Március 22-én, vasárnap este 9-kor kezdik vetíteni a tévében a National Geographic Emmy-díjas ismeretterjesztő sorozata, a Carl Sagan nevével fémjelzett Kozmosz új, harmadik évadát, aminek február 10-én, Párizsban tartották a világpremierjét. A sorozat fő arca – ahogy a második, 2014-es évad esetében –, ezúttal is Neil deGrasse Tyson asztrofizikus, a New York-i Hayden planetárium igazgatója, népszerű tudománykommunikátor, médiaszemélyiség, Twitter-híresség. A Possible Worlds, azaz Lehetséges világok alcímet viselő új évadról ebben a cikkben számolunk be, de a premier mellett alkalmunk nyílt beszélgetni a sorozat két legfontosabb arcával, Neil deGrasse Tysonnal és Carl Sagan özvegyével, Ann Druyannel is. (A beszélgetések csoportosan zajlottak, hét másik európai lap újságírójával együtt tehetettünk fel kérdéseket a sorozat két alkotójának.)

Milyen kérdések nem hagyják nyugodtan aludni mostanában?

Két válaszom van erre a kérdésre, egy normális és egy különleges. Az első – és azt hiszem sokunkat nem nagy nyugodtan ez a kérdés: mi volt az ősrobbanás előtt? De ami fontosabb, hogy talán ennek a kérdésnek nincs is értelme. Mondhatnák, hogy de igenis, van értelme, pedig nem. Íme egy hasonló kérdés, aminek nincs értelme, tudjuk is hogy nincs értelme, ezért nem is szoktuk megkérdezni: mi található az északi sarktól északra? Logikailag ennek a kérdésnek sincs értelme. Vagy vegyük Pinokkiót. Az ő világában is vannak kérdések, amikre nincsenek válaszok. Ha azt mondja Pinokkió, hogy "mindjárt megnő az orrom", mi fog történni? Igen, ez egy paradoxon, egy olyan mondat, ami az ő univerzumában nem létezik. Hogy mi volt a nagy robbanás előtt, ami az univerzumunkat létrehozta? Hogyan jutottunk el az atomok, molekulák szintjéről a szaporodó, önfönntartó életig, egyáltalán az élet megjelenéséig? Nem tudjuk, mint ahogy a sötét anyag, a sötét energia titkait sem fürkésztük még ki. Szóval ez a kérdéskör foglalkoztat leginkább normális esetben.

A speciális, és mélyen személyes válaszom pedig: rengeteget gondolok arra a kérdésre, amiről még azt sem tudom, hogy mire keresi a választ. A kérdéseink határa a tudásunk határa is egyben, hiszen nem tudunk többet kérdezni annál, mint ameddig kutatásaink lehetőségei terjednek. Szóval ami nem hagy aludni, hogy miféle kérdések lehetnek azok, amiket jelenleg még feltenni sem tudunk, mert még nem tartunk ott a válaszok keresésében.

Hisz a földönkívüli életben?

Bárki, aki ezzel a kérdéskörrel foglalkozik, így vagy úgy, de hisz benne. Nézzük, milyen idős az univerzum, nézzük, milyen összetevői vannak, milyen atomok, molekulák alkotják a Földet: szén, oxigén, hidrogén, nitrogén, víz. Ezek mindenütt megtalálhatók a világegyetemben, ami több mint 13 milliárd de akár 59 milliárd éves is lehet. És most vegyük hozzá, hogy itt a Földön milyen gyorsan ki tudott alakulni az értelmes élet: néhány százmillió év alatt, ami az előbbihez viszonyítva egy csettintésnyi idő. Szóval ha a Földön ilyen gyorsan megtörtént és a hozzávalók mindenütt megtalálhatók az univerzumban, bárki aki picit is gondolkodott már a kérdésen, egyetért abban, hogy nagy eséllyel másutt is alakult ki élet a világegyetemben. Hogy értelmes, nálunk fejlettebb életről van-e szó, nem tudom, de egyszerű életformák egészen biztosan léteznek más bolygókon is.

Mit gondol, mi az esélye annak, hogy bázist tudnak építeni az emberek a Marson 15-20 éven belül?

