Működik-e karantén, vagy több kárt okoz, mint amennyit használ? E kérdést azóta teszik fel újra és újra, hogy a 14. századi Velencében 40 napig (quaranta giorni) nem engedték kipakolni az odaérkező hajókat a járványoktól való félelem miatt. Arra azonban még nem volt példa, hogy egy 11 milliós nagyvárost helyezzenek járványügyi vesztegzár alá. Milyen hatásai lehetnek ennek? Az ott rekedt egészségesek sem menekülhetnek a tüdőgyulladás elől?
Ahogy terjed Kínában és a világ más országaiban az új típusú koronavírus okozta tüdőgyulladásos járvány, úgy léptetnek életbe karantént egyik városban a másik után. Korántsem arról van szó, hogy „csak” a 11 millió lakosú Vuhant zárják el a külvilág elől, hanem tucatnyi más városban (például a viszonylag közeli Huangkangban, Ezhouban, Csibiben és Csecsiangban) ugyanezt teszik meg. Így összességében:
Vuhan önmagában is nagyobb forgalmat lebonyolító közlekedési csomópont, mint New York. Az első kérdés ezért az, hogy egyáltalán lehetséges-e a karantén fenntartása. Egy diktatúrában az államnak nyilván több eszköze van az emberek életét alapvetően korlátozó határozatok betartatására, hiszen nincsenek meg azok a fórumok, ahol a nép merne ellene tiltakozni. Ugyanakkor mindez nem korlátozza az egyéni kitörési kísérleteket, szökést.
Természetesen azokat a híreket zárják leginkább karanténba, amelyek a karantén hatékonyságáról és esetleges negatív következményeiről szólnak. Így megerősített hírekre arról, hogy hányan jutottak át illegálisan a vesztegzáron, nem számíthatunk. Azt ugyanakkor valószínűsíthetjük, hogy a kínai államnak megvannak az eszközei arra, hogy még egy ilyen mérvű logisztikai hadműveletet is
egészen kiemelkedő hatékonysággal (és brutalitással) tudjon végrehajtani.
Vuhan minden távolsági közlekedési útvonalát elvágták a külvilágtól. Lezárták az utakat, beszüntették a vasúti és repülős közlekedést. De a városon belüli mozgást is erősen korlátozzák: bezártak az iskolák, lefújták a holdújévi ünnepségeket. Az utazási korlátozások más országokban is felmerültek. A különleges kínai közigazgatási területként működő Hongkongban betiltották a kínai Hupej tartományból (ahol Vuhan is van) induló beutazást.
Két üdülőfaluban elkülönítési központokat (gyakorlatilag megint csak karantént) hoztak létre, hogy megfigyeljék azokat, akik kapcsolatba kerülhettek a fertőzöttekkel). A zárlat bevezetése előtt azonban a becslések szerint már ötmillió ember (a lakosság majdnem fele) elhagyta a várost. A kínai közegészségügyi hatóság vezetője szerint, mivel a fertőzés a levegőn keresztül is terjed az orrból, szájból kijutó váladékokkal, a karantén a leghatékonyabb védekezés ellene.
Az elmúlt évszázadok tanúsága szerint szinte az összes nagy járvány kezelésében eljön az a pont, amikor a hatóságok – más eszközük nem lévén – bevezetnek bizonyos utazási korlátozásokat. Miközben minden kórokozó és minden járvány más, egy általános tanulságot mégis le lehet vonni a tapasztalatokból.
Az valóban hatékony módszer a fertőzések terjedésének lassítására (a megállítás talán túl optimista feltételezés), ha a fertőzötteket és az ezzel gyanúsíthatóakat különítjük el, és meggátoljuk, hogy érintkezhessenek a társadalom egyéb tagjaival. Amikor viszont – ahogy az most történik Kínában – válogatás nélkül mindenkit, pláne sok millió embert börtönbe zárunk, az
sokkal inkább kontraproduktív.
Bár a közösségi médiát a szokásosnál is jobban cenzúrázzák, Vuhanból mégis ki-kijutnak olyan vélemények, amelyek az egészségügyi ellátás elégtelenségéről, az utánpótlás akadozásáról és a készletek elapadásáról szólnak. A gyakorlatilag börtönbe zárt emberek bizalma megroppan az egészségügyi, illetve a rendfenntartó hatóságok iránt (feltételezve, hogy eddig volt bizalmuk, bár erről nyilvánosan természetesen megint csak nem beszél senki). Ez a totális karantén magától értetődő következménye.
A kórházak túlterhelődnek, praktikusan lehetetlenné válik az egyértelműen fertőzöttek, a fertőzésgyanúsak, illetve a más betegségekben szenvedők (hiszen ők sem tűnnek el varázsütésre) elkülönítése. A közép-afrikai ebolajárványokban rendszeresek azok a lázadásszerű jelenetek, amikor a falusiak szabályszerűen megrohamozzák a betegek elkülönítésére létrehozott szükségkórházakat, és „kiszabadítják” a rokonaikat. Úgy hiszik ugyanis, hogy a kórházban csak megfertőzik őket, és épp emiatt halnak meg. A kórházak szándékos károkozása nyilván őrültség, de
a zsúfolt helyre összezárt betegek és egészségesek valóban a járvány újabb és újabb gócait képezhetik.
Ahogy az emberek azt érzékelik, hogy a hatósági intézkedések csak arra jók, hogy tovább növeljék a fertőződésük veszélyét (mert egészségesnek érzik magukat, mégis a karanténban rekedtek), egyre gyakoribbá válnak a szökési kísérleteik, a rejtőzködés és a csalás. Egy kínai nő például úgy slisszolt át a franciaországi egészségügyi vizsgálaton, miután megérkezett Vuhanból, hogy előtte szándékosan e célból lázcsillapítót vett be. Saját bevallása szerint nagyon szeretett volna elutazni a kínai holdújév alkalmából. Az általános karanténok legnagyobb veszélye, hogy
megtörik az emberek együttműködési hajlandóságát a hatóságokkal.
