Schobert Norbert fitnesz-, illetve fogyókúra-ipari vállalkozó – nyilván némi ingyenreklám gerjesztése céljából – a minap a milliós elérésű Facebook-oldalán tett kifejezetten sértő megjegyzéseket az elhízó és a férjük életét romba döntő nőkről. A célját valószínűleg elérte, hiszen most mindenki ezen háborog, a boltjaiban pedig lehet, hogy jobban veszik az aranyáron mért lisztet. Ha azonban feltételezzük, hogy Schobert fejében a sajtófelhajtás cinikus vágyánál valamivel több fogalmazódott meg, mielőtt kifejtette a véleményét, akkor
a fat shaming (kövéralázás) juthat inkább eszünkbe.
Ezt egyes dilettáns fogyókúraguruk népnevelési céllal szándékosan vetik be, hogy így késztessék ügyfeleiket a gyorsabb súlycsökkentésre. Holott pszichológiai közhely, hogy hülyeség, és pontosan az ellenkező hatást érik el vele, mint amit gondolnak. Sőt, a fat shaming akár a célzott egészségét, extrém esetben az életét is veszélyeztetheti, ha egyébként is depressziós és öngyilkossági gondolatai vannak.
De mit is mondott Schobert Norbert? Egy Facebook-videójában kifejtette, hogy ha a nők szülés után lefogynának, sokkal kevesebb házasság menne tönkre. Mert egy 78 kilósra hízott nő már egyáltalán nem szexi, amikor „döngő léptekkel érkezik a hálószobába”. Később a hatást látva, és azt igyekezvén tovább szítani, újabb élő videókban üzent a népének a Facebookon, ami után aztán már tényleg minden élő és mozgó ember jól megmondta a magáét a témában.
Ennyi már sok is az incidensről, nézzük inkább, hogy mit lehet tudni a kövéralázás pszichológiai hatásairól.
A társadalom hajlamos a túlsúlyosakat, kövéreket egyöntetűen lustának látni,
akiknek nincs önuralmuk ahhoz, hogy abbahagyják a zabálást, és ezért kövérek. Ez az előítélet korántsem csak a normális testalkatúakra és a soványakra igaz, de magukra a kövérekre is. A vizsgálatok szerint az őket érő társadalmi stigmák miatt a túlsúlyosak sokkal több időt töltenek mindennapjaik megszervezésével. Hosszabb ideig válogatják a ruhákat, és sok olyan átlagos tevékenységtől tartanak, amelyek során közszemlére kerülhet a testalkatuk.
A világon ma nagyjából kétmilliárd ember számít túlsúlyosnak vagy elhízottnak. Minthogy ez az állapot gyakorlatilag minden krónikus betegség kialakulására hajlamosító tényezőként hat, ezernyi helyen kutatják a világban az okait, illetve a beavatkozások hatékonyságát. A kutatások eredményei gyakran ellentmondanak egymásnak, azzal azonban már semelyik komolyan vehető kutató nem égeti magát, hogy az elhízást alapvetően az akaraterő hiánya okozza. Hat rá viszont
a szegénység, a rossz általános egészségi állapot, illetve a rossz egészségügyi ellátás, az iskolázottság, a gének, a hormonok, egyéb betegségek.
Persze ezen problémák megoldása kissé bonyolultabb, mint a túlsúlyos emberek hibáztatása, így a legtöbben inkább az utóbbinál maradnak. A fat shaming Amerikában tavaly ősszel került újra napirendre, amikor Bill Maher talkshow-műsorvezető bedobta, hogy előnyös lenne, ha a kövéralázás visszatérne a mindennapokba. Maher logikája nem nevezhető túl komplexnek: ha mindenki alázni fogja a kövéreket, ők belátják, hogy változtatniuk kell életükön, és lefogynak. Talán még meg is köszönik, hogy az alázással eszükbe juttatták, hogy érdemes lenne lefogyni. Ezzel a világot elözönlő elhízásjárvány meg is van oldva.
Ezzel csak az a baj, hogy ez baromság. Hiába terjed a kövéralázás a társadalomban, az elhízottak száma ezzel együtt nő. Holott, ha lenne bármi pozitív hatása az efféle mentalitásnak a túlsúlyosak egészségesebb életmódra késztetésében, akkor a két faktornak ellentétesen kéne mozognia (és még ez sem bizonyítaná egyébként az ok-okozati kapcsolatot).
Minden kutatás eredménye arra mutat, hogy a fat shaming csak arra jó, hogy az elhízott még rosszabbul érezze magát. Persze, ha ez volt eleve a cél, akkor oké. Viszont ha az önjelölt népi motivátorok segíteni akarnak, akkor nagyon tévúton járnak.
Az egyik kutatásban például azt találták, hogy azok a túlsúlyosak, akik a testsúlyuk alapján történő diszkriminációval szembesülnek, nem fogyózni kezdenek, hanem épp ellenkezőleg: a frusztráció miatt még tovább híznak. Tömegesen vallanak elhízott emberek arról, hogy amikor a súlyuk miatt csúfolták őket az iskolában, sírva mentek haza, majd önmaguk megnyugtatása céljából enni kezdtek. Egy másik vizsgálatban a kövérséggel kapcsolatos negatív üzeneteket közöltek kövér és nem kövér emberekkel. A kövérek ennek hatására többet ettek, mint a kontrollcsoport tagjai.
Az pedig csak kifogás, hogy az ismerősök, sőt családtagok azért cikizik az elhízottat, mert ezzel próbálják megadni neki a kezdő lökést ahhoz, hogy lefogyjon. A BBC-nek nyilatkozó túlsúlyosak szerint ilyenkor mások
csak saját felsőbbrendűségüket akarják hangsúlyozni a másik lealacsonyítása révén.
Egyértelmű összefüggés mutatható ki az illető által érzékelt testsúlyalapú diszkrimináció és a mentális kórképek gyakorisága között. Amikor valaki efféle megaláztatással szembesül, csökken az önértékelése, növekszik a stresszeltsége, hajlamosabbá válik a féktelen evésre, illetve az egyértelműen klinikai súlyosságú pszichikai kórképek is gyakrabban alakulnak ki nála.
Az elhízottak (sokszor egyébként is meglévő) depressziójának elmélyítésével az őket becsmérlők (különösen a nyilvánosan becsmérlők) közvetett módon hozzájárulhatnak akár öngyilkosságukhoz is. Számos kutatás bizonyította ugyanis, hogy az elhízás és az öngyilkosság kockázata között pozitív összefüggés van: a kövérek gyakrabban lesznek öngyilkosok, mint az átlagos testalkatúak. Feltételezhető, hogy az elhízás a depresszió súlyosbítása révén hat ebben az irányban, márpedig a fat shaming még tovább súlyosbítja a meglévő depressziót.
Borítókép: Soeren Stache/picture alliance via Getty Images