Igyekszem optimista lenni. Mind feltesszük ezt a kérdést elég gyakran, leginkább azért, mert elkötelezettek vagyunk a felfedezés iránt. De a felfedezés nem így szokott történni, hogy kitűzünk egy dátumot és hajrá. Itt a Földön a területhódító terjeszkedés így megy, megmásszuk a hegyeket, átkelünk a folyókon, tengereken, és ehhez elég a felfedezés vágya, és persze némi pénz. De egy másik égitestre eljutni? Nem elég. Mi, az Egyesült Államok nem azért jutottunk el a Holdra, mert olyan nagy felfedező nemzet lettünk volna. Hanem mert be voltunk tojva. Rettegtünk a Szovjetuniótól, attól, hogy ha hamarabb érnek oda, a szovjetek katonai bázist létesítenek a Holdon. Ez volt a fő motiváció, ha a történelmi hátteret nézzük. Eljutni a Marsra? Még rakétánk sincs. Vehetnénk persze Elon Musktól, aki elég szépen keresne is vele. De a bolygóközi felfedezés nem így megy, mert a felfedezést, az űrkutatást még mindig elsősorban geopolitikai, kormányzati döntések – azaz leginkább a háború és a pénz – hajtják előre. Amíg nem fedezzük fel, hogy van olaj a Marson, addig ez nem is fog gyorsan menni.

Komolyra fordítva a szót: ahhoz, hogy felkészüljünk a tartós marsi életre, terraformálásra lesz szükség. Ahhoz, hogy egy másik bolygón letelepedhessünk, a Földéhez hasonló körülményeket kell teremteni, hogy ne kelljen állandóan űrruhát viselni és túlnyomásos modulokban lakni. Itt a lényeg: ha képesek leszünk geomérnöki eszközökkel más bolygókat terraformálni, a Marsot Földdé változtatni, akkor hatalmunkban áll majd a Földet is Földdé változtatni – és akkor nem is kell másik lakható bolygót keresni.

Melyik a kedvenc epizódja az új Kozmosz sorozatból?

Ó, ez olyan, mintha a gyerekeim közül kellene választani, hogy melyikük számomra a legkedvesebb. De talán a legutolsó, ami egyfajta summázata az egész évadnak. A sorozat egésze bensőséges, szívmelengető és gondolatébresztő is egyben, a címe – Kozmosz: Lehetséges világok – is úgy hat rám, mint valamiféle gyógyfőzet, de az utolsó rész, amiben egy jövendőbeli világkiállítást képzeltünk el, a gyerekkoromat idézi föl. A 130 évvel ezelőtti világkiállítás emléke ma is élénken él a párizsiakban, elég ha azt vesszük, hogy akkor épült a város szimbóluma, az Eiffel-torony. A világkiállítás kreatív emberek gyűjtőhelye, ahol briliáns dolgokat mutatnak be és a jövőt formálják. Ezt az ideát támasztottuk föl az utolsó epizódban. Hogy miért? Mert Carl Sagan, az eredeti Cosmos sorozat alkotója, ötéves korában volt az 1939-es New York-i világkiállításon. Én hatéves voltam, amikor az 1964-es New York-i expóra elvittek. Mindkét világkiállítás nagy hatással volt ránk, mindkettőnket mélyen megérintett a jövő ígérete – és ez a két személyes szál fonódik össze az utolsó epizódban.

A Kozmosz csodálatosan összerakott sorozat, ami az átlagemberek érdeklődését szeretné felkelteni a tudomány iránt. Mennyire tartja ezt fontosnak?

Ebben a sorozatban talán az a legjobb, hogy amikor nézed, nem egy sótlan dokumentumfilmet látsz, hanem valami egészen mást, aminek a műfajára nincs is megfelelő szavunk. Keveredik benne a történetmesélés, az akció, az érzelem, a témák szárnyalása és a tudomány számos területe - a kémia, a fizika, a biológia, a geológia, a csillagászat. Ezek szálait összesodorva a végeredmény olyan, mint egy hatalmas szőttes, amiben mindenki megtalálja az őt érdeklő dolgokat. Olyan korban élünk, amikor mindenkinek fontos döntéseket kell hoznia civilizációnk jövőjével kapcsolatban. Ahhoz, hogy ezeket a döntéseket meghozhassuk, szükség van úgymond tudományos nyelvismeretre. Merre induljunk, merre haladjunk tovább? Atomenergia? Napenergia? Környezetvédelem? Közlekedés? Minden területen szükség van megoldásokra, és ha nem élünk a tudomány válaszaival, akkor nem létezhetünk ebben a világban. Nem arra van szükség, hogy mindenki tudóssá váljon, de arra igen, hogy megbízzon a tudományban. Hogy az emberek tisztában legyenek a dolgok működésének alapjaival, és azzal, hogy a tudomány maga miképp működik. És legfőképp: képesek legyenek kérdéseket feltenni és felismerni, ha valaki hazudik nekik.

