Pénteken érkezik az új Star Trek sorozat, ami Jean-Luc Picard nyugdíjas éveit mutatja majd be. Ha egy nappal korábban jönne ki, még tökéletesebb lenne, ugyanis ma 60 éve merült Jacques Piccard és Don Walsh olyan mélyre, ahova ember még nem merészkedett: a Mariana-árok déli részén, közel 11 000 méter mélyen található Challenger-szakadékba, ami jelenlegi tudásunk szerint bolygónk legmélyebb óceáni pontja.
Hűséges paripájuk a Trieste volt, egy svájci tervezésű batiszkáf, amit Olaszországban építettek, és 1953-ban bocsátottak először vízre. 1958-ig a Földközi-tengeren kalandozott, és a francia haditengerészet működtette.
A Trieste-et Auguste Piccard tervezte, a benne lemerülő Jacques apja. Auguste a magasban kezdte, mielőtt a mélység felé fordult: 1932-ben 16 201 méter magasba szállt léggömbjével, hogy a sztratoszférában tanulmányozza a kozmikus sugárzást. A léggömbjei alá egy kabint függesztett fel, így tudott felrepülni. A harmincas évek közepén rájött, hogy a kabint a tenger vizsgálatára is használhatná, és elkezdte tervezni az első batiszkáfját. Közbejött a háború, így csak a '40-es években fejezte be a gömb alakú kabint, ami az óriási mélytengeri nyomás mellett is élhető légkört tart fent az utasok számára.
A kabin fölé épített minden mást, ami a merüléshez (és a visszatéréshez) szükséges, a szerkezet így már egészen hasonlított egy tengeralattjáróra. A felső részt Triesztben építették, innen ered a batiszkáf neve – mármint nem az, hogy batiszkáf, hanem hogy Trieste. De ha már itt tartunk, a batiszkáf szó a görög bathüsz (mély) és szkafosz (hajó) szavak kombinációjából ered. A felső rész (nevezzük hajótestnek) tartályokból állt, amikben 85 000 liter benzin volt, valamint a test két végére felszereltek két vízzel teli ballaszttartályt is.
A benzinre nem üzemanyagként volt szükség, hanem hogy növeljék a jármű lebegőképességét: a benzin kevésbé sűrű, mint a víz, és kevésbé összenyomható, így magas nyomás alatt is elősegíti a batiszkáf lebegését, emiatt nem volt szükség még vastagabb acél hajótestre.
A kapszulához jó vastag falak kellettek, hogy az utasok túléljék a 1,25 tonna / négyzetcentiméteres nyomást (110 MPa), ami a Challenger-szakadék mélyén várt rájuk. Az amerikaiak lecserélték az eredeti gondolát, és a német Krupp-pal gyártatták az újat. A gondola külső borítása 12,7 centiméter vastag acél, amit jóval vastagabbra terveztek, mint amire szükség lett volna, biztos ami biztos. A gömb 14,25 tonnát nyomott a szárazföldön, a vízben pedig nyolcat. Az utasok egy tölcsér alakú plexin át kandikálhattak ki, ez volt az egyetlen átlátszó anyag, ami kibírta a nyomást.
A hajótest két tartályát 9 tonnányi mágneses vasgolyóval töltötték fel, hogy segítsék a süllyedést és az emelkedést, hiszen ekkora nyomás alatt nem tudtak volna hagyományos levegős ballasztot használni. A tartályokat elektromágnesek tartották zárva, hogy ha bármilyen áramköri hiba alakulna ki merülés közben, azonnal szabadjára engedjék a golyókat, és a Trieste visszatérjen a felszínre. A mélytengeri sötétség ellen kvarcos ívlámpákat használtak.
A gondolába a legénység egy csövön mászhatott le, amit merüléskor zárva tartottak. A gömb önálló létfenntartó rendszerrel rendelkezett egy levegő-újrahasznosító berendezés segítségével, ami hasonlóan működik, mint a modern űrhajókon és űrruhákban használt berendezés. Az oxigént magas nyomású tartályokban tárolták, a szén-dioxidot pedig kiszűrték a kilégzett levegőből. Az áramot akkumulátorok szolgáltatták.
