A siklóangolnák életük nagy részét a puha tengeri aljzatba ágyazottan töltik. Néha mégis lenyeli őket egy ragadozó hal – szerencsétlenségére. Az élve lenyelt siklóangolna ugyanis nem adja fel az életéért folytatott harcot azon apróság miatt, hogy lenyelték.

A siklóangolnák 20-30 centiméter hosszúak, de csak pár centi szélesek. Így könnyedén lenyelhetők úgy, hogy nem sérülnek meg.  A legtöbb hal fejjel előre ássa be magát a homokba, de a siklóangolnák a megkeményedett szuronyban végződő farkukat használják az ásásra. Ugyanezt vetik be, amikor a ragadozó gyomrából kell menekülniük.

Konkrétan átfúrják a ragadozó gyomorfalát, és igyekeznek kikecmeregni belőle, mint az Alien-filmek főszereplői. Sajnos úgy tűnik, az esetek nagy részében erőfeszítéseiket nem koronázza siker. A hal bordái már túl kemény falatnak bizonyulnak az angolna farkának, így a gyomorfalon átjutott példányok is megakadnak, még a külvilág elérése előtt, és így pusztulnak el.

Előfordul, hogy ebben az állapotban találnak rá a halászok a kifogott ragadozóra. A jelenséget korábban belső élősködésnek tartották, ezért pszeudoparazitizmusnak nevezték el – áll az ausztrál Queenslandi Múzeum biológusainak tanulmányában. Persze nem lehet kizárni, hogy vannak angolnák, amelyeknek sikerül kifúrniuk magukat a ragadozóból, viszont csak azokra találtak eddig bizonyítékot, amelyek megakadtak félúton.

Egyszer egy élő angolnát találtunk egy nagyobb hal gyomrában. A part mentén fogtam ki, hazavittem, felnyitottam a hasát, és kipattant belőle az angolna, és ott tekergőzött. Hát eléggé megdöbbentem, és akkor nem mondok sokat

– emlékszik vissza a Guardiannek Jeff Johnson, a tanulmány egyik szerzője.

A tanulmányban összesen hét különféle siklóangolnafajt írnak le, amelyeket 11 féle ragadozó halban találtak meg, amint átfúrták már a gyomorfalat. A ragadozó ebből talán észre sem vesz semmit. A halaknak kivételesen jók a sebgyógyulási képességeik, egy ilyen pár centis lyuk könnyedén begyógyul a gyomrukon.