Nemrég arról írtam, hogy mit lehet tenni, hogyha valakit Las Vegasba vet a sorsa – ahogy engem a CES techkiállítás apropóján –, és a hotelszörfölésen-kaszinózáson túl szeretne valami értelmes szabadidős elfoglaltságot találni. A múzeumok kipipálása után erre leginkább a város határain túl van lehetőség, például a világhírű Hoover-gát meglátogatása az egyik legremekebb opció. Van viszont Las Vegas határában egy sokak által jól ismert létesítmény is, ami régóta ott figyelt az én "top tíz hely, amit látnom kell mielőtt bla-bla-bla" listámon is.

A katonai repülés iránt érdeklődőknek aligha kell bemutatnom a Nellis légibázist, az Egyesült Államok légierejének (United States Air Force – USAF) dél-nevadai központját, ahol több repülőszázad állomásozik, mint bármely más amerikai bázison. A Nellis a központja az amerikai vadászpilóta-képzésnek, itt rendezik meg évente többször is a híres nemzetközi Red Flag gyakorlatot, amin az amerikai haderőnemek repülőin kívül NATO-tagországok és más szövetséges államok légiereje is részt szokott venni – elképesztő kéthetes légikavalkádot alkotva, a vadászgépek iránt rajongó szpotterek, fotósok legnagyobb örömére.

Mivel nem volt túl sok időm a programszervezésre és rögtönzött terveim nagyvonalú megvalósítására, január 11-ét, szombatot jelöltem ki magamnak, hogy tegyek egy próbát a Nellisnél. A CES vége után egy nappal fogtam a fotóscuccomat (benne egy 100-400 mm-es teleobjektívet és egy kétszerezőt, amivel bőven elegendőnek gondolt 200-800 mm-nyi zoomtartomány állt rendelkezésemre) és elindultam Nevada egét dübörögve karcoló harci gépekre vadászni. Legjobban F-22 Raptorokat szerettem volna látni, de vágyakozó lelki szemeim előtt F-35A Lightningok, B-1 Lancerek és mindenek fölött B-2 Spirit lopakodó bombázók is lebegtek, akarom mondani húztak el méltóságteljesen.

A szpotterkedésre készülvén átböngésztem néhány fórumot, fotómegosztót, tanácsadó és szakoldalt, hogy hol és mikor érdemes letáborozni. Az olvasottakat szintetizálva arra jutottam, hogy a kora délutáni órákban egész jók lesznek az esélyeim, ha a Las Vegas sugárút észak-keleti szakasza mellett, egy a futópálya végére rálátó területen letelepszem. Hogy mindezek után mi történt azon a januári szombaton? Az alábbi fotóriportban osztom meg tapasztalataimat.

A bázis Las Vegas határában terül el, a 604-es úton lehet északkeleti irányba haladva elérni, áthaladva a kaszinóváros nem túl vonzó külvárosi területein, ahol parkolók, üres telkek, autójavító műhelyek, olcsó büfék, motelek és karitatív szervezetek ellátóhelyei közt főként hajléktalanok, prostituáltak és meth-dílerek ténferegnek. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Szállásomtól, a Circus Circus Hoteltől nagyjából 16 kilométerre lévő katonai létesítmény főbejárata. Idáig tömegközlekedéssel is el lehet jutni, két busszal bő egy óra volt az út az álmos szombati forgalomban. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Mondanom se kell, a bázis végig kamerákkal figyelt kerítésekkel van körbevéve. Ötvenméterenként táblák figyelmeztetik az arra tévedőt, hogy ne nagyon jusson eszébe bemászni, sőt akárcsak tartósan a kerítésnél ólálkodni, mert előbb-utóbb járőrök érkeznek morcos katonakutyák társaságában, és kellemetlenül végződő kikérdezéshez vezethet a túlzott kíváncsiság. A bázis futópályákon túli, sivatagos területekbe nyúló részeit már csak betontömbökkel nyomatékosított drótkerítés veszi körbe, ennek ellenére senkinek sem javasolják, hogy innen próbáljon közelebb kerülni a repülőtér őrzött létesítményeihez. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

A főbejáratnál egy jókora installáció, négy, gyémánt formációban "repülő" F-16-os modell hirdeti büszkén, hogy a Nellis légibázis a világhírű Thunderbirds műrepülő csoport otthona. A szobortól balra sétálva lehet eljutni a bejáratig, ahol folyamatosan áramlanak ki és be az autók. A belépőket fegyveres őrök ellenőrzik, csak az juthat be a bázis területére, akinek megfelelő katonai igazolványa van, vagy akit ilyen személy visz magával engedéllyel. Ergo mezítlábas civil turistaként ennél közelebb nem juthattam. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

