Veszélyhelyzetekben (például járványok idején) a pszichológusok két markánsan eltérő reakciót különböztetnek meg. A szenzitizátor típusú emberek felerősítik magukban veszély érzetét, és a hírekből a lehető legrosszabb következtetéseket vonják le.

Kísérletekben többféleképpen értelmezhető képeket mutattak az alanyoknak, és az volt a feladatuk, hogy találják ki, mi történt. Az egyik képen egy ágyra hanyatló nő látszott, aki mellett a földön egy elmosódott tárgy volt látható. A szenzitizátor személyiségű ember ebből egyből rosszra gondol, az elmosódott tárgyat pisztolynak látja, és feltételezi, hogy a nő öngyilkos lett.

Az emberek másik csoportja, a represszorok ezzel szemben elnyomják magukban a rossz forgatókönyvek képzetét. Ők talán észre sem veszik a fekvő nő melletti tárgyat, vagy ha igen, kevésbé adnak neki fenyegető értelmezést. Ugyanez a bizonytalanság áll fenn az emberek tudatában járványok esetén, főként akkor, ha ezt egy új kórokozó váltja ki, és nincs hatékony gyógymód ellene.

A helyzetet egymással ellentétes nézőpontokból lehet nézni. Az egyik oldal azt mondja, hogy nem is halnak meg olyan sokan, és a betegség „csak” az öregekre veszélyes, a másik oldal szerint viszont a rohamos terjedés azt jelenti, hogy nagyon hamar komoly katasztrófahelyzet alakulhat ki. Nyilvánvaló, hogy közülük ki a represszor és ki a szenzitizátor. A kettő között pedig ott vannak a realisták

- érvel Fülöp Márta. - "Természetesen az emberek nagy része nem egyértelműen sorolható egyik vagy másik kategóriába, mindenki rendelkezik bizonyos fokú szenzitizátor és represszor késztetésekkel is. A realisták mérlegelik a veszélyeket, de nem is esnek abba a túlzott félelembe, mint a szenzitizátorok.”

Veszélyhelyzetben nem nyerünk új személyiségjegyeket, sokkal inkább a már meglévő (akár rejtett) tulajdonságaink erősödnek föl. Aki egyébként is hajlamos a szorongásra, esetleg hipochonder, annak a testi bajoktól való félelme tovább erősödhet. A veszélyhelyzet hatására teljes erejével fejlődik ki és érvényesül a szorongás. Ez sok esetben pánikreakciókat is eredményezhet. Akik jó pszichológiai megküzdési stratégiákkal rendelkeznek, azok kontroll alatt tudják tartani a félelmeiket és a lehetséges megoldásokra koncentrálnak.

Az, hogy egy veszélyhelyzetre, mint például a járvány, hogyan reagálnak az emberek összefüggésben lehet azzal, hogy mennyire laza vagy kötött az adott kultúra, ahová tartoznak.

Mi is ez a lazaság, illetve kötöttség? A Michelle Gelfand által vezetett kutatásban, amelyben Fülöp Márta is részt vett, a kultúrák osztályozhatók aszerint, hogy a bennük élők mennyire tartják fontosnak a társadalmi normákat, és azok betartását. Vannak szigorú társadalmak, ahol erősen kötöttek a szabályok, a szabályszegőket keményen megbüntetik, a szociális normák ellen vétőket pedig a társaik is megvetik.

A laza társadalmakban ezzel szemben nem veszik olyan komolyan a normákat, a devianciát jobban tolerálják. Ez nem értékítélet, a lazaságnak és a kötöttségnek is vannak pozitív és negatív aspektusai. Magyarország ebből a szempontból az egyik leglazább ország nemzetközi összehasonlításban, de erre azért ne legyünk különösebben büszkék.

A járványra adott reakció legfőképpen az állampolgárokban meglévő fegyelmezettségtől függ. A fegyelmezett (kötött) társadalmak polgárai meghallgatják és igyekeznek betartani a hatóságok tanácsait, utasításait. Felelősségteljesek, és nem szegik meg a szabályokat. Azok az országok, ahol lazább a társadalom, a szabályok be nem tartása miatt járvány idején nagyobb veszélynek vannak kitéve.

Az emberek reakcióiban egyéb kulturális különbségek is szerepet játszanak. Az individualista és a kollektivista társadalmakban élők számára markánsan különbözik az egyén szabadságjogainak, illetve a közösség érdekeinek elsődlegessége.

A nyugati demokráciák az egyén szabadságjogai köré épülnek, így sokkal nehezebben lehet rávenni a polgárokat, hogy a közösség érdekében vállaljanak áldozatokat. Ezzel szemben a keleti országok - legyenek demokráciák, fél- vagy teljes diktatúrák - általában a közösség érdekeit helyezik az egyén szempontjai elé, és így nevelik a gyerekeket is.

A társadalmak szorongóbb, szenzitizátor személyiségű tagjai hajlamosabbak a rémhírek terjesztésére is. A valóságosnál nagyobb veszélyhelyzetről szóló álhírek továbbadásával felnagyítják a veszélyt, ezzel igazolva látják a saját reakciójukat is. Mindannyiunkban van igény arra, hogy ne passzívan várjuk a közelgő lehetséges negatív eseményeket, hanem csináljunk bármit, amitől úgy érezzük, hogy mi megtettük, amit lehetett.

Ez lehet mások figyelmeztetése az irreálisan rossz eshetőségre, de az is, hogy álhíroldalakon vagy átverős lánclevelekben olvasott, semmire sem jó gyógymódokat alkalmazunk. Mindezzel csak saját szorongásunkat igyekszünk csökkenteni. Fülöp Márta arra azonban felhívja a figyelmet, hogy természetesen nagyon fontos, hogy azokat a lépéseket viszont megtegyük, amelyek valóban  segítik akár a megelőzést, akár a betegség alakulását.

Nagyon fontos, hogy az ember úgy érezze, hogy kontrollálni tudja a történéseket. A represszorok úgy igyekeznek optimálisan tartani a saját pszichés egyensúlyukat, hogy tagadják illetve minimalizálják a veszélyt. A szenzitizátorok ezzel szemben azzal, hogy túlzottan elmerülnek a lehetséges legnegatívabb forgatókönyvekben és azokra próbálnak felkészülni. A legtöbben igyekszünk a pszichés háztartásunkat optimális állapotban tartani, és ennek része a túlzottnak ítélt félelmek kontrollálása és a lehetséges aktív megküzdésre összpontosítás.

(Borítókép:  Beata Zawrzel / NurPhoto / Getty Images)