv olyan település-szerkezetet vázolt fel, amelyben a már sűrűn beépített belterület (Pesten a Dózsa György út – Orczy út – Haller utca vonaláig) zárt egység, amelyet a külső városrészektől Dunától–Dunáig terjedő zöld gyűrű választ el, és megakadályozza a város további terjeszkedését.
A zöldgyűrű létező elemek – Városliget, a lóversenytér, Kerepesi temető, Népliget – alapjain, ezek összekötésével képződött volna. Ezen a gyűrűn kívül pedig laza, kertvárosias településekbe ágyazottan helyezkedtek volna el a helyi központok.
A terv jelentős népességgyarapodást vetített előre, a kimondottan kertvárosias fejlesztésre szánt Csillaghegyen, Pesthidegkúton, Albertfalván, Budatétényben, Mátyásföldön, a Rákos-menti településeken.
Preisich Gábor 1949. április 5-én készítette el a becsatolandó településekre, a főváros új határának megállapítására vonatkozó javaslatát. Indoklásában leszögezte:
Nemcsak abból kellett kiindulni, hogy milyen területek állnak egymással szorosabb kapcsolatban, hanem azt is figyelembe kellett venni, hogy a kijelölt területek a város növekvő létszámának elegendő területet adjanak, úgy lakó-, mint ipari és zöldterületek vonatkozásában.”
A kérdés Preisich javaslatának megfelelően dőlt el, attól csupán egy vonatkozásban tértek el: Preisich Békásmegyerből eredetileg csak Csillaghegy becsatolását javasolta, és a falusias településmagot kívül hagyta volna.
A fővároshoz csatolandó települések körének megállapítását egyébként Magyary Zoltán és az általa vezetett Magyar Közigazgatás-tudományi Intézet már az 1940/41-ben elvégezte az akkori városvezetés megbízásából, a városkörnyék több éves részletes felmérése alapján.
Preisichékétől teljesen eltérő szempontú, főleg igazgatás-szervezési megfontolásokat előtérbe helyező tervezete csak annyiban tért el Preisichnek a becsatolandó területre vonatkozó javaslatától, hogy magában foglalta még
Az tehát egyértelműen cáfolható, hogy a városhatár kiterjesztésének ne lett volna kellő szakmai megalapozása. Nem ez volt az oka annak, hogy Nagy-Budapest nem vált egyértelmű sikertörténetté. Azonban a belső kerületeket és a becsatolt településeket teljesen uniformizáltan kezelő igazgatási konstrukció és a pártállam által irányított utasításos tervgazdaság intézményi környezete, amelyben mindez működni kényszerült, nem felelt meg sem a régi főváros, sem az új „peremkerületek” adottságainak és szükségleteinek.
Arról, hogy Budapest lakossága hogyan fogadta Nagy-Budapest létrejöttének hírét, a következő linken olvashatunk. Az anyagból kitűnik, hogy ha hinni lehet a korabeli dokumentumnak, az embereket azért olyan nagyon nem érdekelte az egész,
Mára a legtöbb településrész Budapest szerves része lett, ezt legfeljebb az ellenfelet minden lehetséges módon kikezdő futballszurkolók kérdőjelezik meg (pl. "Kispest, nem Pest, tanyaközpont" és hasonló rigmusokkal), de valójában inkább csak a "Rákosoknál" figyelhető meg az, hogy a főváros belső részeit elhagyva pusztákon kell átvágni, amikor is újra elénk tárul egy kertvárosias település, amolyan lokális, kisvárosi központtal.