Hogyan jutunk el a vallási tanoktól a médiaeszközökkel turbózott pszichológiai hadviselés okozta krónikus stresszig?
A dzsihád az iszlám tanoknak szerves részét képezi, attól el nem választható – akármennyire is vitatott a kérdés napjainkban.
Mind a Korán, mind a szunna (Mohamed élettörténete) temérdek utalást és utasítást tartalmaz arra, hogy a dzsihád, az „Isten útján” való küzdelem mennyire fontos.
A szent harc a muzulmán ember életének egyik fő feladata.
A tanítás egyértelműen a legmagasztosabb emberi cselekedetként állítja be az Isten útján való harcban történő hősi halált. A dzsihád a saría, az iszlám jog része. A dzsihád a nem muszlimok elleni háborút jelenti, melynek célja az iszlám saría meghonosítása. Több helyen is olvashatunk erről a mohamedánok Szent Könyvében:
A tanok alapján az egész világnak be kell hódolnia az iszlámnak. A hitetlenek (főként a keresztények és a zsidók) ellenségnek számítanak, azon egyszerű oknál fogva, hogy ők nem muszlimok. Az erőszakot és a terrort a Korán szentesíti.
A dzsihád egyetemes és véget nem érő.
A dzsihád a muzulmán közösség kötelessége - ismét a Korán szerint. Ha elegendő ember műveli, akkor a többiekre nézve már nem kötelező. Két érdekes, elgondolkodtató idézetet is érdemes magunkban átrágni:
Kinek kötelessége tehát a dzsihádban harcolni?
Minden épelméjű, ép testű férfinak, aki elérte a pubertáskort.
A muszlimok Szent Harcában pontosan meghatározott ellenségek szerepelnek, például:
Egy muszlim mártír valaki olyan, aki Allahért és az iszlámért gyilkol. De ölése tiszta kell hogy legyen, és csakis az Allah iránti odaadásból fakadhat. Amennyiben a muzulmán ember motivációja tiszta, dzsihadistaként a paradicsomba jut, vagy megszerzi a hitetlen vagyonát:
Körülbelül tíz embert térített át az iszlámra Mekkában Mohamed, hiszen ott hitszónok volt, ugyanakkor Medinában már körülbelül tízezer embert évente – mint harcos. Az iszlámra való áttérítésben a politika és a dzsihád a vallásnál nagyságrendekkel hatékonyabb volt. Ha Mohamed nem ismeri fel, hogy a politikai dzsihád az egyetlen esélye, csak néhány száz muszlim lett volna halálakor, és az iszlám elbukott volna.
Az iszlám mint vallás így is megbukott, de a politika a vallással kombinálva teljes sikernek bizonyult.
A terroristák – a számos merénylet ellenére – leginkább mentális háborút folytatnak, melyben
fő eszközük a félelem.
Egy terrorista merényletből azonban azt is megtapasztalhatjuk, hogy mennyi erő, bátorság, együttérzés és ellenálló képesség lakik egy közösségben. November 2-án, hétfő éjjel rendkívül nagy a pánik és az emberek agyába ördögi gondolatok férkőzhetnek. Mi ez már megint?... Bárhol, bármikor megtörténhet? Miféle sátáni és idióta célok vezérlik ezeket a támadásokat?
A merényleteknek – a terrorizmussal foglalkozó szakemberek szerint – pontos célja van: a mentális háború.
Az öngyilkos merénylő fegyvere nem a bomba, hanem a félelem, ami járványként terjed szét az agyban.
Egy terrorista tett eredménye leginkább a közösségi stressz, félelem- és pánikkeltés, ami tartós pszichés károsodásokhoz, az életminőség romlásához vezet.
A tömegrendezvényeken, koncerteken, közlekedési eszközökön történő támadásoknak az üzenete az, hogy sosem vagy biztonságban: bármi, bármikor megtörténhet. Ezt a hatást a terrortámadások elkövetői tudatosan fokozzák.
A múlt héten feltettek egy videót egy lefejezésről. Miért? Hogy elérjék a megfelelő, sokkoló hatást. Minél megdöbbentőbb és a civilizált viselkedési normáknak jobban ellentmondó dolgokat csinálnak, annál nagyobb a hatás, annál tehetetlenebbnek érzi magát az ember.
Ezért van az is, hogy általában nem egy támadás történik, hanem egymás után több helyen robbantanak.
Dr. Eric Hollander pszichiáter a 2015-ös brüsszeli terrortámadásról felvett videók példájával illusztrálja a hatást: az első robbanás után kitört a pánik, az emberek igyekeztek menteni az életüket. A második robbanás kegyetlenül vágta a menekülők arcába, hogy nincs hova futni, tehetetlen vagy. Az emberek lelkileg lebénultak.
Ha tapasztalunk valamit a környezetünkben, ami fenyegetőnek tűnik, akkor
a szervezet beindítja a „harcolj vagy menekülj” választ, vagyis a stresszreakciót:
Ezek a változások mind azt szolgálják, hogy azonnal, teljes erőnkből, minden szükséges képességünket felhasználva reagálhassunk a veszélyre: erősen üssünk vagy gyorsan fussunk.
Az agyban a hippocampus és az amygdala nevű területek felelősek a stresszreakció beindításáért, elindítva a kortizol- (stresszhormon-) termelést, ami a testi készültségi állapotot létrehozza. A készültségi állapot után azért bekapcsolnak a magasabb szintű gondolkodásért felelős területek, és elemzik a helyzetet, valóban van-e veszély. Ha nincs, akkor leáll a reakció, megnyugszunk.
Ha azonban túl sűrűn találkozunk vészhelyzettel,
a riasztórendszer egyre érzékenyebbé válik, és agyunkban tartós változások lépnek fel.
Vadászpilótáknál kimutatható, hogy a hippocampus nevű agyterületük mérete csökken, mert berendezkedik a szervezet a félelemre. A helyzet patológiássá is képes válni, ha a félelem annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy akadályozza a gondolkodásunkat, életvitelünket. Ez a terroristák célja.
Akutstressz-szindrómára egy traumatikus esemény átélése után kerülhet sor:
Abban különbözik a PTSD-től (poszttraumásstressz-szindróma), hogy néhány nappal az esemény után alakul ki, és nem tart tovább nagyjából egy hónapnál.
A poszttraumásstressz-szindróma ennél jóval rombolóbb, mivel hatása sokkal hosszabb, kezelés nélkül akár az élet végéig kitarthat.
A merényleteket közvetlenül túlélő, vagy azzal valamilyen módon kapcsolatban lévő emberek 20 százalékánál marad meg poszttraumásstressz-szindróma.
(Borítókép: Rendőri készültség Bécsben a Seitenstettengassén fekvő központi zsinagógánál történt terrortámadás után 2020. november 2-án. Fotó: Thomas Kronsteiner / Getty Images)