Hogyan birkózik meg a sorozat napjaink hírhamisítási dömpingjével, a sosem látott erejű áltudományos áradattal, a laposföldhívők és társaik tömegével?

Oké, most, hogy így magunk között vagyunk, már elárulhatom: a Föld valóban lapos. Na, de a viccet félretéve, mint ismeretterjesztő, számomra az a legnehezebb, hogy meggyőzzek valakit, aki a végletekig biztos magában, de téved. Elsősorban arra van szükségünk, hogy megmutassuk, a tudomány hogy épül föl. A tudomány nem csupán az ismereteink gyűjteménye könyvekbe zárva. Ez persze fontos része, de csak egy kis része.

A tudomány a bennünket körülvevő természet kikérdezése, hogy megtudhassuk, mi az objektív igazság. Az objektív igazság kiderítése pedig egyben elárulja, hogy mi a hamis. Ha tudod, hogy mi igaz, akkor azt is tudod, hogy mi nem az. Ha nem vagy birtokában ennek a képességnek, akkor ki vagy téve mindenféle zavaros ideológia és gondolat támadásának. Nem látok erre más megoldást, mint hogy az iskolarendszernek kell megtanítania erre – nem arra, hogy mit gondolj, hanem hogy miképpen gondolkodj. Egyáltalán: arra, hogy gondolkodj. Egy szabad országban nem tilthatjuk meg, hogy egyesek azt higgyék, hogy a Föld lapos – azt kell megakadályoznunk, hogy ezek az emberek befolyáshoz és hatalomhoz jussanak. Ez a feladata a tudománynak és az ismeretterjesztésnek.

Napjaink meghatározó problémaköre a klímaváltozás. Mit gondol, Carl Sagan elégedett lenne azzal, ahogy az emberiség reagál? Mi a véleménye például Greta Thunbergről?

Mi mind nagyon szeretjük Grétát. Négymillió követője van Twitteren!

Önnek tizennégy millió.

Igen, de Gretának több hatalma van, mint gondolnánk. Ami Carlt illeti – bár nem szívesen beszélek holtak helyett – talán azt kérdezné, hogy hé, hát senki sem figyelt rám, amikor figyelmeztettelek benneteket? Azt hiszem, nagyon csalódott lenne. Másfelől az is lehet, hogy sokkal rosszabb is lehetne most a helyzet, nem tudhatjuk. Azt tudjuk, hogy most mennyire rossz, de azt nem hogy mennyivel rosszabb is lehetne. Manapság tudományos kommunikációban rengeteg ember együttműködik, közösséget alkot, weboldalak, YouTube-csatornák működnek és segítenek az ismeretterjesztésben. Ma már nem csak a középkorú, fehér férfiak kiváltsága ez, hanem például okos, fiatal nők, lányok is kivívják maguknak a figyelmet. Ezt a közösséget azt hiszem, Carl Sagan hívta életre, feláldozva a saját tudományos karrierjét. Amikor kiállt, hogy a tudományról beszéljen, egyszer csak elkezdett emelkedni az ismeretterjesztésre szánt büdzsé is, és elhalkultak azok a hangok, amik azt mondták, "hé, hagyd ezt abba, menj vissza a laborodba és törődj a magad dolgával". Szóval lehet, hogy Carl csalódott lenne a mai helyzetet látva, de talán sokkal rosszabb is lehetne minden, ha ő egyáltalán nincs.

Sokan afféle sztártudósnak látják önt, egyszer szerepelt a Brooklyn 99 – Nemszázas körzet egyik epizódjában is.

