A klímaváltozás megértése szempontjából kritikus fontosságú műholdat lőttek ki Kaliforniából a világűrbe.
A Sentinel-6-s műholdnak még „neve” is van: Michael Freilich-nek hívják és a világ óceánjainak mérésének elsődleges eszközévé vált az űrből.
A műhold mérőeszközei nemcsak a tengerszint emelkedését fogják majd nyomon követni, hanem azt is feltárják, hogy a nagy víztömegek hogyan mozognak a földgömbön. Az 1,3 tonnás Sentinel-6 műholdat – amely némileg hasonlít egy kutyaólra – a Vandenberg bázisról vitték a SpaceX Falcon-9 rakétára.
A Sentinel Európa és az Egyesült Államok közös munkájának gyümölcse, és feladata, hogy folytassa a Jason-Topex / Poseidon sorozatnak nevezett űrhajók egymást követő, 1992-ig tartó méréseit.
Ezek a korábbi küldetések egyértelműen kimutatták, hogy a tengerszint globálisan emelkedik, a 28 éves időszak alatt évente 3 mm-rel. A legfrissebb adataik még azt is sugallják, hogy általános gyorsulás van folyamatban: a legutóbbi feljegyzések szerint már 4 mm-es éves növekedésről van szó.
A Földön mért globális tengerszint-emelkedésének körülbelül egyharmada a felmelegedő víz expanziójából származik, amelynek egyik fő hajtóereje a klímaváltozás. A többi nagyrészt az olvadó jégből származik.
A Sentinel-6, mint az összes előtte lévő műhold, radar-magasságmérővel fogja felmérni az óceánok magasságát.
Ez a műszer mikrohullámú impulzust küld le a felszínre, majd megszámolja a visszatérő jel vételéhez szükséges időt, ezt pedig magassági értékké alakítja.
A Sentinel-6 azonban továbbfejlesztett képességekkel is fog repülni, amelynek köszönhetően világosabban ki tudják majd értékelni a kutatók, milyen hatása van az óceánoknak a partvonalakra; továbbá azt is, hogy melyek a belvíz (a folyók és tavak) fontosabb jellemzői.
A magasság kulcsfontosságú paraméter az oceanográfusok számára. Míg a felszíni légnyomás megmutatja, mit művel fent a légkör, addig az óceán magassága a víz viselkedésének részleteit árulja el a kutatók számára.
Az adatok információkkal szolgálnak a hőmérsékletről és a sótartalomról is. A gravitációs információkkal kombinálva egyben az aktuális irányt és sebességet is jelzik.
Az óceánok hatalmas mennyiségű hőt kötnek le a Nap fényéből; és az irányítja az éghajlati rendszerünket, ahogy ezt az energiát a földkerekségen mozgatják, és ahogy kölcsönhatásba lépnek a légkörrel.
Mindenképpen fontos, hogy a változásokról információink legyenek.
Minél hosszabb az idősor, annál jobban képesek vagyunk elkülöníteni a természetes éghajlati jeleket, eseményeket a mesterségesektől.
– magyarázta Craig Donlon, az Európai Űrügynökség missziójának tudósa.
Ez azt jelenti, hogy visszafelé futtathatjuk az éghajlati modelleket, majd egy validációs folyamaton keresztül bízhatunk abban, előre is tudunk jelezni a jövőben.