Miközben több európai ország – köztük mi is – az óvatos lazítás politikájába kezdett, vállalva az esetszámok emelkedését is, a korlátozások sokadik hetében többfelé a karanténfáradtság jelei mutatkoznak. Ezt persze előre lehetett látni, de hogy az „ereszd meg” milyen eredménnyel fog járni, döntően éppen ezen, az egyéni fegyelmen fog múlni. Az új kulcsfogalom a viselkedési fáradtság, de a kérdésről a szakértők között is élénk vita van.
Amerikában a mobiltelefonok helyadatai szerint az emberek elkezdtek lazázni, húsvét óta kevésbé tartják be a korlátozásokat. A Maryland University kutatása alapján egyre több ember jár el otthonról, nagyobb távolságra mennek, és többen lépik át megyéjük vagy a szövetségi államuk határait. A társadalmi távolságtartás mérésére kalibrált 100-as skála átlagértéke 52-ről 44-re csökkent, ami azt jelenti, hogy nyolc százalékkal többen vannak, akik nem annyira követik az előírásokat. Ebben gazdasági indokok ugyanúgy szerepet játszhatnak, mint az, hogy sokaknak egyszerűen már nagyon elegük van az otthonlétből.
Bár Amerikában is egyre több helyen lépnek életbe enyhítések, a szakértők a csökkenő fegyelem veszélyeire figyelmeztetnek. Dr. Fauci, az amerikai járványügy legfontosabb embere azt mondja, elkerülhetetlen a fertőzések második hulláma az Egyesült Államokban:
Rossz ősz és tél vár ránk, ha a szükséges intézkedéseket nem tartjuk meg
– nyilatkozta.
A marylandi kutatásvezető szerint több tényező együttes hatásáról van szó: egy hónapnyi kvázi karantén után a melegebb időjárás, az ellaposodó járványgörbe miatti – hamis – biztonságérzet és a gazdaság beindításáról szóló vita egyaránt erősíti az emberek vágyát, hogy végre szabadabban hagyják el otthonaikat.
Lényegében arról a jelenségről van szó, amit most leginkább karanténfáradtságnak szoktak nevezni. Ez természetesen nem amerikai sajátosság: Németországban is elkezdett nőni a járvány alakulása szempontjából kulcsfontosságú vírusreprodukciós ráta, igaz, még így is csak 1,0-ra ment fel, de ha tovább emelkedik, az Angela Merkel szerint is túl fogja terhelni az egészségügyi rendszert. A németeknél és mindenhol máshol most azt figyelik a kutatók és jó esetben a politikusok is, hogy az óvatos, sok országban még csak tervezett lazítások és a spontán módon is egyre inkább jelentkező fáradtság együttesen milyen hatást fog eredményezni.
A globális koronavírus-járvány példátlan léptékű rendkívüli állapotot hozott a világba: az emberiség több mint fele, legalább négymilliárd ember alapvetően korlátozva van hétköznapi rutinjaiban. Ez nem csak gazdaságilag kritikus, az egyéni és a társadalmi teljesítőképesség, a társadalmi szövedék szempontjából is alapkérdés, hogy meddig és milyen szintű korlátozásokat lehet kibírni.
A modern járványügyben precedens nélküli az ilyen helyzet, és bár van számos modell és múltbéli analógia, a szakemberek is élőben tanulják a helyzetet – a Covid-19 működését, terápiás módozatainak hatásosságát, de a politikai intézkedések hatékonyságát is.
Mert akkor is alapvetően politikáról van szó, ha úgy tűnhet, soha nem volt ekkora hatalmuk a szakértőknek. Akár a racionalitás győzelmének, akár felelősségáthárításnak látjuk ezt, nagyhatalmak vezetői hagyatkoznak most soha nem látott mértékben virológusok, epidemiológusok és biostatisztikusok modelljeire. Bár a válsághelyzetben a tudományellenesség kicsit visszafogottabb lett, a szakértői túlhatalomnak is megvannak a kritikái, és nem csak az alufóliasisakosok között. A járványügyi intézkedések arányosságát, a túl sok vagy túl kevés kérdését rengeteg bizonytalansági tényező között végső soron a politikusok próbálják belőni. Eközben elkerülhetetlenül értékválasztásokat tesznek: a gazdasági károkat nem igazán lehet elveszett életévekben kifejezni, és a boldogságindexre való átfordítások is elég önkényesnek tűnnek.
Hogy a globális epidemiológiai laboratóriumban most a lazítás ideje jön, nem váratlan fordulat: sok valódi szakértő mellett ezt előlegezte meg hetekkel ezelőtt az egyik járványügyi főinfluenszer szerepébe csöppenő, a globális közhangulatra ismeretterjesztő esszéivel kivételesen erősen ható Tomas Pueyo is. Ő a pöröly és a tánc metaforájával azt vázolta fel, hogy az első hetek kemény pörölycsapásaival, hatósági korlátozásokkal a járványgörbe ellaposítható annyira, hogy utána jöhessen az óvatos lazítások, és ha kell, újbóli szigorítások tánca.