Az érintettek úgy érzik, hogy legalapvetőbb jogaikat is sárba tiporják, így inkább elbújnak a hivatalos személyek, így az egészségügyi munkások elől. Ezáltal egyre több fertőzött kerül ki a hatóságok látóköréből, vagyis épp azokat nem lehet elkülöníteni és kezelni, akik valójában a legnagyobb veszélyt jelentik a közegészségügyre.
Mindenki ismeri a történelmi járványok idején bevezetett híres vesztegzárak példáit, kezdve az 1370-es első velencei intézkedésekkel (amelyekkel a bubópestist akarták távol tartani a várostól, vegyes sikerrel), de a régi korok karanténjainak hatásáról meglepően keveset tudunk. A középkorban természetesen még nem is voltak ismertek azok a járványügyi módszerek, amelyek segítségével egyáltalán fel lehetett volna mérni, hogy az egyes intézkedések milyen hatással jártak, mindenesetre a velencei negyvennapos zárlat általánosan követendő példává vált szerte a világon, hosszú évszázadokon keresztül.
A karanténba zárt embereket egészen a legújabb korokig gyakorlatilag sorsukra hagyták. Még az orvosok sem mindig mertek belépni a lezárt zónákba, hallgatólagosan a kintiek elfogadták, hogy a karanténba zárt emberek életét fel kell áldozni a többiek megmentése érdekében. Aki életben maradt a karanténon belül, az csak a saját immunrendszerére számíthatott.
Gyakran előfordult, hogy a karanténintézkedések társultak a rasszizmussal és a járványért felelőssé tett kisebbségek kollektív megbüntetésével. 1892-ben tífuszjárvány tört ki a New York-i East Side-on, az orosz zsidó bevándorlók körében, de csakhamar már a közösségükön kívül is terjedni kezdett a kór. A közegészségügyi hatóságok összegyűjtötték az érintett negyedek fertőzött és nem fertőzött lakosait egyaránt. Az East River North Brother-szigetén sátortábort húztak fel a számukra, és oda zárták őket karanténba. A nem orosz zsidó New York-i fertőzötteket valahogy senkinek nem jutott eszébe karanténba zárni.
Ugyanebben az évben, ugyancsak New York államban a karanténfelügyelő több száz kelet-európai bevándorlót irányított egy vesztegzár alá helyezett távoli szigetre a kikötő óceánjárókból, a Hamburgban kitört kolerajárványra hivatkozva. Ugyanazon hajók első osztályán utazó érkezők esetében azonban ettől az intézkedéstől eltekintettek. Ez azonban a felügyelő, William Jankins feljebbvalóinak is sok volt, és kirúgták állásából.
Az efféle példákat a végtelenségig lehet sorolni. A mostani helyzetre rímelt az 1900-ban San Franciscóban kitört pestisjárvány, ami ellen úgy próbáltak védekezni, hogy a kínai negyedet zárták karanténba. A karantén határát pont a kínai bevándorlók lakta épületek szélénél állapították meg, vagyis a tőlük pár méterre lakó echte amerikaiak már nem tartoztak be a karanténba. Az orvosok akkori vélekedése szerint
a pestist csak a rizsevők terjesztik, a húsevők nem.
A nagyszabású karanténintézkedések tényleges hatását az 1918–19-es spanyolnátha (H1N1 influenza) tapasztalatait elemezve vizsgálhatjuk. A Michigani Egyetem orvostörténészei elemezték, hogy az úgynevezett „nem gyógyszeres intézkedések” milyen következményekkel jártak. Ezek alatt leginkább a betegek elkülönítését, a gyülekezések betiltását és az iskolai oktatás beszüntetését értik. Az eredmények szerint azokban a városokban volt alacsonyabb a halálozási arány az átlagtól, ahol már egészen korán és hosszú időn keresztül alkalmaztak többféle intézkedés t is.
Csakhogy ennek hatalmas ára van, hiszen alapvetően akasztja meg a társadalom működését. A H1N1 influenzajárvány elején Mexikóban azonnal, gondolkodás nélkül karanténba zárták a betegeket, bezárták az iskolákat, lefújták az ünnepségeket, sporteseményeket, mindent. Ezzel valóban csökkent a megbetegedések száma. Majd 18 nap múlva feloldották a korlátozásokat, mivel az ország gyakorlatilag működésképtelenné vált.
A gazdasági működés leállása sokkal súlyosabb következményekkel fenyegetett, mint a betegség.
Mindezek alapján a legtöbb szakértő azon a véleményen van, hogy a kínai kormány lépései soha nem látott mérvű túlreagálásként is értelmezhetők. Ugyanakkor nehéz kívülről megítélni azt, hogy milyen maradandó nyomokat hagyott a kínaiak emlékezetében a 2002–2003-as SARS-járvány, amelyben döbbenetesen sok beteg halt meg.
Akkor a kínai vezetés a ló másik oldalán maradt, a régi jó beidegződések szerint elhallgatta a veszély nagyságát, és inkább nem léptek semmit, nehogy az emberek megsejtsenek valamit abból, hogy milyen nagy a baj. Akkor emiatt kritizálták őket. Most láthatóan nem akarnak ebbe a hibába esni, de félő, hogy a gyereket is kiöntik a fürdővízzel együtt.
(Borítókép: Lezárt Vuhan városában sétál egy férfi egyedül 2020. január 27-én. Fotó: Stringer / Getty Images Hungary)