Jaj istenem, azt látta? Elképesztő! Nagyon nagyra tartom a művészeket, a nagybetűs művészeket. A filmrendezőket, a díszlettervezőket, a regényírókat, a festőket, a szobrászokat, mindenkit, aki a kreatív energiáit alkotáson keresztül önmaga kifejezésére fordítja. Ami a Brooklyn 99-es epizódszerepemet illeti: bárki, bármikor megkeres azzal, hogy személyemen keresztül szeretne valamicske tudományt csempészni az alkotásába – állok rendelkezésére. Ha a tudományt művészettel elegyítjük, akkor közelebb lehet hozni a tömegekhez, mert a művészet utat nyit az általunk nem ismert dolgokhoz is. A művészet a kultúra és a társadalom verőere.

Ha a tudósok közül kellene valakit megneveznem, akkor Isaac Newtont mondanám, mint az én sztáromat. Nagy rajongója vagyok mindannak, amit végbevitt. Feltalálta a kalkulust, nagyot alkotott az optika, a mozgás és a gravitáció területén, és mindezt még mielőtt betöltötte volna a 26-ot. Azt hiszem, ez elég menő. Van egy facsemetém, ami az ő almáskertjéből származik. Kezdetben a lakásomban növekedett, aztán amikor kinőtte azt, elvittem a bronxi botanikus kertbe, és nekik adományoztam, ez számomra majdnem vallásos pillanat volt.

Amikor a sorozatot készítette, járt Európában, például Amszterdamban is.

Igen, vettem is egy Van Gogh-os nyakkendőt, rajta a Csillagos éj festményével. De hogy miért volt fontos a forgatás során rengeteg helyszínre eljutni? Hajlamosak vagyunk – különösen mi, az Egyesült Államokban, amiért kicsit szégyenkezem is – elfelejteni, hogy a világ nagy része a történelem során milyen nagy mértékben járult hozzá a tudományos fejlődéshez. Az USA-ban mi úgy nőttünk föl, hogy az utóbbi évtizedekben a nemzetünknek vezető szerepe volt a tudomány fejlődésében. De ha visszamegyünk az időben, egészen az ókori Kínáig, Arábiáig, láthatjuk, hogy milyen fontos és nagy tudományos eredmények születtek ott a világunk megértésében. Ennek bemutatásához volt szükség a sokféle helyszínre a sorozat készítésekor.

A sorozat nézői rengeteget tanulhatnak az egyes epizódokból. Volt olyasmi, ami önnek is újdonság volt, amiről a Kozmosz készítésekor szerzett ismereteket?

Igen, sőt! Én asztrofizikus vagyok, ami csak egy kis része a Kozmosz DNS-ének. Történelem, kultúra, antropológia, biológia – ezek mind fontos építőelemei a sorozatnak. Minden egyes epizóddal tanultam valamit. Minden rész készítéséhez az adott témát jól ismerő tudósok és szakértők segítségét kértük, olvasták a forgatókönyvet, megjegyzéseket fűztek hozzá, és arra is ügyeltünk, hogy ha valamiről csak feltételes módban esik szó, az is a lehető leghitelesebb és tudományosan megalapozott legyen. Tehát ha valamiről nem tudtuk biztosan, hogy igaz, törekedtünk arra, hogy hipotetikusan igaz lehessen, ne pedig hazugság. Mindeközben rengeteget tanultam én is, ami az egyik legélvezetesebb része volt a munkának.

Mi volt a legérdekesebb, legizgalmasabb dolog, amit megtanult a Kozmosz forgatása során?

Az ötödik részben szerepel egy fiú története, aki agysérülést szenvedett, és akinek köszönhetően először mérték meg az emberi agy hullámait. Vele kezdődött az idegtudomány. Gondoljon bele! Egy teljesen új határterület, ami azt vizsgálta, hogy itt bent, a fejünkben mi zajlik. Nem vehetjük ki emberek agyát, hogy aztán megvizsgáljuk, majd visszarakjuk. Az agyunk az egyik utolsó ismeretlen univerzum, amihez ekkor kaptuk meg a kulcsot. A forgatás során elmentünk a kórházba, abba a szobába, ahol ezt a fiút kezelték. Valahol hátborzongató is volt, egy öreg, lepattant kórház, elavult felszerelésekkel, olyan hely, ahová nem szívesen feküdne be manapság senki, de egyben fantasztikus, megrendítő élmény is, aminek teljesen a hatása alá kerültem.

(A Kozmosz: Lehetséges világok párizsi premierjén a National Geographic jóvoltából vehettünk részt, az ismeretterjesztő csatornának ugyanakkor semmilyen beleszólása nem volt cikkeink tartalmába.)