A hivatalos haditengerészeti közlemény szerint azért merült le a batiszkáf a Mariana-árok mélyére, hogy bebizonyítsa, az amerikaiak a tengerfenék legmélyebb pontját is el tudják érni, fel tudják térképezni.
1959. október 5-én, a Santa Maria nevű teherhajón gubbasztva a Trieste útra kelt San Diegóból Guamba, hogy ott részt vegyen a Nekton Projekt merülésén. A legénység Jacques Piccard-ból és Donald Walsh haditengerészeti hadnagyból állt. 1960. január 23-án 4 óra 47 perc alatt jutottak le a Challenger-szakadék mélyére, így ők lettek az első emberek, akik elérték az óceánok legmélyebb pontját. A gondola mérői szerint 11 521 méter mélyen voltak, de későbbi mérések szerint inkább valahol 10 911 és 10 994 méter között lehetett a valós adat. A merülés közben kevesebb mint 1 métert tettek meg másodpercenként (egész pontosan 3,2 km/h-val merültek), és 8000 méter után még ez a sebesség is lefeleződött.
9000 méter mélyen a plexi külső rétege megrepedt, ami az egész batiszkáfot megrázta. 20 percet töltöttek az óceánfenéken. A gondolában 7 fok volt, és felváltva nézelődtek a plexin át, miközben csokit ettek.
Mikor leértek az óceánfenékre, Piccardék meglepetten tapasztalták, hogy működik a szonáros-hidrofonos kommunikációs berendezésük, így 7 másodperc alatt (a felszíni hangsebesség ötszörösével, 1,6km/másodperccel) küldhettek hangüzenetet a rájuk a felszínen váró USS Wandanknak, ahonnan újabb hét másodperc múlva meg is jött a válasz.
Piccard és Walsh azt üzente a Wandanknak, hogy halakat látnak a mélyben. Valószínűleg tévedtek, halak maximum 8000-8500 méter mélységig élnek, utána összezúzódna a gerincük a nyomástól. Lehet, hogy valamilyen rákfélét, vagy tengeri uborkát láttak, és azt nézték halnak. Walsh később beismerte, hogy lehet, hogy tévedtek, lévén se az óceánkutató, se a haditengerész nem rendelkezett mély tengerbiológiai ismeretekkel.
Amikor lent minden látnivalót kipipáltak, kiengedtek két tonna vasgolyót a vízbe, és megkezdték az emelkedést a felszín felé. A visszaút már csak 3 órát és 17 percet vett igénybe.
1963 áprilisában a Trieste-et átalakították és kiküldték az Atlanti-óceánra, hogy megtalálja a mélytengeri merülős gyakorlat közben eltűnt USS Thresher nevű tengeralattjárót. Új-Anglia partjainál talált rá a hajóra, 2600 méter mélyen. Szolgálata során folyamatosan toldozták, foltozták, fejlesztették, így a Trieste eredeti alkatrészeiből szinte semmi nem maradt az 1966-os visszavonulásáig. Jelenleg a washingtoni Nemzeti Haditengerészeti Múzeumban van kiállítva.
A batiszkáf és kapitánya neve tovább él, hiszen a Star Trek: Új nemzedék című sorozatban Patrik Stewart karaktere Auguste Piccardról kapta a nevét, a sorozatban szó esik a U.S.S. Trieste-ről is.
Piccard és Welsh után 52 évig senki nem merészkedett a Challenger-szakadékba. Legközelebb 2012 márciusában James Cameron filmrendező vetette a mélybe magát a Deepsea Challenger pilótafülkéjében, és 10 898 méteres merülésével rekordot állított fel, mint az első ember, aki egyedül ilyen mélyre süllyedt. Őt 2019 áprilisában Victor Vescovo követte, aki 10 927 méterig jutott a DSV Limiting Factor nevű tengeralattjárójával. Ez az egy rekord nem volt neki elég, úgyhogy májusban is lemerült, így ő az első, és egyelőre egyetlen ember, aki kétszer merült le a Challenger-szakadék mélyébe.
Három ember nélküli merülés is történt, és a DOER Marine nevű San-Fransisco-i cég 2012 óta tervez 2-3 embert leküldeni, és 90 perc alatt akarják elérni a szakadék mélypontját.
(Borítókép: Jacques Piccard az első turisztikai tengeralattjáróban, 1964. április 26-án Svájcban / Fotó: Keystone-France / Getty Images)