A netes repülőgépszpotter fórumok előzetes átböngészése után úgy döntöttem, hogy elsétálok a bázis végéig, ahol a futópálya betonszalagja véget ér, és a kerítés mellett – de azért tisztes távolságra – letáborozok. Az idő kellemes volt, a hatsávos gyorsforgalmi úton viszonylag gyér forgalom csordogált, a távoli hegyek felé hullámzó aszfaltcsík légpocsolyáiban délibábok vibráltak. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Ahogy bandukoltam kifelé a sivatagos területek felé, a kerítés fölött átlesve előbb helikopterek farokrotorjait, majd kicsivel később egy szállítógép farokrészét pillantottam meg. Nem tagadom, ekkor kissé izgalomba jöttem. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Vagy száz méterrel odébb, egy kisebb emelkedőnek hála tökéletes rálátásom nyílt egy pihenőn lévő katonai helikopterre. Az 1979 óta szolgálatban lévő, a hadseregben elsősorban szállító feladatokra használt Sikorsky UH-60 Black Hawk a légierőnél Sikorsky HH-60 Pave Hawk változatban dolgozik, és leginkább kommandósok célbajuttatása vagy bajba került katonák kimentése a feladata. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Tovább haladva újabb tökéletes látványban volt szerencsém: az elébb látott repülőgépfaroknak meglett a tulajdonosa, egy Boeing C-17 Globemaster III. A gép rámpáját pont ekkor kezdték felhúzni, a fényképezőgép optikáján keresztül még azt is láttam, hogy bent katonák álldogáltak vagy készültek leülni, miközben a betonon tucatnyian beszélgettek. A levegő a repülőgép hajtóműveiből kiáramló forró gázoktól remegett, kissé elmosva a távolabb megpillantott F-16-os vadászgépek sziluettjeit. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Ahogy caplattam egyre keletebbre a bázis véget nem érőnek tűnő kerítése mellett, két érdekességre lettem figyelmes. Először egy rozsdás repülőgéproncs vonzotta magához a tekintetemet a távolból. A roncs a reptéri tűzoltócsapat (99th Civil Engineer Squadron) és civil tűzoltóságok készenléti gyakorlatainak egyik helyszíne, itt szoktak repülőgép-baleseteket szimulálni, katasztrófahelyzeti tűzoltást gyakorolni. A gép típusa gyakorlatilag fölismerhetetlen, a törzse valamikor egy katonai szállítógépé – talán egy Lockheed C–130 Herculesé – volt, a szárnyakat, a hajtóműveket, a farokrészt más-más gépektől kölcsönözték, egyfajta röpképtelen Frankenstein-szörnyet alkotva, amit évente többször is fölgyújtanak, propánpokollá téve a bázisnak ezt a távoli szegletét. A drótkerítés mögött veszteglő Humvee (High Mobility Multipurpose Wheeled Vehicle) katonai terepjáró is érdekes a maga módján, de a kerítés előtt kiállított rakéta picivel izgalmasabb: amit láttam, az nem más, mint egy Sz–75 (NATO-kódja SA–2), az 50-es években kifejlesztett szovjet közepes hatótávolságú, kétfokozatú légvédelmi rakéta második fokozata (mivel az első fokozatától és a fő stabilizátor szárnyaitól is megfosztották, nem könnyű felismerni). A szovjet föld-levegő rakéta egykor az ellenséges fenyegetésekkel kapcsolatos pilótaképzés oktatóeszköze volt. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Kábé 5 kilométernyi gyaloglás után, dél körül elértem a Google Térkép és repülőgépszpotter fórumok segítségével kiszemelt leshelyemet, a 604-es út (avagy Las Vegas Blvd North) és a North Hollywood Blvd kereszteződését. Egy használaton kívüli útinformkijelző tövében táboroztam le, üvegében a bázis túloldalán emelkedő fenséges sziklás hegyvonulat tükröződött vissza. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Az út mellől egész jó rálátás kínálkozott a bázis betonján, szabad ég alatt álldogáló, lepányvázott F-16-os vadászrepülőgépekre, persze ehhez a látványhoz kellett a teleobjektív is, szabad szemmel elég aprónak tűntek a jó kilométernyi távolságban, a hangárok közelében lévő gépek. A bázisnak ezen a részén semmi mozgást nem láttam, csend ülte meg a tájat. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Az úttestet és a bázis kerítését egy jó 15 méteres kietlen sáv választotta el, a felszín alatt gázvezeték, fölötte életnek semmi nyoma, csak autókból kidobált szemét, a kerítés tövében élet-halál közt tengődő kórók. Az alacsonyan járó januári nap kellemesen sütött, volt vagy 15-20 fok, a sivatagi csendet a ritkás szombat délutáni forgalom zaja törte csak meg olykor. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Balra a bázis víztartálya, háttérben Las Vegas épülő hoteljei és az egykor Stratosphere, ma már csak Strat nevű 350 méter magas torony, az Egyesült Államok legmagasabb kilátótornya. A bázison továbbra sem láttam mozgást, bárhogy pásztáztam a kamerámmal a területet. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Párszor azt hittem, hogy hajtóművek távoli dübörgését hallom, de mindahányszor csalódnom kellett: hiába hegyeztem a fülem és tartottam készenlétben a kamerámat, csak egy-egy átlagosnál hangosabb közúti jármű – például egy lepadlózott Porsche 911 GT3 RS, 520 lóerős, 65 millió forintos sportautó és több nyergesvontató monstrum – haladt el mellettem pár pillanattal később. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Az út túloldalán a Las Vegas Motor Speedway autósport aréna található, a mögötte emelkedő hegyen földtörténeti korok rétegződésein legeltettem a szemem. Repülőgépeknek se híre, se hamva. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Unalmamban ismét a bázist kezdtem pásztázni. Az egyik távoli hangár mellett Fairchild Republic A-10 Thunderbolt II csatarepülőgépeket vettem észre. Az esztétikai hiányosságaik miatt nagy szeretettel csak varacskos disznónak becézett szubszonikus sugárhajtású katonai gépek mozdulatlanul álltak a betonon, pilótáknak, műszaki személyzetnek semmi nyoma. "Na, ezek sem fognak ma fölszállni" – gondoltam. "Jól gondolod, haver" – gondolhatták a varacskos disznók. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

