Kiváló entomológus volt, a bécsi Rebell róla nevezett el egy ritka lepkét, de ő maga is felfedezett, leírt ezt-azt. A dobozaiban ott volt a világ összes országa [...] Gyűjtötte a pénzt a boldogságra, ám úgy volt a gyűjtéssel, mint az, aki valamilyen drága folyadék fösvényen adagolt csöppjei alá tartja a poharát, de ahányszor összegyűlik benne egy kicsi, rögtön ki is ömlik, és előről kell kezdenie az egészet.
(Vladimir Nabokov: Pilgram. Terra incognita, részlet)
Házkutatást tartottak a cseh rendőrök egy 61 éves Hradec Králové-i (királyváradi) férfinál, akinek lakásában egy nagyjából 280 ezer bogárból álló gyűjteményt foglaltak le. A gyűjteményben védett, súlyosan veszélyeztetett bogárfajok példányai is voltak, az elsődleges szakértői vizsgálat szerint több mint hatszáz. A május 12-i rendőrségi hír, amiről az Index is beszámolt, így önmagában csak mérsékelten hangzik izgalmasnak, nem is tűnik igazán kirívó esetnek, mivel sajnos elég gyakoriak az illegális állatkereskedelemmel, védett fajok csempészetével kapcsolatos bűnügyek, és majdnem minden hétre jut egy olasz vadász, akit énekesmadarak százaival a csomagtartójában kapcsolnak le a román határon.
Azonban ha a mostani eset kulisszái mögé nézünk, egy egész szokatlan történet bontakozik ki, aminek ráadásul magyar vonatkozásai is vannak. A cseh férfi a rendőrség szerint gyerekkorától kezdve gyűjti a bogarakat, és ahogy Iva Kormošová rendőrségi sajtóreferens fogalmazott:
szenvedélyes entomológus.
Ha figyelmesen nézzük a cseh rendőrség által közreadott fotókat és videófelvételt, fel is tűnhet, hogy nem valami újgazdag hóbortról, laikus, fogalmatlan trófeagyűjteményről van szó, hanem igen precízen felállított, tudományos szempontból értékesnek tűnő kollekcióról. A férfi vesztét az okozta, hogy interneten hirdette gyűjteménye egyes törvényi védelem alá eső, súlyosan veszélyeztetett fajok közé sorolható darabjait, és az engedély nélkül végzett, tiltott kereskedelmi tevékenységre felfigyelt a Hradec Králové-i körzeti rendőrség természetkárosítással, védett állatokkal és növényekkel kapcsolatos bűncselekményekkel foglalkozó nyomozója.
A férfi házában laikus szemmel nézve elképesztő mennyiségű és változatosságú bogárhad sorakozott tűhegyre tűzve, az akkurátusan berendezett tárolórekeszekben többek között egy ritka dél-amerikai óriásbogárfaj, a CITES nemzetközi egyezménnyel is védett sátánbogár (Dynastes satanas) két gondosan preparált egyedét is megtalálták, miközben ezek birtoklására semmiféle engedélye nem volt.
Az ellene indult rendőrségi eljárásban a bogárgyűjtő azzal magyarázta a hatalmas kollekciót, hogy gyűjtőként egy-egy vidék lehető legtöbb bogárfaját akarja dokumentálni, ráadásul a gyűjtemény egy részét örökölte. A rendőrség közlése szerint Európa egyik legnagyobb magángyűjteményét foglalták most le, és mivel a gyűjtő nem tudta a tulajdonában lévő 280 ezres bogárgyűjtemény védett fajainak eredetét igazolni, akár három évig terjedő szabadságvesztést is kiszabhatnak rá az ügy bírósági szakaszában.
Na de ha nem egy pitiáner bűnöző, gátlástalan állatcsempész, akkor joggal kérdezhetik, hogy ki is ez a "szenvedélyes entomológus", akire lecsapott a cseh természetvédelmi törvény szigora? Mint azt magyar szakértőktől megtudtuk, a neve Jan Matějíček, és
valószínűleg ő az egyetlen bűnöző a világon, akiről rovartani szaklapban külön közlemény jelent meg.