Magyarország is ezt az utat követi, még ha a politikai kommunikáció okozott is némi zavart azzal, hogy Orbán Viktor a járvány csúcsát éppen arra az időre tette, amikor megkezdődhetnek az óvatos lazítások – mint most már tudjuk, először vidéken. „Három kritérium optimális viszonyát kell tudni meghatározni és folyamatosan szabályozni: az egyik a vírus terjedésének egészségügyi következményei, különösen a kórházi kezelésre szoruló betegek száma, a másik a gazdaság állapota, a harmadik a társadalmi, közösségi élet minősége” – vázolta fel a mostanra hivatalossá tett magyar „húzd meg, ereszd meg” politika fő szempontjait Palkovics László innovációs miniszter.
A társadalmi szempont önmagában is összetett.
A járványügyi korlátozások nemcsak anyagilag, de mentálisan is kimerítik az érintetteket minden országban.
Egyéni szinten is: a társadalmi izoláció, maga a járvány és a bizonytalanság okozta félelmek, a monotonitás és a magány hosszabb távon mindenkit súlyosan érint, nemcsak az emiatt is legveszélyeztetettebb egyedül élő időseket. Márpedig a bizonytalanságtól való félelem minden félelmek alapja, ezt tolerálja legnehezebben az ember. A depressziós tünetek, a kimerültség érzése, a szélsőséges esetben agresszióhoz vezető, halmozódó feszültség mind a bezártsággal járó rendkívüli állapot következményei.
De a karanténfáradtság társadalmi szinten is jelentkezik. Így volt ez korábbi járványoknál is: az idő előrehaladtával még az orvosok és ápolók is hajlamosak egyre kevésbé betartani a szabályokat, ezt lehetett látni a madárinfluenza és a 2003-as SARS-járvány esetében is. Pedig globálisan azok sokkal kisebbnek bizonyultak, mint a mostani Covid-19. Márpedig ha az egészségügyiek is lazáznak, az átlagember még inkább hajlamos lehet rá. A 2009-es H1N1-járvány alatt több kutatás szerint a nők és az idősek általában szabálykövetőbbek voltak, a mostani koronavírus-járványban ugyanezt állapította meg egy friss brit kutatás is. Eszerint a férfiak és a fiatalok kevésbé tartják be a kézmosásra, a távolságtartásra és az izolációra vonatkozó előírásokat.
A szabálykövetés a Lancet című tudományos lapban összegzett kutatási eredmények szerint annál erősebb, minél nagyobb a hatóságokba vetett bizalom, minél világosabb a központi kommunikáció, és minél inkább aggódnak az emberek a járvány miatt. Az Ázsia után Európában és Amerikában is javuló helyzet így önmagában is arrafelé visz, hogy a korábbi önkorlátozást egyre többen elkezdjék oldani. A társadalmi távolságtartásra vonatkozó előírások paradox módon hatnak: miközben alapvető szerepük van abban, hogy a járvány egyelőre nem lett nagyobb, éppen a sikerességük miatt fogják többen megkérdőjelezni, hogy egyáltalán szükség volt rájuk, vagy a jövőben szükség lenne.
A tiszta, világos és transzparens hatósági kommunikáció korábbi járványtapasztalatok alapján pozitívan hat a szabálykövetésre – ezt érdemes lenne megfontolnia minden ország illetékes törzsének, bár a civil öntudat mértéke ezt biztosan erősen befolyásolja. Az általánosabb érvényű lehet, hogy a karantén elfogadása nagymértékben függ attól, hogy annak látni-e a végét, és hogy a korlátozások csak a lehető legrövidebb ideig tartsanak. A Lancetben az egyéni karantén-előírásokról írják, de megszorításokkal a társadalmi korlátozásokra is vonatkoztatható, hogy nem célszerű túlóvatoskodni sem az intézkedéseket, ami minimalizálná a hatását az emberek viselkedésére.
A koronavírussal kapcsolatban ebben nincs semmi új, ez volt a vita tárgya már március közepén is Angliában, amikor úgy tűnt, hogy a britek bevállalnak egy különutas politikát: míg más országokban már keményen mentek a tiltások, náluk még működtek az iskolák, lehetett meccsre járni, és azt lehetett hallani, hogy korlátozások helyett a kontrollált nyájfertőzéssel akarják kezelni a járványt.
A brit kormányzati politikára befolyással lévő szakértők akkor pontosan a viselkedési fáradtsággal érveltek; azt hangsúlyozták, hogy ha túl hamar léptetnek életbe szigorú korlátozásokat, azokat eleinte ugyan betartja majd a többség, de megvan a veszélye, hogy éppen akkor lesz elegük a szabályokból, amikor a járványhelyzet miatt a legfontosabb lenne azokat betartani.