A bázis fő tájékozódási pontja az irányítótorony. Miközben teleobjektívemet rászegeztem, elképzeltem, hogy fönn, az üvegkalitkában egy légiirányító tiszt ugyanígy rám szegezi látcsövét, azon morfondírozva, hogy vajon mi a bánatért dekkol már órák óta a kerítésnél ez a csávó, hát nem tudja, hogy ma nem lesz semmiféle gyakorlórepülés? Hát, kösz, nem tudtam. A háttérben a bázison szolgáló tisztek házai láthatók, a langyos januári levegő enyhe remegésétől kissé elmosódva. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Hoppá, végre történt valami! Három órával azután, hogy először megpillantottam függőleges vezérsíkíját, a C-17 lomhán kigurult a hangárok közül és vagy tíz perces taxizás végén elemelkedett a Nellis légibázis betonszalagjáról. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

A 66158-as lajstromjelű repülőgép – a 60th Air Mobility Wing/AMC (Air Mobility Command), 349th Air Mobility Wing/ARC (Air Reserve Component) szállítógépe – a lassan lemenő nap fényében fürödve hagyta el a Nellis légibázist. Ilyen fotók tömkelegében, le- és fölszálló F-15-ös, F-16-os, F-22-es, ne adj isten F-35-ös vadászgépek, hovatovább B-1, B-2 bombázók és társaik látványában reménykedtem, sajnos hiába. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Fél öt körül végül a Nap is lebukott a Red Rock kanyon hegyláncai mögött. A távolban kavargó madárraj mintha kifejezetten rajtam gúnyolódott volna. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Vasárnap még egy próbát tettem: a Startosphere torony kilátóteraszáról pásztáztam a légteret, de a hétvége egyértelműen a civil légiközlekedésé volt: csak utasszállító repülőket és helikopteres kirándulásokra szakosodott cégek gépeit láttam (ez itt a Maverick Helicopters egyik Eurocopter EC130 – avagy Airbus H130 – helikoptere naplemente után). (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)

Most már persze tudom, hogy a hétvége az amerikai légierőnél is hétvége. A szabadnapos pilóták kiruccanank a városba szórakozni vagy a környékre kirándulni, a bázis csendes, nincs gyakorlat, nem szállnak föl és le az USA legkorszerűbb harci gépei. A nálam fölkészültebb szpotterek pedig otthon maradnak. (Fotó: Nagy Attila Károly / Index)