A bogarak (Coleoptera) rendjével foglalkozó, 1910-es évek óta évente megjelenő Koleopterologische Rundschau (Koleopterológia Szemle) 1994-ben, a 64. számban jelentette meg a "Jan Matějíček und das taxonomische Carabus-Desaster" avagy "Jan Matějíček és a futrinka-rendszertan katasztrófája" címet viselő írást. Az Osztrák Állat- és Növénytani Társaság és a Bécsi Rovartani Társaság által kiadott lap szerzőpárosa, Manfred Jäch szerkesztő és Heinrich Schönmann akkori gyűjteményvezető (mindketten ismert entomológus kutatók) tíz oldalon át foglalkozott Jan Matějíček viselt dolgaival.
A közlemény tudományos körökben súlyosnak számító vádakat fogalmazott meg a jellegtelen nyolcszintes panelházban élő Matějíček ellen. 1992 és 1993 során a bécsi Természettudományi Múzeum bogárgyűjteményéből 302 futrinkaféle (Carabus- és Procerus-faj) tűnt el, köztük négy holotípus (azaz olyan egyedi típuspéldány, ami a fajt reprezentálja, és amivel összevetve egy másik, azonosításra váró példányt, arról meg lehet állapítani, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartozik-e). A bécsi lopással Jan Matějíčeket vádolták meg.
A nyomozás során kiderült, hogy a férfi más országok múzeumaiban és kutatóintézeteiben is garázdálkodott: több mint hatszáz értékes bogár eltulajdonítását bizonyították rá – bizonyos, hogy lopott a prágai Nemzeti Múzeumból, a budapesti Magyar Természettudományi Múzeumból és a szentpétervári Állattani Intézetből, valamint egy sor német, cseh, magyar és kazah magángyűjteményből. A rendőrség az ellopott bogarak egy kis részét le tudta foglalni, de addigra Matejic elpasszolta zsákmánya java részét, lenyomozhatatlan körülmények között átjátszva feltehetőleg európai és japán gyűjtőknek vagy kisebb múzeumoknak.
A múzeumi gyűjtemények dézsmálására 1992 nyarán figyeltek fel a bécsi Természettudományi Múzeum kurátorai, amikor 175 bogárnak, köztük a már említett négy holotípusnak veszett nyoma (mellesleg eltűnt 72 500 rovartű is). Ebben az időszakban nem volt más látogatója a bogárgyűjteménynek, nem volt olyan vendégkutató, akit meg lehetett volna gyanúsítani a futrinkák ellopásával. 1993 novemberében aztán újabb 127 bogárnak kelt lába, de ekkor már akadt gyanúsított is: az elég idegesen viselkedő Jan Matějíček, aki 1992 és 1993 között a múzeum rovartani részlegének külsős preparátora volt. Matějíček mindig hazavitte a munkát királyváradi lakásába, kevés időt töltött a múzeumban, először ezért is nem terelődött rá a gyanú.
A múzeum dolgozói rájöttek, mi Matějíček módszere: a ritka és értékes futrinkákért bolonduló férfi, kihasználva a múzeumi kutatók jóhiszeműségét, egyszerűen kicserélte az értékes gyűjteményi darabokat más, de gyakoribb fajokhoz tartozó példányokra. A nagy darabszámú, több ezres, tízezres rovartani gyűjtemények ellenőrzésekor így kezdetben nem tűnt fel, hogy pár száz példány nem az eredeti faj képviselője.
A bécsi múzeum kurátorai végül csapdát állítottak neki: úgy intézték, hogy következő látogatásakor mindenképp szeme elé kerüljön jó néhány kívánatos futrinka, aminek a kleptomániás koleopterológus nem fog tudni ellenállni. 1994. január 19-én Jan Matějíček le is bukott, a bécsi rendőrség technikai segítségével megfigyelték minden mozdulatát, és a kurátorok saját szemükkel láthatták, ahogy gondosan kiemel ötven bogarat a múzeum zárt gyűjteményéből. A rendőrök akkor vették őrizetbe, amikor el akarta hagyni az épületet, táskájában a futrinkagyűjtők áhított kincsével.
