A tárgyi tévedések kikerülése és az animációs műfaj sajátosságainak felvállalása segíthetett volna, hogy a Magyarságkutató Intézet filmje ne a szándékkal ellentétes hatást érjen el.
A Magyarságkutató Intézet által a 907-es pozsonyi csatáról megrendelt film, egészen pontosan annak trailere, és a végfőcímdalában látható animációs betétek jelentős hullámokat vertek még azelőtt, hogy a teljes animációs film bemutatásra került volna. Mivel nincs még egy ilyen jelentőségű csata a magyar történelemben, amiről ennyire keveset tudnánk, ezért érdemes áttekinteni történelmi jelentőségét, mielőtt rátérünk magára a hétfőn bemutatott (és a médiaklikken elérhető) filmre.
A pozsonyi csata és legendája gyakorlatilag a rendszerváltás óta visszatérő motívum a magyar közbeszédben. A rendelkezésre álló némileg részletes leírást adó egyetlen reneszánsz forrás alapján rendkívül nehéz rekonstruálni a történteket, olyannyira, hogy sem a csata pontos helyszíne, sem magyar résztvevői nem ismertek, Aventinus krónikája érthető módon csak a bajorokról beszél. A többi forrás jellemzően a csata tényét, és ritkábban az elesett bajorokat említi meg. Nem véletlen, hogy a történészek a pozsonyi csatát mindig is egyfajta távolságtartással kezelték, ugyanis voltak sokkal jobban dokumentált hőstettei is a honfoglaló, majd kalandozó magyar seregeknek.
Annyi azonban bizonyos, hogy a 907-ben a Duna mellett lezajlott többnapos csata óriási bajor veszteségei után 120 évig nem lépett nyugati irányból ellenséges sereg magyar területre. A győzelem által lehetővé vált az a páratlan és szó szerint történelmi, Szent István-i hőstett, amely
ilyen mélyen Európában egyetlen más lovas nomád nemzetnek sem sikerült: beilleszkedni a nyugati egyházi és politikai rendszerbe.
Valószínűleg a fenti tény magyarázza a csatához kapcsolódó legendák elterjedését is, miszerint oktatják az amerikai katonai akadémián, és hogy a világtörténelem legmegsemmisítőbb veresége, amelyet a magyar öntudattól rettegők, az osztrák Habsburgoktól a Kádár-rendszerig szándékosan hallgattak agyon. Ezen legendákról személyesen többször is volt alkalmam vitázni, jellemzően lelkes amatőrökkel, és többségüket sikerült arról meggyőznöm: annyi jól ismert és történelmileg bizonyítható hőstett van a magyar hadtörténelemben, hogy nem kell tudományosan nem eléggé alátámasztható mendemondákra támaszkodnunk.
Sajnos volt, akit az sem ingatott meg, hogy Négyesi Lajos hadtörténész 2013-ban személyesen érdeklődött és kapott elutasító választ az amerikai hadsereg War College-ének hadtörténeti tanszékétől. De hogy is oktathattak volna egy olyan csatáról, amiről ennyire minimálisak az ismereteink? (frissítés: olvasónk jelezte, hogy egész pontosan a tananyagban szerepel, mint a könnyűlovasság hatékonyságát mutató példák egyike, csak a tabkönyvben nem).
Ez utóbbi, kicsi utángondolással, egy egyértelműen irracionális sztori komolyan vétele
mutatja azt az óriási rést a magyar önismereten és önbecsülésen,
amit az elmúlt évtizedek-évszázadok ütöttek. Mivel a további következtetések a vélemény és a belpol rovathoz tartoznak, a továbbiakban a filmet vesszük górcső alá.
Az első és legfontosabb kérdést, (miért pont a pozsonyi csata?) már nagyrészt kiveséztük. A Magyarságkutató Intézet valamiért úgy gondolta, hogy ennek a (had)történelmileg nehezen bemutatható csatának animált filmben történő megjelenítésével járul hozzá az alapító okiratában foglaltak teljesítéséhez. Az intézet főigazgatója hétvégi interjújában, némileg önellentmondásba keveredve a nem bizonyított túlerőt és a hatalmas tétet, a fennmaradást emelte ki. Ez utóbbi azért is érdekes, mert ennek hangsúlyozása épphogy csökkenti és nem növeli a csata fontosságát, hiszen ha ekkora a tét, akkor nincs más lehetőség, mint győzni. Ráadásul sem a csatában részt vett magyar sereg létszáma (2 tömény, azaz a határ vidéki törzsek serege), sem a központtól távoli helyszín (közel 200 kilométer, azaz 8-10 nap menetelésnyi távolság) nem támasztja alá a döntő csata koncepcióját.
