2020-ban valószínűleg már kevesen – és egyre kevesebben – emlékeznek arra, hogy Komárom-Esztergom megye valamikor Magyarország szénbányászatának egyik legfontosabb központja volt, olyan mélyművelésű területekkel, mint a 2014-ben bezárt Oroszlányi Szénbányák, a 2003-ban bezárt Dorogi Szénbányák és a legkorábban, 1987-ben bezárt Tatabányai Szénbányák. A trianoni békeszerződéssel rengeteg mezőgazdasági területet vesztő, főként iparát megtartó hazánk a II. világháború után még inkább az iparosodás felé kényszerült (főként a baráti Szovjetunó felől érkező jól ismert politikai-gazdasági nyomás hatására ugyebár), aminek következtében még hangsúlyosabb szerepet kapott a bányászat.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hazai ásványkincsek kitermeléséhez fűződő társadalmi, technikai, kulturális emlékek kizárólag az 1945 utáni nem túl fényes korszakban gyökereznének – épp ellenkezőleg: a magyar bányászat roppant gazdag múltra tekint vissza, hagyományai a XIX. és XX. század fordulójáig nyúlnak vissza. Az ezek iránt érdeklődők számára két remek szabadtéri múzeum kínál remek kikapcsolódási és persze ismeretszerzési lehetőséget: a 2001-ben megnyitott Oroszlányi Bányászati Múzeum és a tatabányai bányaskanzen. Az előbbiről korábban már közöltünk cikket, így a Mi Vidékünk sorozat keretében ezúttal a Tatabányai Múzeum részeként működtetett Bányászati és Ipari Skanzent kerestük fel – és nyertünk bebocsátást a télen amúgy zárva tartó, kapuit május közepétől kitáró egyedülálló ipartörténeti létesítménybe, ahol Kiss Vendel, a Tatabányai Múzeum történész muzeológusa kalauzolt körbe.

A bánhidai városrészben, a Vágóhíd utca 1. szám alatt található skanzent az egykori XV-ös akna területén alakították ki. Itt működött a tatabányai szénmedence nyugati területének első bányaüzeme, ahol 1942-ben kezdték meg a széntermelést. A XV-ös akna 1976-ig működött önálló termelő üzemként, majd miután összevonták a szomszédos XV/a és XV/c aknákkal 1987-ig, a szénmedence kimerüléséig gördültek ki itt a barnaszénnel megrakott csillék a mélyből. A tatabányai szénmedence 1896-tól 1987-ig összesen 170,5 millió tonna szenet adott az ország iparának és a lakosságnak, ebből hétmillió tonnát a XV-ös akna bányászai hoztak föl a mélyből.

A tatabányai skanzen – csakúgy mint az oroszlányi – a hazai bányászat emlékeinek fontos őrzője, de mint az nevéből is adódik, van egy különlegessége: nemcsak műszaki, technológiai gyűjtemény, nemcsak bányászat tárgyi emlékeit mutatja be, hanem szabadtéri néprajzi múzeumként, vagyishát ipari skanzenként a múlt század bányásztársadalmára jellemző társadalmi építészeti jellegzetességeket is bemutatja - hozzá fogható ipari múzeum nincs másik az országban, de még Európában sem sok (ha minden igaz, csupán Walesben működik hasonló bányászati "falumúzeum").

A bánya bezárása után egy évvel, 1988-ban megnyitott ipari skanzen tehát elsősorban a bányászok élet- és munkakörülményeinek, hagyományainak bemutatását tűzte célul. Eredetileg 13 külszíni bányaipari épület volt a területen, ezek nagy része eredeti állapotban maradt meg. A látogatók előtt először a főépület, a bányaigazgatói iroda, az üzemmérnökség és a falézterem (avagy felolvasóterem), a bányászok műszak előtti gyülekezőhelye nyílt meg, ezekben lehet a múzeum igen gazdag bányászati tárgyú tárgyi emlékeit megcsodálni.

Később az acélszerkezetú aknatoronyhoz tartozó liftépület (az ún. depressziós ház) és a gépház, valamint a képzőművészeti kiállítótérré avanzsált fürdő is látogathatóvá vált, miközben az épületek közti szabad területen különféle ipari gépezeteket - többek között szénfejtőgépeket, bányavonatokat – helyeztek el. Noha a XV-ös akna tárnáiba már nem lehet lejutni, hiszen a függőaknát a bezárás után betömedékelték, egy nagyjából 100 méteres "tanbánya" kialakításával élethű módon lehet a frontfejtés körülményeit megfigyelni.

A föld alatti séta végén lehet eljutni a skanzen néprajzilag kiemelkedő részébe, a múlt századi bányászkolónia jellegzetes épületeiet bemutató területre. A fő látványosság két, úgynevezett hatajtós ház, amikben a bányászok lakásai és a kolóniákon kényelmi szolgáltatásokat nyújtó üzletek, műhelyek mutatják be eredeti tárgyakkal, bútorokkal, hogy milyen volt 50-100 évvel ezelőtt a nem túl fényűző bányászélet. A két házsor között a pár évvel ezelőtt fölépített bányatelepi elemi iskolába lehet bekukkantani: az épület két ugyancsak pazarul berendezett tanterme az 1945 előtti és utáni korszakot idézi fel. Kicsit arrébb a bányaigazgató egykori háza áll, amiben külön ebédlő, a kamrában hűtőláda, a szalonban zongora, illetve az épület mellett disznóól és cselédház jelzi, hogy a bányahierarchia csúcsán álló személynek volt az otthona.

Aki rászánja magát, hogy felkeresse a tatabányai skanzent, valószínűleg egy sztereotípiával szegényebben távozik majd: az 1947-ben alapított iparvárosnak nemcsak kommunista-szocialista múltja és berozsdált munkáshagyományai vannak, a múlt század első felében itt az életüket a szén fölhozatalára föltevő vájárok és bányamérnökök emlékezete ugyanúgy fontos része ennek a vidéknek.