Jan Matějíček mindössze három napot töltött rendőrségi őrizetben, majd a bűncselekmény kis súlyára tekintettel – mi az a pár tucat bogár! – szabadon engedték. A nyomozás során később 15 bogarat foglaltak le egy futrinkaspecialistától, aki elmondta, hogy 1993 novemberében vásárolta azokat Matějíčektől. Bár az ellopott bogarak legértékesebbjei nem kerültek elő, ez a felgöngyölített adásvétel is arra mutatott, hogy Jan Matějíček tehető felelőssé a múzeumi lopásokért.
Az 1994-es nyomozás során derült fény a fentebb említett többi lopásra is, köztük a magyar esetekre, és kiderült az is, hogy Matějíček nemcsak a gyűjtők között szokatlanul nagy összegekért gazdát cserélő futrinkákra specializálódott, de előszeretettel lopott ritka cincérféléket, ganéjtúrókat és cicindélákat (homokfutrinkákat) is. Végül a mellesleg szívbeteg Matějíčeket a meglehetősen vajszívű osztrák törvénykezés nem marasztalta el túlságosan, és még az eltulajdonított gyűjteményi anyagok visszaszolgáltatására sem kényszerítették, nem kobozták el kollekcióját sem.
A Jäch-Schönmann szerzőpáros cikke tételesen felsorolja a bécsi múzeumból ellopott, sok esetben pótolhatatlan tételeket, ezzel is szemléltetve, hogy mit is jelent a "futrinka-rendszertan katasztrófája". A négy holotípus máig fájón hiányzik tudományos szempontból, a hiányuk ugyanis nevezéktani zavarokhoz vezethet.
A múzeumi szakemberek arra is rámutattak, hogy Jan Matějíček tevékenysége más szempontból is szörnyen káros volt: az ellopott, preparált példányok egy részét ecetsavba áztatta, hogy friss fogásnak tűnjenek, így adott túl rajtuk, és sok esetben eltávolította az eredeti lelőhelycédulákat is, és újakat hamisított hozzájuk. Mindez olyan, mint a lopott, kétes eredetű autókkal bizniszelő nepperek világában a kilométeróra visszatekerése, az alvázszám átütése, a rendszám kicserélése – nagyban megnehezíti az autó eredeti tulajdonosának, hogy visszaszerezhesse jogos tulajdonát.
Mivel annak idején magyar privát és közgyűjteményekből is szemezgetett a bogártolvaj gyűjtő, megkértünk néhány magyar rovartani szakembert, hogy elevenítsék föl a több mint negyedszázaddal ezelőtti Matějíček-üggyel kapcsolatos emlékeiket.
A módszerről például azt tudtuk meg, hogy Jan Matějíček sosem egész dobozokat vitt el, mivel az túl feltűnő lett volna. Ennél ravaszabban dolgozott: elsősorban egyedi példányokra vadászott, amelyeket kiemelt a fiókból, majd ugyanabból a fiókból egy ránézésre hasonló, de sokkal gyakoribb faj egyik példányát átrakta az elvett egyedi példány helyére. Ezek után nem csoda, ha egyáltalán nem tűnt fel azonnal a lopás annak, aki csak úgy belepillantott a dobozba, és mivel a múzeumnak több mint hétezer bogárfiókja van, hárommillió példánnyal, a lopást csak évekkel később vették észre. Ugyanezen okból azt is
nehéz megbecsülni, hogy hány példányt vitt el a magyar gyűjteményből, de minden bizonnyal több százat, köztük pótolhatatlan típuspéldányokat.
A rovarhatározásban is jártas férfi sokak bizalmába beférkőzött, többnyire jóhiszeműen hagyták egyedül dolgozni, így juthatott hozzá neves magángyűjtők kollekcióihoz is. Ami a múzeumokat illeti, azért se lehet tudni, hogy egész pontosan miből mennyit vitt el, mert a gyűjteményrészek gyakran mozgásban vannak a rendezés miatt (a faji szinten nem azonosított példányok meghatározás után a felállított gyűjteményrészbe kerülnek), és a lopást nem lehetett azonnal észrevenni – vagyis ez nem olyan, mintha egy képtárban egy betörő leakasztana egy képet a falról az éj leple alatt, és reggelre ott éktelenkedne a világos folt a falon, infarktust okozva a teremőrnek.