A film megvalósításáért a Történelmi Animációs Egyesület felelt, amely már nagy sikerrel dolgozta fel a mohácsi, a muhi csatát és a nándorfehárvári diadalt. Néhány éve a 3. századi Pannóniát mutatták be, legutóbbi munkájuk Hunyadi hadairól szólt. És ha már Hunyadi, kevés olyan dicsőséges korszaka van a magyar hadtörténelemnek, mint Hunyadi János és hadjáratai. Jól szervezett, egymást támogató fegyvernemekből álló hadseregével, és benne a nem lovagokból álló, magyar katonákból álló nehézlovasságával az oszmánok réme lett.
Felmerül a kérdés, miért nem ez a kor került részletesebben bemutatásra, amely ráadásul történelmileg szinte minden szempontból hitelt érdemlően feldolgozott? A kor, amelyben a regionális hatalom Magyar Királyság egy nála jóval erősebb nagyhatalmat tartott vissza? Vagy ha dicső őseinkről muszáj szólnia a történetnek, akkor ott vannak Árpád-házi királyaink Bizánc ellen vívott XI–XIII. századi hadjáratai is, ahol szintén egy nagyhatalom ellen kellett bizonyítania a fiatal magyar államnak.
Baltavári Tamás történész és csapata szokás szerint kitűnő munkát végzett, helyenként olyan kreatív és logikus megoldásokkal pótolva igencsak hiányos ismereteinket, mint a kosszarvval ellátott lópáncél, vagy a kora X. századi pajzsfal. Azonban a bemutatott elavult grafikát még a pusztai nehézlovassághoz hasonló, ritkán látható fegyvernemek és a csata hátterének bemutatása sem menti meg.
Az egyesület korábbi filmjeihez képest (ld. lenti kép), egyértelmű visszalépést mutató grafika alkalmazásának okáról csak feltételezéseink vannak, de a csapat több korábbi munkájában a filmben látottnál komolyabb és élethűbb CGI-t használt. Vagy kevesebb közeli felvételt.
A premier plánban mutatott legóarcok, a trailerben fellelhető tárgyi tévedések miatt a nemes szándék elég komoly csorbát szenved. És ezzel elsősorban nem az a gond, hogy
nem az íjkészítők, hanem a könnyűlovasok fegyelme és mozgékonysága győzedelmeskedett
a nehéz lovasság felett, ugyanis nem annyira az íj, mint inkább a fegyelem biztosított jelentős, sőt csatadöntő előnyt a nomád seregeknek honfoglaló őseinktől a kunokon át a mongolokig és a korai oszmán törökökig.
Mivel Árpáddal kapcsolatban az is teljesen bizonytalan, hogy egyáltalán élt-e még, nemhogy biztos ott volt a csatában, a hitelesség sokadik alkalommal csorbul. A sámánok és a kereszténység közti ellentmondásokat már nem is említem. Emiatt a fő gondom az, hogy a film az eredeti szándékával ellentétes hatást ért el, és ezúttal nem csak a hivatalos fanyalgók között. Pedig a lovasság fölénye a laza alakzatban felálló gyalogság ellen, vagy a krónikások által több esetben megénekelt nyílfelhő és hatásai kitűnően kerültek ábrázolásra. Honfoglaló őseink hiedelemvilágának bemutatása (a fenti ellentmondás ellenére), mindennapi életük ábrázolása, a szemben álló seregeket mutató távoli felvételek, vagy a gyalogosok közé berobbanó lovasokat mutató képek filmszerű élményt nyújtanak, az élményt a karakterek babaszerű arca és a sokszor kilógó narráció sajnos meg-megszakítja.
A jelek szerint, a filmgyártásban nem ismeretlen módon, a produceri szándék felülkerekedett a rendező vízióján. Felismerve az engine, vagy a költségvetés korlátait, egy kicsivel több odafigyeléssel lehetett volna még ebből a történelmileg gyenge alapokon álló, de óriási hatású sztoriból is egy kitűnő, animációs mivoltát felvállaló filmet csinálni, kicsit rajzszerűbbé vett karakterekkel és a történet mesefilmszerűbb, legendákat idéző tálalásával. Így a Pozsonyi csata sajnos egy újabb kihagyott lehetőség, a ráfordított nagy mennyiségű munka ellenére is. A filmet nézve felmerült a kérdés: egy ennyire fontos csata egy ilyen jellegű megvalósítást érdemel?