Ennek a később feladott brit lazaságnak egy viselkedéskutató sztár, a kormányzati tanácsadó csapatot vezető David Halpern volt a fő hangja, ő beszélt nyilvánosan először nyájfertőzésről is. Halpernt még David Cameron kérte fel, és egy ideig úgy tűnt, hogy a közgazdaságtan és a pszichológia határmezsgyéjén megszülető újfajta viselkedéskutatás lesz a tudományos alapú szakpolitikai tervezés új varázsszere, ami empirikus alapokon ad a korábbiaknál hatékonyabb eszközöket a döntéshozók kezébe. A viselkedési közgazdaságtan szakított a még ma is elég meghatározó racionális emberképpel, tudatosította a döntéseink mögött álló irracionális motívumokat, és erre alapozva úgy tűnt, hogy a politika is finomhangolással lesz képes a kívánt irányba terelni a viselkedésünket.
Halpern nagyjából ezt kísérelte meg a koronavírus elleni védekezés alapjává is tenni például a kézmosás szokásának viselkedéstudományi eszközökkel való terjesztésével. Vagy erre jók például a járvány alatti másfél méteres távolság betartását segítő áruházi felfestések is. A fő cél az, hogy a tiltások politikája helyett ezek a fajta ösztönzők legyenek meghatározóak, a fő érv pedig, hogy a tiltásokat nem bírnák sokáig az emberek, túl hamar beütne a karanténfáradtság. „Ha túl korán lépünk, és azt mondjuk az embereknek, hogy maradjanak otthon egy hétre, amikor még nagyon valószínűtlen, hogy elkapják a koronavírust, majd pár héttel később köhögnek egyet, és valószínűleg azt fogják mondani, hogy most már hagyjuk őket békén” – fejtegette akkor Halpern a sajtóban.
A londoni járványpolitika azóta váltott, a miniszterelnök megjárta az intenzív osztályt, a britek pedig beálltak a sorba, és nagy vonalakban ugyanazt teszik, mint a többi ország. A kérdés azonban, hogy az akkori félelmek az időzítésről jogosnak bizonyulnak-e, mennyire biztos a tudásunk a viselkedési fáradtságról. A kritikusok szerint szinte semennyire, nem véletlen, hogy 600 viselkedéskutató akkor nyílt levélben kérdőjelezte meg a Halpern-féle javaslatot. Szerintük azt nem támasztotta alá elég bizonyíték – mások szerint pedig a viselkedési közgazdaságtan amúgy is hajlamos túláltalánosítani és a politikusoknak hangzatos dolgokat mondani.
Úgy számolunk, hogy a járvány nagyon hosszú ideig tart majd. Nagyon fontos, hogy fenntartható döntéseket hozzunk, hogy ne alakuljon ki fáradtság a lakosságban
– mondja a kevésbé szigorú intézkedések miatt különutasnak számító Svédország miniszterelnök-helyettese. A fenntarthatóság szempontjának hangsúlyozásával persze a svéd döntéshozók saját magukat is védik (a lazább szabályok a többi skandináv országnál több esetszámmal és nagyobb halandósággal jártak együtt, igaz, nem annyival rosszabb náluk a helyzet, mint azt a kritikusaik jósolták). A svéd megközelítés most azon alapszik, hogy inkább maratonról van szó, mint sprintről, ezért be kell osztani az erőt. Azt hangsúlyozzák, hogy nem szabad lerombolni a társadalmi szövedéket, hogy megmentsük az egyéneket – a társadalom egészének állapotára ugyanúgy figyelni kell, mint a betegekre.
Azt, hogy a svédek csinálták jól, vagy a világ többi része, még nem igazán láthatja senki. A lazább svéd politika mindenesei azzal érvelnek, hogy bár rövid távon náluk volt több fertőzés, ha más országok is elkezdenek komolyabban lazítani, azokban is megugrás várható a számokban. Mint Anders Tegnell, a svédek fő epidemiológusa mondta április közepén: „Azt hiszem, Norvégia és Dánia nagyon tart attól, hogy hogyan fogják megszüntetni ezt a teljes lezárást úgy, hogy az ne okozzon azonnali nagy hullámot, amint elkezdik az enyhítéseket.”
Majd meglátjuk, hogy most, a szigorúbb szabályok után könnyebb egy mérsékeltebb állapotra visszaváltani, vagy jobb, ha eleve lazább volt a szabályozás. A már elrendelt és a betervezett enyhítések minden országban óvatosak és fokozatosak, kérdés azonban, hogy hogyan alakul a tényleges viselkedés: tudjuk-e kontrollálni az érintkezéseket magunktól, működnek-e a biztosított szelepek, vagy túl sok gőzt eresztenénk ki rajtuk, mert úgy érezzük, végre újra lehet élni. Mert a politika ugyan a természete szerint mindig a számára megfelelőnek érzett szakértői véleményekkel fogja alátámasztani az aktuális irányát, de a kimenetel nagyrészt rajtunk múlik, akármennyire is fáradtak vagyunk.
(Borítókép: Fokváros elnéptelenedett belvárosa 2020. április 28-án. Fotó: MTI/EPA/Nic Bothma)