A visszaemlékezések szerint a magyarországi lopásokat 1992-93 táján hajthatta végre Matějíček, akit nagyjából a nyolcvanas évek vége óta ismertek a hazai szakemberek és gyűjtők. A cseh férfit amúgy teljesen megbízhatónak, felkészült, nagy szakmai tudású gyűjtőnek tartották, akivel nemzetközi rovartani eseményeken – egyebek mellett az egyik legnagyobb közép-európai börzén, a prágai találkozón – is gyakran lehetett találkozni. Ilyen alkalmakkor a magyar, német, olasz, francia, osztrák és persze cseh rovartani szakemberek és gyűjtők (akik közt gyakran el is mosódik a határ) lelkesen mutatták egymásnak szerzeményeiket, komoly kollekciók cseréltek gazdát, és sokan elismerően is nyilatkoztak Matějíček akkurátusan összeállított, gondosan felcímkézett, szakszerű jegyzetekkel, elterjedési térképekkel ellátott, roppant esztétikus hatást keltő dobozairól – amelyek egyébként mint afféle ujjlenyomat jellemzik a bogárgyűjtőket.
A rovartani közösség tagjai szinte ránézésre meg tudják mondani egy dobozról, hogy kinek a munkája, így jöttek rá kapásból a magyar entomológusok is a cseh rendőrség által kiadott képek alapján, hogy a most őrizetbe vett 61 éves királyváradi férfi nem lehet más, mint a belső köreikben több mint 25 éve botrányt okozó gyűjtő.
Rovartani szakértők szerint Matějíček kilencvenes évekbeli tevékenységének legkárosabb, egyben legveszélyesebb mozzanata az a bizonytalanság, amit azzal idézett elő, hogy tettét ködösítette – tehát nem egyszerűen lopott, hanem az elemelt példányok helyére mást csempészett oda. Félig tréfásan mondhatnánk, hogy ha a tolvajok szokásától eltérő módon pontos listát készített volna az ellopott típusokról, akkor a kutatók most tudnák, hogy az adott referenciapéldány nem létezik, vagy legalábbis sejtenék, hogy kinél keressék, kinek adhatta el.
Ami a legsúlyosabb, hogy a lopások egy része, sőt lehetséges, hogy a nagyobbik fele, konkrét megrendelésre történhetett.
Hiszen egy típuspéldányról mindig tudni, hogy hol, melyik múzeumban, esetleg magángyűjteményben található – olyanok mint a Mona Lisa, ha ellopják őket, nem lehet csak úgy akárkinek eladni az utcasarkon. A Matějíček által ellopott példányok közül igen kevés jutott vissza jogos tulajdonosához, a jelenlegi birtokosok névtelenül maradtak, és valószínűleg sohase derül ki, hogy ők voltak az orgazdák.
Ami Matějíček jelenlegi gyűjteményét illeti, elképzelhető, hogy egy jó része legális beszerzéseket tükröz, legalábbis abban az értelemben, hogy nem feltétlenül lopott anyagról van szó. A rendőrségi hírben fel sem merült a korábbi lopási ügy, inkább a védett fajok adás-vétele miatt került a gyűjtő a hatóságok látókörébe, noha a régebben gyűjtött, de mára védelmet élvező példányok birtoklása nem tiltott Úgy látszik, hogy az amúgy imponáló tudású Carabus-specialista meghúzta magát a kilencvenes évek óta, sőt, igyekezett hasznossá tenni magát a tudományos életben – 2001-től fogva rendszeresen publikált rovartani tanulmányokat, – de most újra vesztét okozta gyűjtőszenvedélye. Mintha egyenesen Vladimir Nabokov Pilgram című novellájának lepkevadász antihősét látnánk megelevenedni, aki álmai pillangóit üldözve tesz pénzzé mindent, lerombolva az életét, a kapcsolatait és végül önmagát is.